Két éve tart a cseh–szlovákiai rendszerváltás. Ezt várta tőle?
Bizonyos értelemben: igen. Oszlóban van az 1989-ben kialakult politikai ősköd: a politikai szerkezet folyamatosan és dinamikusan változik. A törvényhozó testületekben például az eredeti hat-, illetve hétpárti struktúra teljesen átformálódott: a szövetségi gyűlésben ma 17 frakció létezik, melyek nagy része a volt kormánykoalíció pártjaiból jött létre. Mindezt pozitív folyamatnak tekinthetjük. A negatívumot abban látom, hogy az új frakciók egymással szemben ellenzéki pozíciót foglaltak el, annak ellenére, hogy zömük továbbra is a kormánykoalíción belül maradt. Az új frakciók leszavazzák a kormány által benyújtott javaslatokat, sőt olyan eset is előfordult, hogy a kormány egyes miniszterei képviselői minőségükben saját kormányuk javaslataival szemben foglaltak állást… A közelgő választásokon el kell dőlnie, mely erők folytatnak kormánypárti, és melyek ellenzéki politikát.
Nem reprodukálódhat a mai cseppfolyós állapot?
A differenciálódás nem ilyen jellegű lesz, a képlet bonyolultabbá válik. A politikai harc nem csupán az utódpártokban megszemélyesített kommunista ellenség és az átalakulást óhajtó politikai erők között zajlik. Mára a baloldal is polarizálódott – főként Csehországban –, létrejöttek a különböző szociáldemokrata jellegű formációk, de a politikai rendszerváltás hívei úgyszintén megoszlanak. Egy részük szociálliberális irányba tett lépéseket, de vannak konzervatív-jobboldali irányt vett csoportok is. Nem csoda, hogy érdekellentétek mutatkoznak közöttük.
Jobboldali etatisták, baloldali nacionalisták?
Helytállónak tartja-e azt a megállapítást, mely szerint a csehországi domináns pártok a jobb-középjobb oldalon helyezkednek el, Szlovákiában ezzel szemben a baloldali és nacionalista pártok térnyerése figyelhető meg?
Valóban ez a helyzet. Szlovákiában valóban a nemzeti-szocialista erők kerülnek előtérbe, ezek azonban baloldali, szociális, szocialista töltetűnek nemigen mondhatók. Eszközük inkább a szociáldemagógia plusz nemzeti ideológia. Mind a Szlovákiai Kereszténydemokrata Mozgalom (SZKDM), mind a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) azt állítja magáról, hogy a keresztény értékrend jegyében szerveződik: ennek ellenére mára végképp ellenségessé vált köztük a viszony. Valószínű, hogy a választások során ők szerzik majd a legtöbb szavazatot. Könnyen megeshet, hogy a választások után olyan versengés tanúi leszünk, amelynek az lesz a tétje, melyik domináns párt képes szakadást létrehozni ellenfele táborában…
A választási koalíció szempontjából alighanem az lesz majd a vízválasztó, hogy az induló pártok közül melyik csatlakozik az önálló Szlovákia megteremtésének jelszavához.
Igen, ez valószínűleg fontos tétele lesz a választási propagandának, de egyáltalán nem biztos, hogy a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) kivételével a többiek az önálló Szlovákia programjával fognak fellépni. Ehelyett egy olyan Cseh–Szlovákia fennmaradását támogatják, melyen belül Szlovákia önálló nemzetközi szubjektivitásra tenne szert, ami persze nyilvánvaló ellentmondás, tele szemantikai zűrzavarral.
Az Együttélés korábban több, ellentmondásos kijelentést tett az önálló Szlovákia kérdésében. Ön legutóbb azt nyilatkozta: „a föderációpártiak nyomást gyakorolnak az önállóság híveire, akikből mindez védekezési reflexet vált ki.” A kívülálló viszont úgy látja, hogy az igazán agresszív erők ebben a játszmában az önállóságot követelők oldalán állnak. Mi a végleges álláspontjuk?
Nos, szerintem nem az Együttélés álláspontja, hanem a róla szóló hírek és elemzések voltak ellentmondásosak. A nyomásgyakorlás és az agresszivitás egyébként sem analóg fogalmak. Kétségtelen tény, hogy a föderáció hívei a demokrácia ellenségeinek tekintik azokat, akik a föderáció átalakítását, illetve Szlovákia magasabb fokú önállóságát szorgalmazzák. Tény az is, hogy az önállóságra törekvő politikai pártok programjukban nem a civil társadalom megteremtését helyezik az első helyre. Ugyanakkor azt is tudatosítanunk kell, hogy az önrendelkezési eszme évtizedeken keresztül nem a demokrácia-ellenesség eszméjeként jelent meg.
Mi köze lehet a demokráciához olyan politikai erőknek, melyek az önrendelkezés, az önállóság örve alatt sajtójukban hivalkodóan visszatérnek a Hlinka- és Tiso-időszak nyíltan fasiszta hangneméhez és szimbólumaihoz?
A szembeállítás, mint utaltam rá, nem ezen a síkon történik. Én inkább azt tekintem tragikusnak, hogy a szlovák önrendelkezés mellett nem tudnak kiállni a civil társadalom értékrendjét felvállaló, a társadalmat e szerint az eszme szerint felépíteni szándékozó politikai erők. Az önrendelkezési jog érvényesítése a XIX. században, de még a XX. század elején is a kor szellemében működő csoportok kezében volt. Most viszont, a XX. század vége felé ugyanez az elképzelés nem a politikai elit ügyeként jelenik meg azokban az országokban, ahol az önrendelkezés megvalósulása nem következett be. Én ebben látom a veszélyt.
Az Együttélés végül is támogatja a szlovák önállóság irányába tett kezdeményezéseket?
Az önrendelkezési törekvéseket támogatja. Ugyanakkor álláspontunk szerint a közép-európai stabilitás megőrzése érdekében fenn kell maradnia Cseh–Szlovákia nemzetközi jogi folytonosságának. Az önrendelkezési jog bizonyos mértékig ezen belül is biztosítható. Egyesek szerint például konföderáció formájában. Ehhez azonban az államalakulatnak előbb szét kellene szakadnia, és a tagállamok csupán ezután léphetnének konföderációs szövetségre. Azok tehát, akik Cseh–Szlovákiát konföderációvá kívánják átalakítani, nem néznek szembe azzal a ténnyel, hogy az ország felülről építkező államként jött létre, s keletkezésének alapeszméjét egy egységes cseh–szlovák nemzet jelentette.
Kisebbségi kudarcok, többségi sikerek?
Ilyen folyamatok közepette mekkora esélye van az országban élő kisebbségeknek az emancipálódásra? Áttörhetik-e a velük szembeni intolerancia falát?
Az emancipálódás lehetőségei adottak. Attól tartok azonban, hogy a velünk szembeni türelmetlenség terén igazi áttörés csak akkor válik lehetségessé, ha a szlovák önrendelkezés már elérte első sikereit. Ilyennek tekinteném egy olyan új cseh–szlovák alkotmány létrejöttét, amely képes lenne kielégíteni az átalakulást kívánó szlovák nemzeti erők bizonyos elképzeléseit. Ez egyben megteremthetné a szélsőségesek visszaszorításának a feltételeit is.
Számomra illúziónak tűnik annak feltételezése, hogy bármilyen szövetségi szintű kedvezmény felkínálása ki tudná elégíteni a most porondon lévő, hátborzongató stílusban fellépő szlovák nacionalista erőket.
Márpedig ez korántsem nevezhető illúziónak. Az például már most biztosra vehető, hogy Szlovákiában a kereszténydemokraták Carnogursky-féle szárnya semmiképp sem törekszik az ország szétverésére. Ők a lassúbb építkezés hívei. Korábban visszautasították közeledéseinket, de ma már tudunk velük tárgyalni. Ugyanennek a pártnak a másik, radikális szárnya viszont a DSZM-hez hasonlóan a konföderáció keretein belül a legteljesebb átalakulást követeli. (A beszélgetést követő napokban a kereszténydemokrata mozgalom formálisan is kettészakadt – a szerk.)
Világosan kell látnunk, hogy itt hatalmi kérdésről van szó. Amelyik párt az önállósodási programot tűzi zászlajára, nem kizárólag a nemzeti emancipálódás és önrendelkezés óhaja miatt teszi ezt. A fő kérdés tehát az, hogy mennyire lehet csillapítani hataloméhségüket. Könnyen előfordulhat, hogy a DSZM – amely valószínűleg relatív többséget szerez majd a szlovákiai választásokon – akár a szövetségi kormány vezető erejévé is válhat. Egy ilyen helyzet nem teljesen elképzelhetetlen, s még az sem kizárt, hogy Vladimír Meciar volt szlovák kormányfőből – a szövetségi funkciók elosztásának jelenlegi rendszere szerint – szövetségi kormányfő válik, ahogy néhány cseh lap prognózisában ez már napvilágot is látott. Mindez pedig valószínűleg elegendő lehet a relatív többséggel rendelkező politikai csoportosulás hataloméhségének csillapítására.
Térjünk vissza a kisebbségek helyzetére: az eredmények-kudarcok mérlegére.
A magyar kisebbségnek és egyáltalán a kisebbségeknek Cseh–Szlovákiában vannak legitim parlamenti képviselői, akik összességében megfeleltek választóik elvárásainak – ezt pozitívumnak tartom. Jelentős sikereket értünk el a helyhatósági választásokon is, ám Szlovákiában a helyi önkormányzatok lehetőségeit igencsak leszűkíti a központi redisztribúciós rendszer. Sajnos, a magyar vidékeken nagyon jelentős mértékű a munkanélküliség, s mivel számottevő volt a munkaerő-eláramlás, nem csupán a helyi munkalehetőségek csökkenése figyelhető meg, hanem a munkanélküliként hazatérő vendégmunkások és ingázók számának növekedése is.
Többek között ezeket a problémákat is orvosolhatná az Együttélés területi és kulturális autonómiaprogramja, mellyel kapcsolatban a mozgalom képviselői február végén memorandummal fordultak Calfa szövetségi kormányfőhöz.
Az általunk elképzelt autonómia nem hozható létre felülről: csupán az etnikai összetartozás ehhez nem elegendő. Regionális szerveződések tulajdonképpen már léteznek Szlovákiában. Van egy felülről irányított forma – ezt a Falvak és Városok Szövetsége irányítja –, a másik pedig a mi kezdeményezésünk eredményeképpen jöhet majd létre. Három nagy regionális szerveződést igyekszünk kialakítani. A keletinek, a bodrogközinek és ungvidékinek formálisan már kialakultak a körvonalai. A Duna-mellékinek a csallóközi régió adja majd a magvát, melynek például már van működő regionális tanácsa, a középsőt a palóc régiót most szervezik. Minderre szerencsére a törvények lehetőséget biztosítanak.
Magyar kormánypárt kontra magyar ellenzék?
Együtt tud-e élni az Együttélés a szlovákiai magyar kisebbség többi politikai pártjával és szervezetével? Egyáltalán: előnyösnek tartja-e, hogy a cseh–szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete ily mértékben differenciálódott?
Az európai országokban egy kisebbségnek általában csupán egy pártja van. Ez a helyzet a finnekkel, a svédekkel, a frízekkel, de például a romániai vagy a vajdasági helyzet is ezt bizonyítja.
A polarizálódásnak mindenképpen van egy pozitív oldala: kisebbségünk ezzel bizonyítékát adta annak, hogy képes több szervezetet is felállítani. Van tehát elegendő szellemi és morális ereje. A politikai képviselet szempontjából már kevésbé jó a kialakult helyzet. A magyar politikai erők egy része ugyanis kormánypárti politikát folytat, a másik pedig ellenzékben van. Sajnos két ilyen csoport között nehezen alakítható ki súrlódásmentes együttműködés. Ráadásul Cseh–Szlovákiában a politikai szemlélet élesen elkülönül egy nemzeti-etatista és egy kisebbségvédő irányzatra, miközben a nemzeti-etatista szemlélet hagyományosan kisebbségellenes.
Tehát csupán akkor képzelhető el együttműködés a kormánypártok és a kisebbségek érdekeit képviselő pártok között, ha az utóbbiak megszavazzák a kormánypárti javaslatot. Működhet-e ellenkező előjellel isez a formáció?
Az Együttélés képviselői – a magyar kereszténydemokratákkal együtt – a konstruktív ellenzék szerepét töltötték be. Nagyon sok esetben rajtunk múlott, hogy nem bukott meg a kormány, vagy törvényerőre emelkedett egy-egy kormányjavaslat. Sajnos, fordítva az is előfordult, hogy a magyar kormánypárt képviselői a parlamentben felléptek ellenünk…
A Magyar Polgári Párttá (MPP) lett Független Magyar Kezdeményezés (FMK) mindeddig kategorikusan elzárkózott az Együttéléssel való együttműködéstől. Most szándéknyilatkozatot tett közzé, mely szerint bármelyik magyar politikai csoportosulással hajlandók választási koalícióra lépni. Teremt-e ez lehetőséget az elmérgesedett viszony helyreállítására?
Ami az említett ellentétet illeti, okait én a kezdetekre vezetném vissza. Az FMK 1989 novemberében tágan értelmezett polgári kezdeményezésnek indult. Az egypártrendszer összeomlása és a társadalom politikai szempontú pluralizálódása után azonban az FMK a politikai változásokat kezdeményező szlovák mozgalom oldalvizén hajózva gyorsan politikai párt jellegét öltötte. A szövetségi kormány alapításakor számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerváltást támogató pártokon belül Csehországban az etatista, Szlovákiában pedig a nacionalista vonal fog túlsúlyba kerülni. Akkor én személyesen is megpróbáltam meggyőzni az FMK vezetését, hogy lehetőleg önálló csoportként határozzák meg irányukat, s csak ezután döntsenek arról, melyik szlovák politikai erővel keresnek kapcsolatot. Az volt a benyomásom, hogy a kisebbségben élő magyarok nagy része – akikre akkor az FMK is támaszkodott vagy támaszkodhatott volna – önállóan, önálló szervezetben akar politizálni. A szlovák oldalon ekkorra már létrejöttek a hagyományosan nemzeti vonásokat viselő pártok. Ezek programjai nélkülözték a polgári értékek megfogalmazását, a gazdasági elemeket – csupán a nemzetközpontúságot hangsúlyozták. Reális veszélynek tűnt, hogy politikai robbanás következik be a szlovákiai magyarság körében, ha önálló politikai képviselet nélkül marad. Az Együttélés létrehozását ez a felismerés gyorsította fel.
Az Együttélés és a Független Magyar Kezdeményezés közti szembenállást tehát a kiindulópontok közti különbség hozta létre. Közrejátszhattak személyes szempontok is. Az FMK alapítói arra számítottak, hogy az Egyesült Államokból való hazatérésem után velük fogok politizálni. Ez nem így történt, és ezért talán személyesen is neheztelnek rám.
A szlovákiai magyar sajtóban olyan elemzések is napvilágot láttak, melyek nem tesznek lényeges különbséget a magyar pártok között, hiszen – szól az érvelés – mindegyik csoportosulás csupán eszközként használja a kisebbséget szűk elitérdekeinek kiteljesítése szolgálatában.
Elméletileg igaz ez az állítás. Mindegyik párt – főként a választások előtt – a választók kegyeiért, illetve voksaiért harcol.
Az idézett vélemény azonban ennél pejoratívabb éllel mondott ítéletet a pártok vezetőinek tevékenységéről. Hatalomátmentők segítését, volt apparátcsikok bújtatását vetette a szlovákiai magyar politikai vezetés szemére. Az Együttélést is sok hasonló vád érte, sokak szerint soraikban megtalálhatók a volt rendszer kiszolgálói is.
Tény, hogy mi nem indítottunk ideológiai és politikai harcot a kisebbségek körében, de apparátcsikok, kompromittált emberek nem kerülhettek közénk, illetve csak olyan volt párttagok, akik nyilvánvalóan nem kompromittálták magukat. Amúgy is veszélyesnek és antidemokratikusnak tartom valakiről „felülről” kijelenteni, hogy nincs hitele, ha környezete egyébként elfogadja. Önmagában az még nem rontja senki hitelét, hogy valamikor párttag volt.
Választók és választottak
Kit választanak koalíciós partnernek a júniusi választásokra?
Február elején tárgyalásokat kezdtünk a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal. Nagykoalíció, négyes koalíció kialakítására a választási törvény miatt nincs lehetőség. Tehát maximum a hármas koalíció létrejötte kerülhet szóba. Az Együttélés és az MKDM között folynak tárgyalások, a harmadik partner kérdése azonban még nyitott.
A Magyar Polgári Párt ajánlata tárgytalannak tekinthető?
Én nem tárgytalannak mondanám, hanem csupán megkérdőjelezném a velük való koalíció esélyét. Az MPP eddigi magatartása és a kormánykoalíción belül folytatott tevékenysége nem egyeztethető össze az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom ellenzéki stílusával.
Az FMK párttá alakulásakor deklarálta azt a politikai szándékot, mely szerint hajlandók revideálni eddigi politikájuk bizonyos pontjait. Magyarán: míg ez idáig elsődleges céljukat a polgári rend, a pluralista berendezkedés kereteinek megteremtésében jelölték meg, és e mögé a cél mögé helyezték a kisebbségvédő politikai tevékenységet, újabban a két feladat közé hajlandók egyenlőségjelet tenni.
Én nem ezt tartom a leglényegesebb ellentmondásnak. Végül is mindig a helyzet határozza meg, mikor minek kell elsőbbséget biztosítani. Az FMK azonban a kormánykoalíció tagjaként az elmúlt két év folyamán sokszor egyértelműen szemben állt a mi politikai szándékainkkal. Van néhány egyértelműen megítélhető eset. Az egyik ilyen eset a Szlovák Nemzeti Tanácsban történt, a nyelvtörvény tárgyalásakor, a másik pedig a Szövetségi Gyűlésben az emberi jogokról szóló alkotmánylevél vitáján. A nyelvtörvény esetében az FMK képviselői presszionálták a mi képviselőinket, hogy szavazzák meg az egyértelműen kisebbségellenes nyelvtörvényt. Ennek következtében képviselőink nem tudtak egységesen szavazni, mert megosztotta őket az FMK által vázolt hamis alternatíva. Szerintem ugyanis teljesen hibás az a megközelítés, hogy ha nem szavazzák meg a nyelvtörvényt, akkor úgymond a nacionalisták átveszik a hatalmat.
Úgy érzi, hogy mindez csupán az FMK aknamunkájának volt köszönhető?
Nem aknamunkáról beszéltem. A kormánypártok összességükben nagyon kemény nyomást gyakoroltak az ellenzékre, amit felénk egyértelműen az FMK közvetített. A másik eset az emberi jogokról szóló alkotmánylevéllel kapcsolatban történt. Mi erről egyértelműen kimondtuk azt, hogy az alkotmánylevélben megfogalmazott kisebbségi jogok nem felelnek meg a mai normáknak, a helsinki folyamatban elfogadott elveknek, sőt ezek a jogok az 1968-as alkotmánytörvénynél is alacsonyabb szinten fogalmazódnak meg. Emiatt mi nem is vettünk részt a szavazásban. Az FMK ezzel szemben megszavazta ezt a törvényt, és emellett még támadásokat is indított ellenünk.
Amennyiben továbbra is megosztott marad a szlovákiai magyarok politikai képviselete, ez két veszélyt vonhat maga után. A nemzeti kisebbségek képviseletére egyrészt több, ám kellő politikai súllyal nem rendelkező szervezet kaphat mandátumot. Alighanem még ennél is nagyobb veszélyt jelenthet azonban, hogy a folyamatos viszálykodás a magyar választókban azt a reakciót váltja majd ki, hogy távol maradnak a választásoktól.
Ez reális veszély, de főként akkor reális, ha nem sikerül létrehoznunk semmilyen koalíciót. A koalíció ezzel szemben alakulóban van, s – megítélésem szerint – a magyar választók kétharmadát lefedi.
A magyarországi érdeklődő óhatatlanul analógiát vél felfedezni a szabadelvű Magyar Polgári Párt, illetve az Együttélés között kialakult feszültség, valamint a magyarországi pártok szembenállása, szellemi megoszlása között, elegendő akár csak a népies-urbánus ellentét mögött húzódó indulatokra utalni.
Véleményem szerint a szlovákiai magyarság esetében ez mesterségesen kialakított ellentét. Mesterségesen és tudatosan. Ez a helyi adottságokból semmiképpen sem következhet. Az igazat megvallva, magam is tanácstalan vagyok néha ebben a kérdésben. Biztosan csak annyit mondhatok, hogy én magamat egyértelműen urbánusnak tekintem.
Ön a külvilág, illetve a Cseh–Szlovákiában élő nem magyar közvélemény szemében továbbra is a magyar kisebbség egyedüli szószólójának számít. Ezt a nacionalista bulvár- és pártlapok vezércikkeiben szinte kötelezően sorjázó támadások, gyalázkodások éppúgy bizonyítják, mint az Ön – nem kis részben a kommunista rendszer elleni bátor polgárjogi harcának, bebörtönzésének köszönhető – tekintélye a civilizált világ politikai körei, társadalmi és polgárjogi szervezetei előtt. Tekintettel azonban a szlovákiai magyar politikai élet fentiekben elemzett differenciálódási folyamataira, ez a tekintély paradox módon éppen a cseh–szlovákiai magyar közéletben tűnik a legkevésbé egyöntetűnek… Ön nemrégiben lemondott a szövetségi parlamenti frakció vezetői posztjáról. Van-e összefüggés az Önt ért támadások és a szószólói szerepkör egyes elemeinek áthárítása között?
Nem ilyen megítélések miatt mondtam le a frakcióvezetésről. Határozottan ellenzem, hogy egy személy sok funkciót lásson el, legfeljebb ha a körülmények kényszerítik erre. Szervezetünk belső politikai struktúrája fokozatosan kiépülőben van, a felvállalt érdekek képviseletéhez fokozatosan meg tudjuk találni a megfelelő embereket.
Ami a támadásokat illeti: zárójelbe tehetők mindaddig, amíg személyemet, s nem az együttélés szellemét érintik. Az együttélés szellemének a realitás kényszeréből kell fakadnia. Nyugat-Európában is akkor jött létre stabil konszolidáció, amikor a szemben álló felek kiegyeztek egymással. Meggyőződésem, hogy rövidesen Kelet-Közép-Európában is ilyen irányban fogunk haladni.
- Külföld [8]