Szerencséje a kormánynak, hogy nem mostanra, hanem csak az év végére, az utolsó negyedre ígérte bizonyos kedvező gazdasági tendenciák megindulását. Így nem kell azt állítania az első negyedéves adatokról, valamint a fizetési morál megszilárdítására tett kormánylépésekről, hogy ezek már a kibontakozás mérföldkövei.
Pedig aki nagyon keresi, még ebben a nehéz szituációban is megtalálja a szépet és felemelőt! Az örökké csak ostorozott, kozmopolitának, hazafiatlannak csúfolt bankemberek és plutokraták épp ezen a héten tanúsítottak példamutató hazafiságot. Addig is, míg elül a vész, elmúlik a kellemetlen nemzetközi nagyrevízió, kiegészítették az állami költségvetést.
Közben azért a költségvetés, a pénzügy is hozzáfogott, hogy behajtsa követeléseit. A közzétett adatok valóban riasztó hátralékokról szólnak. Megerősítve azt a sejtést, hogy miközben itt piacgazdaságról, „cash flow”-ról, euromonetarizmusról papolunk, a tényleges gazdasági folyamatok tekintélyes része egyfajta fél- vagy egész naturális formában zajlik, s működése úriemberi megállapodások, fizetési meghagyások, adóslevelek körbejáratásán alapul.
A magyar kormány ezt a számára előnytelen elrendezést megint egyszer a fuvarosok és kamionosok elleni rajtaütésszerű akciókkal igyekszik megmásítani. Ez már feítűnő, bármit is tesz a továbbiakban az Antall-kormány, most már mindenképpen rajta marad, hogy legfőbb gazdasági küldetésének a „fuharosok”, közúti személy- és teherszállítók elleni harcot tekinti. S mintha még nem is lett volna elég a harcból, Siklós közlekedési miniszter úr újabb hidakról, sztrádákról, vámhelyekről ábrándozott mérnökhallgatósága előtt, amelybe azért szemöldöküket ráncoló környezetvédők is bekeveredtek.
Kiegészítve e bajokat a termelés csökkenésével, a munkanélküliség riasztó növekedésével, az elszegényedéssel, az ez évben már tényleg válságot ígérő agrárhelyzettel, a mindjárt beálló csődsorozattal, nehéz lenne azt mondani, hogy ennél jobb gazdasági negyedévhez még nem volt szerencsénk.
Viszont a határtól párszor tíz vagy párszor száz kilométerre a szlavóniai, eszéki, szarajevói, moldovai emberek alighanem szívesen belemennének, hogy csak ennyi bajuk legyen.
Középtechnika
Rövid kis nyilatkozatában alighanem valami fontosat mondott ki Soeleman Pringgodigdo, az új indonéz nagykövet. Jó lenne nekik a lefokozott, agyonócsárolt magyar technika, gép és berendezés is, csak elég olcsó és könnyen kezelhető legyen. Ez a nagy és ambiciózus fejlesztési célokat követő ország tehát részben hajlandó lenne elfoglalni a néhai Szovjetunió helyét a nem nagyon magas színvonalú műszaki árucikkek piacán. Igaz, messze vannak az indonézek, még a szovjet utódállamoknál is messzebb, viszont velük ellentétben kifizetik a szállítmányokat.
Az ügyes piackutatók és kereskedők – és ezt azért példák is mutatják – még további, Indonéziánál vagy Indiánál jóval iparosodottabb országokban is képesek feltalálni magukat. Nem teljesen reménytelen a helyzet, itt is, ott is vevőt lehet még találni megvénült, leértékelt KGST-produktumainkra.
Nagyon sokat persze nem lehet várni ezektől a távoli piacoktól. Még ha akarnák sem tudnák helyettesíteni a néhai Szovjetuniót és Közép-Európát. De manapság, amikor sajnos lefelé megyünk, s európai szinten versenyképes, fejlett magyar technikáról még álmodozni sem nagyon merészkedünk, minden egyes eladott vasszerkezet, forgógép, minden tízmilliónyi bevétel, minden száz munkahely számít. És a hozzáértők azt állítják, szívós aprómunkával jóval többet is el lehetne helyezni ezekben a harmadik vagy inkább már második világba tartozó nagy országokban, mint amennyit elhelyezünk.
Főmérnök
Ezzel is összefügghet az a megkülönböztetett tisztelet, amit dr. Antall József a hétvégi mérnökfórum vendégeivel szemben tanúsított. Bár ugyanezt másképpen is lehet magyarázni. Alighanem a pártvezető is érzi, hogy az MDF közelmúltbeli produkciója csak részben – vagy még részben sem – elégíti ki a megállapodott, konszolidált jobbkonzervatív pártokról szóló várakozásokat. „Túl radikális vagy, szívem…” – mondaná Dürrenmatt-színműbeli, jobbkonzervatív köztársasági elnöke a magyar kistestvér ügyködése láttán.
Ideje hát néhány félórát a szolidabb, komolyabb kliensek körében is eltölteni!
Eddig a hazafias bölcsészek, népművelők, muzeológusok csinálták a rendszerváltást! Most már Önökön a sor, hazafias mérnök és természettudós uraim! – jelentette be az új szakaszt dr. Antall József.
Amiből mindjárt bizonyos tiszteletlen kérdések adódnak. Nem lett volna-e jobb, ha már a régi szakaszt is ők, szervezés- és vezetéstudományokban jártas műszakiak, technobürokraták, nem pedig a muzeológusok vezénylik? Nehéz ugyan bizonyítani, de cáfolni se könnyű, hogy egy-egy nagyobb gazdasági szervezet, mondjuk, az olajosok Péceli főmérnök úr vezényletével, az elektromosok a gyakran „leklienselt”, Halzl úr parancsnokságával vagy – ha már mindenképpen horthyista ízű nevekre van szükségünk – Bárdossy főgeológus úr zászlai alatt az alumíniumtermelők legalább olyan jó, ha nem jobb kormánycsapatot tudtak volna kiállítani, mint amilyen Antall úr első csapata volt, ideszámítva Győriványi, Nagy Ferenc és Horváth Balázs urakat… Az ember abból indul ki, hogy akik képesek ilyen nagy, összevissza vállalati konglomerátumokat elvezetni, azok már egy ilyen kis országgal is könnyűszerrel elboldogulnak, mint amilyen apró hazácskánk.
Kevesebb história, kevesebb népi gondolat, báró Eötvös és Don-kanyari emlékezés lett volna, ha mérnökök csinálják a fordulatot. A jó technokrata viszont olyat is tud, amit még a muzeológus sem mindig. Játékelmélet, döntéstudomány, operációkutatás, PERT-háló, kritikus pályaelemzés, soros és párhuzamos problémakapcsolás, forecasting, foltanalízis…
Mivelhogy forradalom így sem volt, s nem látszik, hogy a népesség nagyobbik felét mélyreható ideológiai szükségletek mozgatnák, talán valóban egy jól felkészült, modernista technokrata kormány lett volna a legjobb megoldás.
Minderre azonban szinte kár is vesztegetni a szót. A természettudományos vagy reálértelmiség túlnyomó része a mai napig nem mobilizálódott politikailag.
A rámenősebb, üzletiesebb, menedzservénájú műszakiak – igen gyakran a piros könyvecskét is csak azért váltották ki, nehogy a riválisok versenyelőnyhöz jussanak velük szemben – mára jórészt eltűntek a nagyiparból, és nem jelentek meg a politikában sem. Majd ha már lesz kapitalizmus, akkor megint ők következnek, de ehhez sem az MDF-re, sem az SZDSZ-re, sem a többi pártra nincs igazán szükségük. A maradó, szakmájában próbálkozó, kevésbé mobil és versengő mérnökhöz alighanem valóban az MDF eredeti, „nyugodt” érvelése állt közelebb. Becsületes munkáért tisztes pozíció, tisztes fizetéssel a nemzetgazdaságban. Aki ennél többre is képes, annak szabadalmát nem lopja el azonnal az új főnök, hiszen az új érában a főnök nem maffiózó, hanem a nemzet érdekét néző, becsületes magyar ember. Ebből a mentalitásból egy ügyes politikus könnyűszerrel szervez klientúrát maga köré.
Azonban, liberális uraim, nem elég ám folyton csak leleplezni a másik próbálkozásait! Tessék megcsinálni a saját klientúrát! Tény, hogy dr. Antall József, aki képes azonnal, készpénzben fizetni, szinte behozhatatlan előnyben van. Annál szebb, ha a liberális ellenzék spirituális ráhatással hosszú távú perspektívák bemutatásával és némi előleg kilátásba helyezésével még ebben a helyzetben is felülkerekedik.
Csúcspolitikus
Sorok írójának az elmúlt évben abban a szerencsében volt része, hogy dr. Pákh Tiborról írhatott baráti megemlékezést. Amiből ki kellett derülnie, mindenféle liberális és reformista szócsavarással szemben, Pákh Tibor két fundamentális igazának. Menjenek ki az oroszok, és hozzák haza Mindszenty bíboros hamvait! Elhallgattuk azonban a harmadik követelését. Jöjjön Habsburg Ottó, és vegye át az itthoni elnöklést! Őt ugyanis, magyarázta Tibor bátyám, nem tudják megzsarolni a KGB-sek, nem tudják lefaragni a hatáskörét! (Legyen szabad ezt az érvelést Debreczeni képviselő úr, valamint a külügyi államtitkár úr figyelmébe ajánlanom…) A közben eltelt események arra utalnak, mintha ebben a harmadik dologban is Pákhnak lenne igaza.
Úgy látszik, ezzel a véleményünkkel nem vagyunk egyedül. A hét végén váratlan, de nem teljesen meglepő módon a szocialista napilap, a Népszabadság vezető – s eleddig nem kifejezetten royalista beállítottságukról ismert – munkatársai járultak dr. Habsburg Ottó színe elé. S nem is jöttek el tőle üres kézzel. Egyfajta legfelsőbb feloldozást hoztak Horn Gyulának.
Hisz e bohó fiatalemberkék mindössze csak a nyugati civilizációt próbálták megsemmisíteni! S azt is csak egy ideig. Előfordul ilyesmi a legjobb családokban is… V. Károly talán nem magát az örök várost, Rómát kezdte felprédálni? Nem kergette meg tán a szentatyát is? S olyanokat, mint Montecuccoli, Basta, Belgioso, Haynau, szinte már ne is említsünk…
Minden csak történelem, megfelelő távolságból minden kis hiba feloldozást nyer. Ebből azonban tényleg tanulni kéne! Minél előbb belépni, benyomulni az Európai Közösségbe – tanácsolja Habsburg Ottó. Amiből azért következik néhány dolog. Nem számít vagy nem sokat számít, mit akar ez a párt vagy az a párt, az utat kell előre látni. Tételesen le kell bontani az európai belépésünk menetrendjét, ki kell hirdetni a hozzávetőleges határidőket, és meg kell magyarázni, mit kell ehhez idehaza teljesíteni. Ha nem látjuk tisztán a részleteket, addig kell ráncigálni a brüsszeli illetékesek kabátujját, amíg meg nem mondják. Ha ez sem elég, akkor még mindig fel lehet kérni közvetítésre dr. Habsburg Ottót. Őt azért nem lehet csak úgy, akármelyik hivatalnoknak lerázni…
Szarajevó
Az egynemzetiségű Szlovénia tulajdonképpen játszi könnyedséggel tudott kiválni a délszláv szövetségből. A kétnemzetiségű Horvátország sorsát végigkövettük. Ha a jövő nem is teljesen világos, a tennivalók egyértelműek. Szét kell választani a feleket, nem szabad hagyni, hogy tovább gyilkolják egymást.
Bosznia-Hercegovinában, ahol három nemzetiség, három vallás él egymás mellett, reménytelenül összekeveredve, és ezenkívül még mindenféle külső hatások is érik, senki sem tudja, mi lehetne a jó megoldás. A hozzáértők jó előre figyelmeztettek, hogy itt lesz majd a legnagyobb baj, de nem nagyon figyeltünk oda, hisz Horvátországban folyt a harc. Az Európai Közösség, most mintegy feledtetni igyekezvén szlovéniai és horvátországi késlekedését, ijedtében gyorsan elismerte az új köztársaságot, ezzel már ne legyen több gondja, úgyis odatartanak az ENSZ-békeerők. Feltéve, hogy odaérnek! Mert a szerb komitácsik már ott vannak, már ellepték a Szarajevó körüli magaslatokat, meg a városi kilövőhelyeket. A hét végén olyan vérengzést rendeztek, ami – ha a muzulmán meg a horvát fiatalemberek meg akarják válaszolni – több évre előre megteremtette a vérbosszú indítékait. Mit akar itt még az ENSZ, miből gondolja, hogy a kéksisakosokat majd nem lövik a bosszúért lihegők?
Ahogyan eddig, most is leginkább abban lehet bízni, hogy majd csak kimerül a hadtáp, nem lesz miből etetni a harcolókat, és a közös nyomorúság majd észhez téríti őket. S jó lenne, ha ez minél előbb bekövetkezne, mert a változatosság kedvéért már megint megpróbálják Magyarországot is belerángatni a hadijátékaikba.
- A hét üzenetei [6]