1979-ben egy Amerikába készülő barátunkat búcsúztattuk. Timur Georgiadze, a neves színházi rendező akkor már öt éve nem dolgozott. Nem hagyták. Végül elszánta magát. Feleségül vett egy amerikai nőt, és úgy döntött, kivándorol. A búcsúestre csak mi, a legszűkebb baráti kör tagjai kaptunk meghívást. Erre mit látunk? Hatalmas buli, amúgy grúz módra: vagy száz ember szorong a kétszobás lakásban. Mozdulni se lehet. Jó, ha tíz embert ismerek az alkoholgőzös seregletből. Amikor már mindenki eleget ivott, és kellőképpen kibúcsúzkodta magát, fényképek készültek: párosával, tízesével, bent a lakásban, kint az utcán, a repülőtéren. Örök emlékül.
A fényképeket a KGB-ben láttam viszont. S a fényképeken magamat, kihallgatótisztjeim társaságában. Egy fiatal „pár” volt, a bulin feltűnően sokat sertepertéltek körülöttem, s később is gyakran láttam őket premiereken, megnyitókon. Most arról faggattak „jóindulatúan” értetlenkedve, hogy keveredhettem ilyen borzalmas kompániába, én, aki „öntudatos orosz vagyok, makulátlanul rendes apám és anyám van”? Én meg azon csodálkoztam, hogy kerültek ők a rendező bulijára? Hisz csak a „krémet” hívták meg, csupa válogatott hírességeket, zongoraművészeket, írókat, költőket, filozófusokat. Gyanakodjam Georgiadzéra? Ki van zárva. Gyanakodjam az amerikai feleségre? Még inkább.
Csak évekkel később kezdtem sejteni, miről van szó. Mindenkinek saját spiclit! – ez volt a KGB jelszava. Meg is valósították célkitűzésüket. Helyesen tették. Mert a szocsa* értelmiségi puha testű, kocsonyaszerű lény, akinek a vérében van a „megbocsátósdi”, a könyörület, a szánalom a szemetek, a gazemberek iránt. A szocsa értelmiségi nem tud a spiclije nélkül élni. Alig várja, hogy jaj, csak valakit megszánhasson végre. Idegenkedik, óvakodik a spiclitől, lenézi, megveti, de mintha szíve mélyén menten megkönyörülne rajta: „Mi van, ha egyszer csak jó útra tér?” „Nem tehetett mást, kényszerítették!” „Na és, ha mondjuk apámról, anyámról, a feleségemről derül ki, hogy tégla?” Körülbelül így okoskodik a tétova, örökösen reflektáló, mérlegelő szocsa értelmiségi. „Gyónjál csak, gyónjál – néz bele mélyen a spicli szemébe –, s én rögtön meg is bocsátok neked. Nem baj, no, megtörtént. Van ilyen!” A pravoszláv egyetemesség egész filozófiája abból áll, hogy egyenként bűnözünk, de együtt üdvözülünk. A katolikusoknál pedig: Bűnöztél? Felelj érte! Te, személyesen.”
Tudták hát a téglák, hogy mit csinálnak, amikor a nagy csoportképeket készítették. A tömegben elvesztek a történelem számára. Eltűntek. Felszívódtak. Ki ismerné fel őket? Egyébként is: mindenki ugyanazon a képen van!
Azt persze senki nem sejtette, hogy ilyen idők jönnek, így hát most mindenki gyanakszik mindenkire, hogy tégla. De ha olyan könyörületesek és áldozatkészek vagyunk, miért tartjuk előnyösebbnek a gyanút, mint a biztos tudást? Miért „fúrja meg” és odázza el már ikszedik alkalommal az Oroszországi Legfelső Tanács az átvilágítási törvény tárgyalását, azaz a KGB informátorairól szóló dokumentumok feltárását? Miért ellenzik ezt olyan tiszteletre méltó személyiségek, mint Anatolij Szobcsak, Szentpétervár polgármestere, Popov, Moszkva főpolgármestere vagy Ruszlán Haszbulatov, az orosz parlament elnöke? A legegyszerűbb lenne azt feltételezni, hogy ők is „közreműködtek”, vagy most is a „szerveknek” dolgoznak. Ha ez igaz lenne, értelme sem lenne szólni róla. De a mi demokratáink azzal ijesztgetik a népet: ha felszabadítjuk a dokumentumokat, borzalmas dolgok jöhetnek!
Ugyan, mi jöhet, édes uraim, ha egyszer ilyen könyörületesek vagyunk? Hogy nem fogok együtt vodkázni a tégla elvtárssal, miután megtudtam róla az igazat? Na jó, lehet, hogy ritkábban iszom vele. Nem mindegy? Meghallgatom kusza és zavaros monológját arról, hogy engem is hogyan… De aztán úgyis beleélem magam a helyzetébe! Jó, ha megvetésem legalább egy-két hónapig kitart. De legalább tudni fogom. S a legfontosabb, hogy ő tudni fogja, hogy most már én is tudom! És leesik a kő a szívéről, ha nem javíthatatlan gazember.
Azzal ijesztgetnek bennünket, hogy rögtön, abban a pillanatban kitör a polgárháború. Ugyan már. Nem lesz semmi. A polgárháborút a téglák fogják kirobbantani azzal, hogy eltussolják a lényeget. És ha ne adj’ Isten, megtudjuk, hogy Gorbacsov, Jelcin vagy valaki más is „jelentgetett”, akkor talán egyszer és mindenkorra belátjuk, hogy a hülyék országa vagyunk, s nem népi küldöttekre szavaztunk, hanem a KGB-re, arra, hogy az ő embereik irányítsák Oroszországot. De ha meglátjuk, hogy igen, bálványaink tiszták, mint a ma született bárányok, rögvest össznépi ünnepet csapunk, és összeborulunk a Vörös téren. Hogy egyszer-másszor szembeköpik egyiket-másikat? Hát aztán? Ahogy Gogol írja: „Előveszem szépen a zsebkendőm, és letörlöm.”
Ezért kell az átvilágítási törvényt haladéktalanul meghozni. Van ugyanis még valami, amivel nem számolnak. Igaz, nem fogok hanyatt-homlok rohanni a KGB-be, hogy ellenőrizzem a feleségemet, apámat, anyámat vagy a főnökömet. Nem biztos, hogy elmegyek, sőt majdnem biztos, hogy nem. Mert lusta vagyok, mert lehet, hogy éppenséggel nem is akarom tudni az igazat! De tökéletes bizonyosságban kell lennem afelől, hogy megtudhatom! A litvánok is megtudták, hogy Cepaitis, az egyik leghangosabb demokrata, litván nacionalista politikus a KGB-nek dolgozik. No és? Semmi. Litvánia áll. Cepaitis pedig, miután egész Litvánia megtudta az igazságot, kijelentette: ő most a legeslegszabadabb ember az országban! Nincs információm Prunskiene asszonyról se, akit Cepaitis üldözött el. Pedig kellene, hogy legyen. KGB-s volt ő is, vagy sem? Mert ha igen, akkor mindketten azt kapták, amit megérdemeltek! Ha nem, akkor egy jogállamnak bőven van eszköze arra, hogy Prunskienét visszahívja és megkövesse.
Zviad Gamszahurdia közeli barátai több alkalommal megerősítették, hogy Zviad „megtört” a börtönben és „köpött”. Zsirinovszkijról is szinte mindenki elmondta már, hogy kágébés, még a rangját is tudni vélték. De nekünk biztosat kell tudnunk róla is, arról is, hogy kik az emberei. Ha most a KGB pártokratái összefognak és szövetséget alkotnak (amiben majdnem biztosak lehetünk), akkor viszont nem nekem, hanem a Sztálin-képet lobogtató lumpen szavazópolgárnak kell tudnia, hol várja őt az előkészített cella a Butirkán, ahová a zviadok és zsirinovszkijok – amint hatalomra jutottak – úgy bevágják, mint a pinty.
Nemrég az ismert polgárjogi harcos, Gleb Jakunyin atya egyik rendtársa, egy Abbat fedőnevű pap vallotta meg bűnét. Abbat följelentéseket írt az atyáról, amikor egy egyházközösségben szolgált vele, aztán tanúskodott is ellene, most pedig meggyónta bűneit, Gleb Jakunyin megbocsátott neki.
Az Oroszországi Legfelső Tanácsban a Lev Ponomarjov vezette bizottság ismertette az episzkopátus és a KGB kapcsolatait leleplező dokumentumokat. Kiderült, hogy Filaret metropolita Antonov álnéven jelentgetett és jelentget még most is mindenfélét társairól. Juvenalij, ukrán metropolita Adamant (Gyémánt) fedőnéven alapozta meg egyházközségét. De Gleb Jakunyin nem mond el mindent. Nyilvánvaló, hogy még valami nincs rendjén azon a tájékon. Makacsul tartják magukat ugyanis bizonyos szóbeszédek, miszerint Pitirim, minden oroszok metropolitája… Itt már reszketni kezd a kezem. De miért az enyém, miért nem az övék? Ezen még gondolkozni sem akarok. Mert ha köztem és Isten között, cigarettával a szájában ott ül a KGB századosa, akkor már én is inkább azt mondom: „Maradj, öreg, egy pár slukkra… ha már ilyen jól elhelyezkedtél!”
Tehát a kispapok, ha gyorsabban akartak előrehaladni a hierarchiában, már rögtön a Hittudományi Akadémia elvégzése után elszegődtek a „szervekhez”. De hányan? Mindenki? Lehet, hogy engem is egy kágébés keresztelt meg ’54-ben? És ’74-ben egy őrnagy tartotta a gyászmisét a nagyanyámért, s a gyerekeimet valami nyamvadt kis hadnagyocska hintette meg szenteltvízzel?
És ki áldotta meg Jelcin hatalmát? Pitirim? Mint minden oroszok metropolitája? Vagy mint altábornagy? Netán a KGB altábornagya áldotta meg a vezérőrnagyot?
Persze egyelőre ez az egész baljós pletykának látszik. Mindaddig, amíg meg nem tudom: „igen” vagy „nem”. Csak ennyit akarok. Különben mi, Káinok és Ábelek, Krisztusok és Júdások, csak ülünk ama híres gogoli trojkán, és száguldunk… az ördög tudja, hová. Azaz, épp az ördög nem tudja, hova. Csak a KGB…
Közben a metropoliták tovább miséznek Oroszország divatos templomaiban, Lev Ponomarjov bizottsága feloszlott, a szobcsakok és haszbulatovok az átvilágítás ellen szavaznak, s a világvégével ijesztgetnek minket, egy srác pedig, aki régebben a barátom volt, mostanában megint egyre gyakrabban hív fel telefonon, s lázasan meséli, hogy már megint milyen cikk jelent meg egy újabb, egykori kágébés vallomásaival. Vagy tizenhét évvel ezelőtt, amikor még diákok voltunk, berúgott, és elmesélte nekem a titkát. Hogy beszervezték, hogy az állandó moszkvai bejelentőért csinálta, hogy szánja-bánja, és hogy nem tudja, mitévő legyen. Azt tanácsoltam neki: menjen be, és mondja meg nekik, hogy nem vállalja tovább. Méghozzá rögtön, másnap. – Micsoda? – suttogta kimeredt szemmel. – Tudod te, hogy mit csinálnának velem?
Többet nem került szóba az a bizonyos beszélgetés. Amennyire lehetett, igyekeztem kerülni a társaságát. Akit lehetett, figyelmeztettem. A srác kint volt Jemenben, segített az araboknak katonai színházat szervezni, aztán visszajött, s az egyik moszkvai színház főrendezője lett. És valahányszor találkozott velem – éppen velem –, mindig mértékkel ivott, nehogy megint gyónni kezdjen. Aztán végleg rászokott az italra. Kikopott a főrendezőségből, valami szövetkezetben talált munkát. Nemrég onnan is kitessékelték. Megérdemelte a sorsát – mondja a fiatal radikális, szuperbecsületes értelmiségi.
Egykori barátom engem is belerántott az össznépi gyanakvásba. Ráadásul rabolta a drága időmet ezzel az egész telefonlehallgatási mocsokkal meg az állandó éberséggel, hogy hogyan bámult rám a díszestélyen egy ember, és mit és miért kérdezett tőlem egy másik. Minek járnak hozzánk vendégségbe mostanában megint egyre gyakrabban ezek a „barátok”? Mit akarnak tőlünk?! Tényleg pusztán irodalomkedvelők lennének, nem pedig téglák, akik szamizdatok után szaglásznak? Undorító ez az egész, uraim. Mert közben egész Oroszország a bevált rabfilozófia szerint éli az életét: „A börtönben mindig jobb köpni, mint a csövön kopogni.”
* Vitalij Moszkalenko, a Beszélő moszkvai tudósítója a múlt év ősze óta küldi lapunk számára a „szocsa” természetrajzáról szóló írásait. A szocsa [szovok] szó eredetileg szemétlapátot jelent, de az orosz köznyelv az utóbbi időben az egész elszovjetesedett gondolkodást, magatartást, életstílust, a birodalom összes szellemi bomlástermékét jelöli vele.
- Külföld [6]