Az Új Magyarország április 10-i számában meghökkentő anyag jelent meg: Hardi Péter Kunszabó Ferenccel készített interjúja. A Hunnia főszerkesztője ködöket oszlat, rágalmakat cáfol, felmutatja lapja igazi arcát, vall a magyarság szolgálatáról. S hát a zsidókérdésről kvaterkázik Hardi kollegával.
Az antiszemitizmus természetesen távol áll a Hunnia szellemiségétől. A Hunnia csak azért foglalkozik igen sokat a zsidókérdéssel, hogy megakadályozza a nemzethalált. A zsidók ugyanis saját megmaradásuk érdekében igyekeznek „a környezetükben lévő közösségeket szétverni, szétzilálni”. Ez a zsidók szempontjából érthető, de „számunkra” elfogadhatatlan.
Ilyesmiket „asztali beszélgetései” során Adolf Hitler is mondott. De nem akarom én Kunszabó Ferencet leleplezni, még kevésbé óhajtok vele vitába szállni. Mindenkinek olyan agybaja van, amilyet megérdemel. S tulajdonképpen még örülhetnénk is, ünnepelhetnénk a humanizmus, a demokrácia, a liberalizmus diadalát, amely olyan légkört teremtett, hogy a nácik nem vallhatják magukat nyíltan nácinak, a nyilasok nem mernek nyilasként bemutatkozni, és az antiszemiták becsületsértésnek tekintik, ha néven nevezik őket. Ez haladás – forog is Szálasi a sírjában.
A baj nem az, hogy Kunszabó Ferenc magyar állampolgár ilyen oktondi otrombaságokat gondol. Az sem gond, hogy nézeteit terjeszteni igyekszik. A botrány az, hogy pártunk és kormányunk központi orgánuma a „sajtótisztesség” nagyobb dicsőségére ezt a „szellemiséget” a sajátjaként felvállalja, és tiszteletreméltóságáról bizonyítványt állít ki.
Érdemes-e ezen még felháborodni, érdemes-e ezt szóvá tenni?
Természetesen sokkal jobb lenne, ha az MDF honatyái, tisztségviselői és tagjai tiltakoznának az Új Magyarország szerkesztőinek arcátlansága ellen. Az ellen, hogy ezek az urak a kormánypártiság örve alatt állami pénzeken gründolt lapban neonáci eszméket terjesztenek.
De sajnos ez nem történik meg. Akkor pedig valakinek szólni kell. Például nekünk. Nem „pártpolitikai csatározás” indítása céljából, hanem az ország érdekében. Ugyanis – ahogy erre a Frankfurter Allgemeine Zeitung kommentátora néhány nappal ezelőtt figyelmeztetett – nyelvünk korántsem annyira elszigetelt, mint ahogy a „sajtótisztesség” lovagjai ezt képzelik.
Bedobják a törülközőt?
A Vörös Hadsereg Frakció nevű német terroristaszervezet ötoldalas levélben hétfőn azt közölte az AFP-vel, hogy ideiglenesen nem fognak több merényletet elkövetni az „állam és a gazdaság vezető reprezentánsai ellen”. A Vörös Sejtek után a Vörös Hadsereg Frakció is feladni látszik a „fegyveres harcot”.
Hogy miért? Levelük szerint több mint húsz év után rájöttek, hogy nem gyakorolnak igazi vonzerőt a tömegekre. Gyanakodni 1989-ben kezdtek el, amikor is a „nemzetközi viszonyok teljesen megváltoztak”. Az az elképzelésük, hogy „közös, nemzetközi harcban a felszabadítás ügyét áttöréshez segítik”, illuzórikussá vált.
Most tehát a „felszabadító harc” helyett valami más, érdekes és egész embert követelő elfoglaltságot kell választaniok. A kérdés csak az, hogy mihez kezdhet egy obsitos terrorista?
A bosnyák kérdés
Remélhetőleg nem megy szaktanácsadónak Bosznia-Hercegovinába. Van ott baj épp elég nélkülük is. A tűzszüneti megállapodás annyit sem ér, mint a papír, amelyre írták. De miért pont a tűzszüneti megállapodásokkal kapcsolatban történne bármi is másként, mint Kelet-Szlavóniában történt? Hiszen minden egyéb az ismert forgatókönyv szerint zajlik. Először jönnek a csetnikek, akik a helyi lakosság jóindulatának elnyerése végett rendeznek egy kis mészárlást. Őket követi a Jugoszláv Néphadsereg, amely „szétválasztja” a polgárháborús feleket, lefegyverzi a horvátokat és a muszlimokat, beleértve a rendőröket is. Szaknyelven: ütközőzónát hoz létre. S egy ilyen ütközőzónából pillanatok alatt szerb autonóm köztársaság lesz, amelyben csak szerbeknek van helyük. Elsősorban tehát szerb hódító háború folyik Bosznia-Hercegovinában, miként Kelet-Szlavóniában is az folyt.
E tény idejekorán való elismerése Kelet-Szlavóniában még változtathatott volna a dolgok menetén. Ha az Európai Közösség egységesebb és határozottabb, ha az amerikai politika nem tesz fel mindent a status quo megőrzésére, tehát ha egyértelműen a szerb politikai vezetés tudomására hozták volna, hogy a Nagy-Szerbia létrehozására irányuló törekvés a világ számára elfogadhatatlan, akkor talán a bosnyák kérdés is másképp vetődne fel ma. De ugyanennek a ténymegállapításnak Bosznia-Hercegovinával kapcsolatban már csak elméleti jelentősége van.
Mára már túl sok a halott, a „hősi halott” vagy az ártatlan áldozat. A Bosznia-Hercegovinában uralkodó nemzetiségi viszonyok miatt a legtisztább hódító háború is polgárháborús jelleget ölt. A szerbeknek éppúgy aggódniuk kell az életükért, mint a horvátoknak és a muszlimoknak. A felgyülemlett gyűlölet miatt a kantonizálási tervek illuzórikusnak tűnnek.
Ráadásul a Milosevics-féle szerb vezetésnek érdekei fűződnek a konfliktus életben tartásához, hiszen világos számára, hogy a béke kitörését aligha élheti túl. És ott van még az ország nélkül maradt Jugoszláv Néphadsereg – sok megfigyelő szerint a legtöbb baj forrása –, amely helyet keres magának a nap alatt.
A helyzet eléggé reménytelen.
Irány a NATO?
Hétfőn az Országgyűlés leszavazta Horn Gyulát, nem tűzte napirendre a NATO-hoz való csatlakozás kérdését. Miután Antall József miniszterelnök ezt kifejezetten kérte a parlamenttől, a szavazás eredménye különösebb meglepetést nem okozott.
Valószínű, hogy Horn Gyulát a haza sorsáért érzett aggodalma mellett – teljesen legitim módon – az imázsgondozás lehetősége is késztette, amikor indítványát megtette. Az is valószínű, hogy a miniszterelnök úr nem pusztán Horn Gyulát akarta elgáncsolni, amikor szép szavakkal lebeszélte az Országgyűlést arról, hogy a NATO-hoz való csatlakozás kérdését megvitassa. Egyszerűen arról van szó tehát, hogy az atlanti gondolat két legnagyobb magyar képviselője nem ért egyet egy taktikai kérdésben.
- A hét üzenetei [6]