Posztmodern ifjúsági napok
A „forradalmi ifjúsági napok” egykori kiagyalói negyvennyolc szellemével sokszor szögesen ellentétben álló hagyományokkal elegyítették a március 15-i megemlékezéseket. A mostani ünnepségek egyes alkalmai is mintha e törekvéseket képviselték volna. Nem csupán a régi hivatalos ünnepek egyes szereplői tűntek fel újra, de valamiféle szintézis bűvöletében minden korszak legjellemzőbb vonásait is ki kívánták emelni. Talán a teljesség kárpótolhat bennünket, ha úgy találtuk, hogy nem mindig a legszimpatikusabb korjellemzőket hangsúlyozták a megemlékezők.
A posztmodern eklektika kedvelői most is örömüket lelhették a rengeteg koronás címer láttán: igazán kedvesen ellensúlyozták ezek az egykori március ifjak királyi székekkel szemben táplált érzéseit. Az sem akármilyen stilisztikai csemege, hogy miként lehet dicsérni a parlamentáris demokrácia erényeit olyan szónoki stílusban, amelynek hallatán lúdbőrözni kezd az ember háta. A Kádár-éra legszebb napjaira emlékeztetett a megütődés, ahogyan Demszky határozott szavait egyesek fogadták. Úgy beszélt, mint valami ellenzéki! Hogy hogy merte! S az sem volt akármi, hogy a nemzetmentők ismét Eörsi Istvánban találták meg minden baj forrását. Eljön még az idő, amikor az SZDSZ-nek március 15-ére azt kell megszerveznie, hogy a demokrácia hívei körülállják Eörsi Istvánt.
Az ünnepre megélhettük, hogy a kicsit későn ébredő, de annál harsányabb márciusi újrakezdők nagy lendülettel leváltották a fáradt sajtószabadságot, hogy helyére a tisztességet ültessék. Annak csak örülhetünk, hogy a „zsidó sajtót” emlegető tagtársuknak válaszul kijelentették: nem faji alapon szerveződnek. Mit mondjunk: jó érzés ezt hallanunk. A Szabadság téren gyülekező posztifjaknak sincs semmi köze a rasszizmushoz, ők egyszerűen csak magyar tévét akarnak. Kinek lehet kifogása az ellen, hogy a magyar fenekek magyar fotelekben óhajtanának terpeszkedni, persze nem faji alapon: egyszerűen csak magyar tévépaprikát kívánnak majszolni a magyar tévé előtt. El a kezekkel a magyar paprikatermeléstől!
Az imigyen feltoluló emlékek hatására idézünk egy másik emlékezőt. „Faji alapon” német zsidónak lehetne tekinteni, ha volna ilyen „faj” 1885-ben született. Münchenben és Heidelbergben tanult filozófiát és fizikát. Ez utóbbi város egyetemén ismerkedik meg 1910-ben Lukács Györggyel, kapcsolatuk életük végéig megmarad: versengés és együttműködés jellemzi e bonyolult viszonyt. Ahogyan szerzőnk életműve sem egyszerű és egyértelmű. Művei közül azonban Az utópia szellemét vagy A remény elvét a világ minden táján a XX. századi filozófia legfontosabb művei közé sorolják. Szerzőnk 1961-ig a mai Németország keleti tartományaiban élt (hogy alkalmazkodjunk a politikai zsargonhoz), de 1977-ben már a másik német országfélben halt meg. Az újraébredő újságírók, „mukik” kedvéért: Németország kettészakadása sem „faji alapon” történt!
Emlékezés: a hitleri erőszak
„Eleinte hűvösen mentek el mellette. Megvonták a vállukat az előlopakodó, kaján csőcselék láttán. A zavaros mondatokat hirdető vörös plakátok láttán, melyek mögött mégis ott volt a bokszer. Ami korábban menlevelet követelt, itt párttá verődött. Zsidóknak a terembe lépni tilos.
Mindez süllyedhetett megint vissza. Még túl idegen volt, s még nem hatolt elég mélyre, még élt a régi München. (…)
Ám napról napra keserűbbé vált az ország. A parasztok, a városi parasztok, csőcselékként jelen vannak még, primitíven, szuggesztíven, veszélyesen, kiszámíthatatlanul. Ugyanazok az emberek, akik Eisner (meggyilkolt szociáldemokrata politikus – a sz.) temetésén számtalan gyászmenetben feketéllettek az utcákon, halálba hajszolták a tegnapi vezéreket. A zászlókészítők boltjaiban máról holnapra horogkeresztre cserélték a szovjet csillagot. (…) Az állhatatlan csőcselék ingadozik itt, az, amelyet a hatalom minden birtokosa megvetett és kihasznált, és nemcsak ingadozik, hanem bizonyára megmutatkozott az is, hogy legsajátabb természetéhez tartozik az állatokra és emberekre való vadászat. Nemcsak elnyomorodott kispolgárok voltak köztük, akik hol ettől, hol attól az eszköztől reméltek segítséget, nem is a szervezett proletariátus volt ez, még csak nem is az aránylag megszervezhető, kordában tartható lumpenproletariátus, hanem kizárólag az alja csőcselék, minden idők bosszúvágyó, keresztre feszítő teremtménye. (…) És kerítőik éppoly kétértelműen egyértelműek, mint a csőcselék maga, gyakran még náluk is méltóbbak a megvetésre. Kikeresztelkedett magyar zsidók váltak Hitler besúgóivá, balkáni zsurnaliszták közül vásárolt »demokraták« egészítették ki soraikat.
És mégsem tud semmit az egészről, aki nem tud többet ennél. A hanyatlás mélyebben rejlik, itt már nemcsak az undor és a találékonyság számít. (…) A szónok Hitler kétségkívül rendkívül szuggesztív egyéniség, ám nem magyarázható a hitleri program ereje azzal, hogy ezt ígéri: megszabadít a zsidóktól, a börzétől, a nemzetközi tőke kamatrabszolgaságától, a hazafiatlan internacionalista marxizmustól, és hasonló, zavaros, a kritikátlan kispolgárság fülének kedves dolgokat ígér. Hiszen ebben a programban a gazdaság megint perifériára szorul, és az állam iránti érzelem kerül ismét középpontba. (…)
Ne becsüljük le az ellenfelet, hanem állapítsuk meg, mi az, ami oly sokak számára a pszichikai erőszak, s mi hozza lázba őket. Persze innen nézve is megmutatkoznak némely összefüggések a baloldali radikalizmussal; demagóg formai, ha nem is tartalmi összefüggések. A bajor csőcselék számára ez az a rokonság (többnyire csak a szocializmus szélforgószerű másolata, a primitív ösztönökre hangolva) igencsak megkönnyítette a zászlócserét. Mind a kommunisták, mind a nemzetiszocialisták a fegyverbe szólítható ifjúságot veszik célba; itt is, ott is nemet mondanak a kapitalista-parlamentáris államra, itt is, ott is diktatúrát követelnek, az engedelmesség és parancs rendjét (…)
Amilyen durván zajlanak a dolgok, olyan zavaros emberek bukkannak elő. A csőcselék, ahogy nevezték, eddig csak a baloldalon volt, most már jobbra is, sőt a középrétegek sem szilárdak már. Egyre jobban megvadul, tekintete merevvé, arca vörössé válik. Az ismeretlenül ismerős, amely eddig hamis fényt követett, még izgatóbb sötétbe furakszik. A kézre álló kés a faluból a városba vándorol, a búcsúból a teremben vívott csatába, és ott zavarosan, véraláfutásosan szúr. Ösztönök munkálnak itt, amelyek csak felszínre hozzák a szükséget és annak hamis tudatát, de ezek nem a mai ösztönök. A Hold egy kicsiny maradványa világít, s alatta fut egy út, amelyről különös emlékeket őrzünk.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]