[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Sajtótisztesség

Múlt heti számunkban Révész Sándor megrovólag szól a MÚK alakuló üléséről tudósító közleményekről, amelyek beszámoltak a „díszelnök” professzor sajtószabadságot kárhoztató beszédéről, de nem tettek említést arról, hogy az alapítók közül „többen és többször tisztázták, hogy a MÚK igenis sajtószabadságot akar”. Mi tagadás, a dorgálásból a fejtvényrejtőnek is kijut, hiszen ő ugyanazon lapszám hátsó oldalán írt arról, hogy az új derekak „leváltották a sajtószabadságot, hogy helyére a tisztességet ültessék”. Mentsége csak az lehet, hogy a rejtvény készítésekor még nem olvashatta a Beszélő pontos és tárgyszerű tudósítását „az osztódás öröméről”. Sokmilliomod-magával a többi hírközlő eszköz beszámolójára volt utalva. A Beszélőt is átlapozva – amit megint csak sokaknak ajánlhat – most már tudja: a MÚK akarja a sajtószabadságot.

Mielőtt azonban – rövid „mea culpa” után – felcsendült volna ajkáról az örömének, furcsa érzése támadt: a „mocskolódásszabadságról” elhangzott beszédet ő nem csupán az elvadult ellenzéki „rágalmazásokból” ismerte meg, hanem azokból a „sajtótermékekből”, amelyek a „MÚK vezető gárdájának alkotótevékenységét reprezentálják”. Könnyen támad az emberben az a benyomás, hogy „a tudósító kedvéért” kiigazítják a díszelnököt, a tévénézők sokasága előtt azonban „elküldik” a sajtószabadságot, ahogy az egyikük nemrégiben nagy nyilvánosság előtt szólította fel emigrációra a vele egyet nem értőket (ami már önmagában is világosan mutatja a rendszerváltás sikerét: nyilván őmurányisága örökölte meg Aczél György privilégiumát). Magyarán: a MÚK törekvéseiről kialakult kép nem független a MÚK tevékenységétől. Az újderekaknak ezért csak az ajánlható: közleményeikben gondosan kövessék a Beszélő tudósításait. Kisebbségi szervezetként csak örülhetnek, hogy a minoritások oly elkötelezett és avatott védelmezője ír róluk, mint Révész Sándor.

A fejtvényrejtő sem kíván lemaradni, s a kisebbségeket megillető „pozitív diszkrimináció” jegyében felajánlja segítségét az eleddig még kissé bizonytalan MÚK-nak. A „kezdő helyeslőknek” szóló útmutató igen hasznos lehet tagtoborzáshoz, s az esti lelkiismeret-vizsgálat után/helyett is megteszi. Szerzőjéről (1906–1943) ráadásul olyan intézményt is elneveztek, amit a MÚK igencsak szeret(né megkaparintani). A két világháború közötti baloldali újságírás egyik legnagyobb alakjáról van szó. A baloldaliság miatt persze nem érdemes megsértődni: biztos a MÚK tagjai is ismertek már baloldali elveket hangoztató publicistákat! Szerzőnk 1927 és 1939 között az Est-lapok munkatársa volt. Németül is publikált, s tudósítója volt a Daily Expressnek is. Utolsó kötete a Búcsú az értelemtől címet viselte. Amint halála is értelmetlen volt: a munkaszolgálatban szerzett betegséget követően egy sztarijnyikolszkojei kórházban halt meg. Antall doktor mint orvostörténész bizonyosan el fogja tudni dönteni, hogy „heveny hősiesség” volt-e a halál oka.

Útmutató kezdő helyeslőknek

„Elérkezettnek látom az időt, hogy dióhéjban összefoglaljam azokat a gyakorlati és elméleti tudnivalókat, melyek a helyeslés tudományának elsajátításához nélkülözhetetlenül fontosak. Azt hiszem, hogy szerény kísérletem, mely hézagot pótol, széles körű érdeklődésre tarthat számot, miután az utóbbi időkben a helyeslés egyre elterjedtebb és általánosabb lesz, és nemsokára mindenki csak helyeselni fog. Már most is alig hallani disszonáns hangokat, és rövid időn belül egész Közép- és Kelet-Európa egyetlen hatalmas helyeslő kórussá alakul át. Torka- és tollaszakadtából helyesel, illetve heilesel mindenki, mert vannak idők és helyzetek, amikor a nem helyeslés elé eléggé súlyos fizikai akadályok tornyosulnak. Helyeselni viszont, ha nem is mindig könnyű, de legalább kifizetődik. Bizonyos kellemetlen dolgok nem következnek be, ha az ember helyesel. Mert helyeselni korlátlanul szabad. (…) Helyeslési szükségleteit mindenki szabadon elégítheti ki – ez az új emberi jogok kinyilatkoztatásának első és legfontosabb pontja, amit kellő örömmel kell üdvözölni. Végre egy szükséglet, amit mindenki szabadon, korlátlan mennyiségben kielégíthet.

Természetesen a helyesléshez érteni kell. Technikai finomságai, bonyolultnak látszó szakmai fogásai vannak, melyeket el kell sajátítani. Tagadhatatlan, hogy vannak korok, amikor aránylag könnyen megy a helyeslés. (…) Most lényegesen nehezebb a helyeslés – de hát az ember utóvégre nem válogathat abban, hogy mit helyesel szívesen és mit nem. A helyeslés tudományának első és legfontosabb szabálya: mindig csak azt helyeseljük, ami van. Ettől az alapelvtől sohasem szabad eltérnünk. (…) A szegény ember azt helyesli, ami kéznél van, és ha egy új társadalmi rend megszületése helyett csak egy új szükségrendelet van kéznél, akkor azt helyesli odaadóan, és ha a nyomortanyák helyett csak a lokálokat zárják be, akkor ezért lelkesedik intenzíven. Mindenesetre szép volna, ha az új uralom a szegény embereknek tiltaná meg, hogy hiányosan öltözködjenek, de minthogy csak a gazdag embereknek tiltotta meg, ezt kell őszintén helyeselni. A helyeslés a fő, hogy mit helyeslünk, az másodrendű kérdés.

Egy kis érzékkel és ügyességei mindenki elsajátíthatja a helyeslés technikáját. Pár heti szorgalmas gyakorlás után a legnehezebb felfogású entellektüel is folyékonyán helyesel. További pár hét – és a szokványos köznapi stílus helyett már finomabb, differenciáltabb módszerekkel is tud helyeselni. Ilyen például a »tulajdonképpen azért« módszer, mely főleg a kényesebb igényű, nehezebben megérthető közönségnél alkalmazható sikerrel. (…) Használható a kizárásos módszer is: rámutatni minden elképzelhető párt és politikai megoldás hibáira, nem rámutatni a szóban forgó megoldás hibáira, és ezzel bebizonyítani, hogy a szóban forgó megoldás egyedül helyes és kívánatos. Igen hatásos némely esetben a fölényes módszer is. »Ludwig Rennt letartóztatták« – mondja valaki, mire a helyeslő könnyedén megjegyzi: »Nem kár érte, úgyis jelentéktelen író.« Kissé opportunista a »szükséges rossz-szabadalom«. Például: »Én nem helyeslem a lövöldözéseket és a könyvek elkobzását, de, sajnos, ez ilyenkor elkerülhetetlen. A mai rendszer nem ideális megoldás, de mti tegyünk, ez az a bizonyos szükséges rossz.« Közel áll ehhez a tárgyilagossági módszer is: »Engem egy világ választ el ettől a rendszertől, de el kell ismernem, kitűnően csinálják, elérik vele a célt, és utóvégre ez a fontos.« Kezdők számára sok esetben hasznos az őszinte, támadó eljárás. Szóban vagy írásban bátran a szemébe vágjuk Hitlernek, hogy Cromwell óta ő a világtörténelem legnagyobb alakja. Utána esetleg félrevonhatunk egy-két rosszalló fejcsóválót, és exkuzálva a fülükbe súghatjuk: »Hát nem érezted ki szavaimból a gúnyt?« Helyeslés után, bármelyik módszerrel dolgozunk is, tisztasági fürdő és gargalizálás ajánlatos.

Ha a helyesléssel egyelőre csak annyit érünk is el, hogy nem történik különösebb bajunk, sohasem adjuk fel a reményt, hogy kitartó munkánk előbb-utóbb kézzelfoghatóbb gyümölcsöket is terem. Lankadatlan szorgalommal helyeseljük az év minden szakában naponta többször, mert már a példaszó is azt mondja: »Ki helyesel, aranyat lel.«”

???

• Ki beszél?