[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Egy liberális porosz

E heti számunkban Komoróczy Géza gondolatébresztő elképzeléseit olvashatják olvasóink az „álomegyetemről”. Sokak bizonyára „provokatívaknak” tekintik majd nézeteit, vagy egyszerűen kivtelezhetetleneknek tartják őket. Érdemes azonban meggondolni: az eszmék esetében „mindig jöhet olyan pillanat, amikor méltó módon valósulhatnak meg”.

E megfogalmazás persze már 1810 körül írott szövegünk szerzőjétől származik, akinek tevékenysége azt is megmutathatja, hogy az ideáknak lehet „méltatlan” megvalósulásuk is; textusunk ugyanis a múlt századi német oktatási és egyetemi reform alapjául szolgáló elvi nyilatkozat. S erről a szisztémáról – egyébként nem mindig jogosan – éppen nem a liberalizmus jut eszünkbe.

Szerzőnket, aki 1767 és 1835 között élt, joggal tartják a német liberalizmus egyik legnagyobb alakjának.

1791-ben írott munkája az állam hatáskörének meghatározásáról színtiszta szabadelvű gondolatok összegzése. 1794-től Jénában lakik, itt teljesedik ki barátsága Schillerrel. A századforduló már Párizsban éri, de tudományos tevékenységében a legnagyobb fordulatot baszkföldi útja és a baszk nyelv megismerése jelenti. Porosz állami szolgálatba áll. Egyik legfontosabb műve a zsidó emancipáció elvi és jogi kereteinek megteremtése. Az 1820-as években, a közélettől visszavonulva nyelvtudományi munkásságának szenteli magát. Egyik legfontosabb műve – bár pusztán címe alapján ezt kevesen hinnék el – a Jáván használt kavi nyelvről szól.

Egyetem, akadémia, állam

„A felsőbb tudományos intézmények sajátossága, hogy a tudományt mindig úgy kezelik, mint egészen meg nem oldott problémát, és ezért az állandó kutatás állapotában vannak, ellentétben az iskolával, melynek csupán a kész és befejezett ismeretekkel van dolga, s csak ilyeneket tanít. Ezért a tanár és tanuló viszonya is egészen más lesz, mint addig. Az előbbi nem az utóbbiakért van, hanem mindketten a tudományért; a tanár munkája részben a tanítványok jelenlététől is függ, mert enélkül tevékenysége nem folyhatnék oly eredményesen; ha ők nem gyűlnének önként köréje, maga keresné meg őket, hogy céljához közelebb jusson, a gyakorlottabb, ám éppen ezért könnyebben egyoldalúságra hajló és már kevésbé eleven erőt kötve össze így a gyengébb és még elfogulatlanabbal minden irányba bátrabban törekvővel.

Ehhez a képhez kell ragaszkodnia az államnak is, ha e magában véve meghatározatlan és bizonyos mértékig véletlen munkálkodást szilárdabb formában akarja összefogni. Ügyelnie kell arra, hogy ezt a tevékenységet minden időben a legintenzívebb élénkség jellemezze, és hogy megakadályozza lesüllyedését. Csakhogy az államnak mindig tudnia kell, hogy ő ezt voltaképpen nem tudja elérni, sőt inkább akadályozza, mihelyt beleavatkozik; hogy az ügy magától hasonlíthatatlanul jobban menne. (…)

Ha végül uralkodó elvvé válik a felsőbb tudományos intézményekben a tudományt mint olyat kutatni, akkor nem szükséges más egyebeket külön-külön szem előtt tartani. Ez esetben nem lesz hiány sem egységben, sem teljességben; magától kutatja fel egyik dolog a másikat, s létrehozzák egymás között azt, amiben minden jó tudományos módszer titka rejlik, a helyes kölcsönhatást.

Ami pedig az államhoz fűződő viszonyt, valamint az állam tevékenységének külső vonásait illeti: annak csupán az összegyűjtendő férfiak megválogatása révén a szellemi potenciál bőségéről, erejéről és változatosságáról kell gondoskodnia, továbbá működésük szabadságát kell biztosítani. A szabadságot viszont nem csupán az állam, hanem az illető intézmények részéről is veszély fenyegeti, mert ezek kezdettől fogva egy bizonyos szellemi magatartást öltenek fel, és szívesen elfojtják egy másik érvényesülését. Az esetleg ebből származó hátrányoknak is elejét kell venni.

Az államnak nem szabad így bánnia egyetemeivel, mintha gimnáziumok vagy szakiskolák lennének, és nem engedhető meg az sem, hogy technikai vagy tudományos bizottságnak használja akadémiáját. Egészében véve semmit sem szabad követelnie tőlük, ami közvetlenül és egyenesen magára az államra vonatkozik, hanem annak a belső meggyőződésnek kell eltöltenie, hogy ha elérik végső céljukat, az állam céljainak is eleget tesznek, mégpedig olyan magasabb szempontból, mely sokkal több dolog összefogására alkalmas, mint amennyinek megmozgatására ő képes, és amelyeknek szintjén egészen más erőforrásokat és eszközöket lehet alkalmazni. (…)

Igen fontos a kérdés: vajon megéri-e a fáradságot, hogy az egyetem mellett még akadémiát is létesítsünk. Ha úgy foglalunk állást, hogy az egyetem csak a tudomány oktatására és terjesztésére, az akadémia pedig e kettő bővítésére van hivatva, nyilvánvalóan igazságtalanok vagyunk az előbbivel szemben. A tudományok bővítésében az egyetemi oktatók minden bizonnyal éppúgy közreműködtek, mint az akadémikusok, különösen Németországban. (…) Nyilvánvaló, hogy a tudomány gyorsabban és élénkebben fejlődik az egyetemen, ahol friss és ifjú elmék sokaságának a részvételével vitáznak róla szüntelenül.

Az egyetem ugyanis mindig szorosabb kapcsolatban van a gyakorlati élettel és az állam szükségleteivel, minthogy mindig gyakorlati feladatokra, az ifjúság vezetésére helyezi a hangsúlyt. Az akadémia ezzel szemben olyan társulás, amely a tudomány legmagasabb és végső menedékhelye, és amely az államtól leginkább független testület. Egyetem és akadémia között így aztán versenyzés és antagonizmus támad, valamint olyan kölcsönhatás, amely révén, ha aggasztóvá válnak tevékenységük túlzásai vagy hiányosságai, egymást kölcsönösen egyensúlyban tartják.”

???

• Ki beszél?