Ördöghinta
„A következő társasjátékra szeretném felhívni az Önök figyelmét: ha a kormány képviselőit kérdezem, hogy miért a Lágymányosi híd az egyedüli megoldás, az a válasz: azért, mert a főváros közgyűlése ezt fogadta el. Ha a főváros közgyűlésének képviselőit kérdezem, hogy miért a Lágymányosi hidat akarják megcsinálni, az a válasz: mert a kormány csak erre ad pénzt. Ez nagyon ügyes kis hinta” – mondta április 25-én, hétfőn este úgy háromnegyed kilenckor Jávor Károly MDF-képviselő (akit barátai, az alternatív területfejlesztők kicsiny, de jó tíz-tizenöt éve összeszokott csapatában csak Roy néven emlegetnek) a családias méretűvé zsugorodott Tisztelt Házban.
Igaza van. Ebben a vitában (is) ördögi körben forgunk, mint annyi másban; mintha valami sátáni erő egyik hisztérikus döntéstől szédítené a másikig, harmadikig a döntéshozókat. Létezik ez a sátáni erő? Vagy csak a múltban gyökerező tehetetlenség, melyen egy mégoly meggyőző, s szívósan érvelő kisebbség sem tud úrrá lenni?
Kénkőillat
A Gonosz jelenlétének észlelésére fogékony érzékeny kedélyek talán gyanút fognak amiatt, hogy a nagy érdeklődésre számot tartó kérdés a késői órákban került napirendre, amikor a tévé és sajtó távoztával a nyilvánosság elenyészett, s babonásán megborzonganak attól, hogy a Lágymányosi híd legfőbb szószólója éppen Horváth Béla, az MDF népnemzeti szárnyának közakaratos szervezője, akinek már a pokol tüzével is akadt egy kis kalandja a kerületi MDF-iroda padlatán.
Horváth Béla hívta fel a figyelmet arra, hogy a Lágymányosi híd előkészületei még régebbre nyúlnak vissza, mint eddig tudtuk. A nyilvános szakmai viták 1985 óta folynak, de 1979-ben már mérnöki diplomamunkának adták ki a Lágymányosi híd budai hídfőjének tervezését, s ehhez már akkor többéves előtanulmányok álltak rendelkezésre. Ma a Lágymányosi híd mellett szóló legfőbb érv a világkiállítás. (Mint köztudott, a főváros nem akarta.) Csakhogy a híd iránti nyomulás sokkal régebbi, mint a világkiállítási humbug, mint a világkiállítás helyszínéről szóló, s mit tesz isten, a Lágymányosi híd eszméjéhez passzított döntés.
Bizony, ez úgy fest, mintha maga a híd, a Műszaki Csoda, a Nagy Beruházás lenne a bűvös mágnes, ami mindent magához ránt, s túlélve minden rendszerváltást, maga körül forgatja a világot.
Sztálin szelleme lebeg a vizek felett
A konstrukciók diadala az eleven élet és az ésszerűség fölött a sztálini gazdasági és hatalmi szervezet, úgy látszik, elpusztíthatatlan szelleme. Szívósságának alighanem az a titka, hogy a társadalmat szétzúzó hatalom a műszaki létesítmények körül szerveződő érdekeket hagyta leginkább békén, nem látva veszélyesnek magára nézve. A fejlesztési, beruházási lobbyk ellensúlyok nélkül izmosodhattak szinte zavartalanul, s óriási gyakorlatra tettek szert a politikai széljárások befogásában. Így lesz az ötvenes évek természetleigázó vízerőművéből negyven évvel később szlovák nemzeti C variáns, s a 15 éves lágymányosi hídtervből Expo-híd.
A sztálini szisztémában egyetlen központ dönt, következésképp nem léteznek egyenlő súlyú alternatívák. Vajon meddig cipeljük magunkkal az egyetlen központnak kidolgozott, egyetlenként előkészített terveket, amelyeknek megvalósítása néhány száz, esetleg néhány ezer feddhetetlen szakembernek az életművét jelenti? Az egyközpontú világban a döntési alternatíva szükségképpen csak csíra, ötlet, vázlat lehet, hisz senki nem ad pénzt a kidolgozásukra. Így lappang legalább tíz éve a lágymányosi helyett egy délebbre helyezett híd koncepciója, a Galváni utcai vagy Hengermalom utcai hídé, de alapos kidolgozására nem kerülhetett sor. Szószólói a hivatalos megbízásból a Lágymányosi híd tervezésén dolgozókhoz képest afféle outsidereknek számítottak. Az alternatívák megfogalmazói szükségképpen gyengébb érdekhordozók, kóbor lovagok vagy irreguláris gerillák a központi beruházási forrásokból fölfegyverzett hivatalos megbízottakhoz képest. A fejlesztési döntéskényszer, ami a szocializmusban mérhetetlenül hosszúra nyúlt beruházási idők miatt előálló folytonos megkésettségből következik, mindig a monopolváltozatot tolja előtérbe: lehet, hogy nem. ez a legjobb, de legalább készen van! S a diadal nyomán az erős lobby együtt marad, készen a következő monopoldöntésre.
Hídérvek
A fővárosi közgyűlés, ahová a demokratikus választás nyomán persze bekerültek az alternatív városfejlesztők, ráadásul különböző pártok színeiben (ahogy a parlamentbe is), tavaly májusban két déli Duna-híd megépítését határozta el, igaz, hogy egy fillérje sem volt hozzá. Azután megszületett a parlament világkiállítási döntése, s a kormány kénytelen volt megnyitni a fejlesztési bukszát. Az alternatív városfejlesztők nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak a Lágymányosi híd lobbyjának, a kormány és a főváros megegyezett. Demszky rejtélyes összefogás programja alighanem pont azt szolgálta, hogy az MDF, az SZDSZ és a Fidesz alternatívjait leszerelje. S 1992 márciusában a fővárosi közgyűlés már elfelejtette a Galváni utcai hidat, a Lágymányosi előkészítésének folytatásáról döntött, szinte egyhangúan. A különféle kompromisszumok hatására végül is az az előterjesztés, ami most a kormánytól a fővárosi döntésre való hivatkozással a parlament elé került, valamilyen öszvér a két híd között: maga a híd a lágymányosi, de a csatlakozó úthálózat a Galváni utcai híd logikáját követi. Az alternatív szakértők most már a parlamenti képviselőcsoportokhoz sorjáztak át, s kezdődött minden elölről. A kormány-előterjesztéshez tett MDF-es, SZDSZ-es, Fideszes és MSZP-s módosító indítványok, ahogy hozzászólásában Gadó György találóan megjegyezte, elsöprik, és ellenkezőjére fordítják az egész kormány-előterjesztést. A módosításokkal együtt akár el is fogadhatjuk, mondta Gadó, aki szenvedélyesen támadta a Lágymányosi híd megépítésének gondolatát. Papp János (Fidesz) fel akarja kérni a kormányt, hogy vonja vissza az egészet, és készítsen előterjesztést a Galváni úti hídról is, Csapody Miklós (MDF) dél-budai Duna-hidakat javasol, de a költségvetési pénzt azért meghagyná a fővárosnak. Ráday Mihály (SZDSZ) szenvedélyesen próbálta rávenni a kormányt a Galváni úti hídnak egy vadonatúj változatára, melynek zsenialitását ő maga egy nappal korábban ismerte föl, a szerényebbek, mint pl. az MSZP-s Schiffer János csak a Lágymányosi híd első ütemben megépítendő villamos sínpárát módosítaná bele a tervbe.
Kilátások
Ez a villamos egyébként előrevetíti a kompromisszumos kilátásokat. Az alternatív városfejlesztők nem győztek érvelni, hogy az új hid(ak)ra villamos kell, mert viszonylag olcsó, gyors és környezetbarát. A villamos azonban az előterjesztésből már lemaradt, vagyis csak a híd üzembe helyezésének második, EXPO utáni szakaszára maradt. A Galváni utcai híd tervpályázatáról, melyet a főváros április 10-én kiírt (ez a beruházások első, még nagyon kezdeti lépése!) szintén lefelejtették a villamost. Vagyis ahogyan a fejlesztési beruházások haladnak előre, úgy olvadnak el az ellenzőket leszerelő kompromisszumok.
A két nagy párt, az MDF és SZDSZ vezérszónokai nem támadták a kormány-előterjesztést. Kuncze Gábor szemrehányást tett ugyan a Galváni úti híd elhanyagolása miatt, de a frakció nevében jóváhagyta a Lágymányosi híd elsőbbségét. Lojális volt Demszky összefogás programjához.
Bizony, az alternatívok alighanem alulmaradnak. Mint általában. A rendszerváltásnak ez az alternatívája alighanem jó időre elveszett, talán igazából nem is létezett. Az alternatívok nehezen szerveződnek erős érdekérvényesítőkké. S mi, akik nem vagyunk szakemberek, csak abban bízhatunk, hogy Schneller alpolgármesternek igaza van: „minden egyes déli Duna-hídnak van valami problémája.” S talán a Galváni utcai vagy a Hengermalom utcai sem lenne fenékig tejfel.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [9]