A magyar befektetési piac legvonzóbb területe – túlzás nélkül – a szállodaprivatizáció. Nem véletlen, hogy az Első privatizációs programban meghirdetett 20 vállalat között rögtön ott szerepelt a három nagy szállodavállalat is, hiszen az ÁVÜ ezek eladását egyszerűnek gondolta, az akciótól jelentős bevételt, gyors és átütő sikert remélt. Nem így történt. Egy külföldi befektetőknek tartott konferencián egy magyar származású amerikai hoteltulajdonos a bürokráciát tette felelőssé a privatizáció elhúzódásáért. Oktalanság lenne tagadni a bürokrácia jelentőségét. Az okok mégis mélyebbek. A szállodaprivatizáció három éve ezért példaértékű, mert nem függetleníthető attól a helyzettől, amelyben megindult, és azoktól a viszonyoktól, amelyet a mindenható állam negyven éve hagyott örökül. A kudarc alapvető oka – bürokratikus gyakorlat mellett – főként a privatizáció gazdaságpolitikai alátámasztatlanságában keresendő. Az állami akarat megosztott érdekviszonyai bonyolultak, a jogi és pénzügyi háttér instabil. A sztori ékesen példázza, hogy a politikai okokból sürgetett és a szakmai-gazdasági környezettel, valamint a piacgazdaság igényeivel nem harmonizált privatizáció konfliktusai olykor magát a magánkézbe adást veszélyeztethetik.
Egyben, ám egyenetlenül
Magyarországon nemzetközi összevetésben igen kevés a szállodai férőhely: az egész ország területén nem több, mint egy-egy nyugat-európai fővárosban, például Bécsben. Emellett sok az aránytalanság is. A férőhelyek zömmel az idegenforgalmi körzetekben koncentrálódnak, itt is inkább a városokra. A főváros túlreprezentált: összesen hatezer szállodai férőhellyel büszkélkedhetünk, ennek is mintegy egyharmada Budapesten van, és a külföldiek itt töltik el az összes vendégéjszakák csaknem felét. A magas komfortfokozatú szállodák még a fővároson belül is egy igen szűk területen sűrűsödnek össze, itt viszont akadnának további befektetők. A vidékre tévedő turista eközben kénytelen beérni a lepusztult, egyre alacsonyabb kategóriába süllyedő, egyre szerényebb szolgáltatásokat kínáló „egységekkel”. Ördögi kör ez: elmaradnak a vendégek, a valaha patinás vidéki szállodák jövedelmezőségi gondokkal küszködnek, még jobban leromlanak vagy egyenesen bezárnak, a kevés szállodából még kevesebb lesz.
A lerobbanó egységeket a jövedelmezőkkel kell megsegíteni! – ez volt a vezérgondolata a 70-es évek centralizálási kampányának, melynek során a HungarHotels, a Pannónia és a Danubius irányításába vonták a mintegy száz állami szállodát. A fejlesztésekben ez a gondolat a visszájára fordult. Kifizetődőnek csak a fővárosi luxusszállók fejlesztése bizonyult, és a periféria visszavonhatatlanul lerobbant.
Nincs a világon olyan modern szállodalánc, ahol egy vállalathoz tartoznának a minden földi kényelemmel, szaunával, uszodákkal és konditeremmel ellátott világvárosi lakosztály-birodalmak és az egykori kisvárosi garniszállók, füstös vidéki kisvendéglők, olcsó bisztrók és eszpresszók. Az alig egy tucat gyógyszállót üzemeltető Danubius szerencsés kivétel; a másik két szállodaláncot nem a szakmai szempontok, hanem a mindenáron való centralizálás voluntarista ábrándja fűzte egybe. Az ÁVÜ által megindított privatizációs kampány pedig szakmai és hatékonysági szempontból, földrajzi fekvés szerint, a minőséget és a műszaki állapotot tekintve egyaránt egyenetlen szállodaláncot kínált fel a vevőknek. E nagyvállalatok vonzereje távolról sem a megalapozott nemzetközi versenypozícióban rejlett. Igaz, a magyarországi turizmusban kétségtelenül kihasználatlan lehetőségek rejlenek; a fő csábítás azonban minden bizonnyal az volt, hogy a felkínált szállodaláncok biztos magyar piaci pozíciót (a strukturális hiány miatt többnyire kifejezetten monopolhelyzetet) jelentettek, és hogy a tíz évvel ezelőtti fejlesztéseket – az osztrák–magyar szállodaprogram során – igen-igen kedvezményes hitelekből valósították meg. Joggal bízhatott az ÁVÜ abban, hogy a 6 százalékos hitel és a monopolhelyzet a „méz a madzagon” és a három szállodavállalat összesen mintegy 10 milliárd Ft-os adóssága eltörpül a megkaparintásukkal nyerhető távlati haszon mellett.
A tudathasadás gyógyítása lánchasadással
A „madzag” azonban utóbb „gyújtózsinórnak” bizonyult. A privatizálás egyébként sem ment olyan könnyen, ahogy a Vagyonügynökség szerette volna. Előbb az állam és az önkormányzatok közötti vagyonmegosztás és a telkekkel kapcsolatos jogi zűrzavar okozott máig nem csitult tulajdoni vitákat. Majd végül három pénzügyi intézkedés (a vegyes vállalatok nyereségadó-kedvezményének megvonása, az osztrák hitelkonstrukció kedvezményes kamatainak piaci szintre helyezése, valamint törlesztési idejének előrehozása) egy csapásra átrajzolta a szállodavállalatok profitabilitásáról korábban alkotott befektetői képeket. A csaknem egyéves előkészítés zátonyra futott.
Holott ez a tavaly ősszel kirobbant botrány egyáltalán nem volt előzmények nélküli, és nem is volt váratlan. Már a korábbi HungarHotels botrány valódi üzenete sem az irreálisan alacsonyra becsült vagyonérték volt: legalább annyira okozhatta a tapasztalatlanság, mint a sajtóban agyonénekelt „sötét üzelmek”. A privatizáció e területének igazi szakmai kérdése a már akkor felvetődött „gyorsan vagy lassabban”, illetve „egyben vagy külön-külön” probléma volt. E kérdésekre mindmáig nincs elvi-gazdaságpolitikai válasz. Az alapdilemma egy gazdasági mezben megjelenő politikai kérdésre egyszerűsödött: meg lehet-e engedni a jobb egységek kimazsolázását, hogy aztán a gyenge adottságú házak (áruházak) az állam nyakán maradjanak? Vagy ellenkezőleg, akkor jár-e jól az állam, ha egyben értékesíti az egész – olyan, amilyen – láncot? Az áruházaknál – monopolhelyzet ide, szélsőséges centralizáció oda – az azonnali bevételszerzés célja döntött. Meg is kapta a Salamander majd’ az egész fővárosi cipőpiacot, a Kleider Bauer a ruhát. Fel sem vetődött ugyanakkor, hogy a vállalatok eladásával a magántőke úgy szerez robbanthatatlan monopolpozíciókat, hogy még ki sem alakultak a versenyszabályozás működőképes intézményei. Kis híján ugyanez történt a szállodaláncokkal is. Nem az ÁVÜ igyekezetén múlott, hogy eladásukkal még az idén is vesződnie kell.
A privatizáció a szilárd gazdaságpolitikai alátámasztás hiányában könnyedén áldozatul esett (áldozatul kellett, hogy essen) a napi politikának, hiszen az érdekelt főhatóságok rövid- és hosszú távú pénzügyi érdekei összeütköztek. Míg az ÁVÜ-nek a teljes láncok azonnali értékesítése jelentett volna sikert, a költségvetésért felelős tárca a hitelek mielőbbi kielégítésében és piaci alapra helyezésében volt érdekelt. Az állam mint hitelező, meghasonlott az állammal mint eladóval, és hirtelen maga sem tudta, mikor jár jobban: ha ma az egyik zsebébe, vagy holnap a másikba teszi a busás bevételt.
A hiteltartozások feltételeinek utólagos módosítása a hazai joggyakorlatban – mint ismeretes – nem kivételes jelenség. Nálunk csupán jogértelmezés kérdése, hogy az állami preferenciák meddig illetik meg a szerződő feleket, és járnak-e egy esetleges új tulajdonosnak. A jogbizonytalanság a külföldi befektetőt azonban, valljuk be, igencsak elbizonytalanítja. A színfalak mögött egy olyan csata dúlt, aminek kimenetele gyökeresen átfestette a menyasszony hozományáról alkotott képet. A csata az erősebb érdek mentén eldőlt: a hozomány szertefoszlott, a menyasszonyt „fogyókúrára” fogták. A láncokat feldarabolták, egy-egy értékesebb, ám tulajdonjogi és más viták miatt problematikusabbnak bizonyult nagy szállót (Intercontinental, Gellért, Royal) és néhány kisebb vidéki egységet – az 50 HungarHotels-szálló közül 20-at, a Pannonia-lánc 46 szeme közül 16-ot – leválasztottak. A külön privatizálandó egységek eladásából ki lehet elégíteni a költségvetést, és a megmaradt szállodaláncok sem menekülhetnek a tartozások idő előtti törlesztésétől, hogy a kincstár mielőbb elkönyvelhesse a maga plusz bevételét. Utána pedig vihetik az új befektetők.
Happy end?
Mondhatnánk, hogy a sors (és a költségvetés) kiszámíthatatlan útjai ez egyszer a piacnak kedveztek, és a privatizáció ezzel a kanyarral végül is jobb útra tévedt. A szállodaláncok szakmai egyenszilárdsága nőtt. A leválasztott kis vidéki szállókra, vendéglőkre most már akár a hazai kisbefektetők is szemet vethetnek. Megjelentek az első pályázatok, e napokban döntöttek kilenc kis szálló sorsáról, de az eredményt még nem hozták nyilvánosságra. Az „egyben vagy külön” eladni hároméves vitájára végül is úgy került pont, hogy a monopolvállalatokat valamelyest feldarabolták, és ez mindenképp előny.
A hosszas előkészítés miatt a Vagyonügynökséget gyakran s nyilván nem egészen alaptalanul illetik a „bürokrácia” említett vádjával. A zavartalan szállodaprivatizációhoz szükséges körülmények azonban három év alatt sem alakultak ki, és ebben bizony nem az ÁVÜ a ludas. A pénzügyi-jogszabályi keretek még most is ingatagok. A privatizáció még most sem vezet a vállalati szerkezet kívánatos átalakulásához, és (a kivételesen szerencsés véletlenektől eltekintve) nem nyújt lehetőséget a hazai kismagántőke megfelelő mértékű bekapcsolódására. Mindez pedig egyenes következménye annak a gazdaságpolitikának, amely a privatizációs politikában is a rövid távú gyors bevételszerzésre törekszik.
Volt tehát harc, és lett kompromisszum, csak egyvalami nincs továbbra sem: koncepció.
- gazdaság [6]