A Los Angeles-i lázongás hírei, kommentárjai, az Amerikának címzett intelmek és méltatlankodások bizonyára Tisztelt Olvasónk könyökén jönnek már ki. Ennélfogva már el sem merjük mondani a saját intelmeinket.
Pedig van benne valami jelképes, hogy épp a Munka – vagy prózaibban, a teljes foglalkoztatás – ünnepén futottak be a tengerentúli vészhírek. Törvény ugyan nincs róla, de eléggé megalapozott tapasztalat, hogy a társadalmak a nagyarányú, idült, reménytelen munkanélküliség állapotában válnak hajlamossá az ilyenfajta robbanásokra. Maguk a rasszista sértegetések, jogtiprások, atrocitások is összefüggnek a foglalkoztatás szintjével és módjával.
Legalábbis így van ez, amíg nem lépünk ki a hagyományos ipari és fogyasztói gondolkodásmódból. Vagy a már szintén hagyományos posztindusztriális elképzelésekből. Jó szemű megfigyelők viszont úgy írják le Kaliforniát – a modern világ legszívét, a fejlett technika első számú keltetőhelyét, az aranynál is drágább Szilíciumvölgy vidékét – mint amelynek népe egyre inkább a pusztai, kotoréklakó állatfajták szokásait követi. Jól képzett, ambiciózus, dinamikus fiatalemberek előmenetelük során iszonyú szeméthalmokat, környezeti károkat produkálnak, majd a továbbiakban már azért teljesítenek, hogy elmenekülhessenek a saját szemetük elől. Megtehetik, mert tehetségesek és sikeresek. Eszeveszett rohanásuk közepette nem marad rá érkezésük, hogy elegendő pénzt – s ennélfogva munka- meg szakképzési alkalmat – tartalékoljanak a keletkezett szeméthalmok elbontására. Inkább továbbnyargalnak. Pedig hát hol legyen pénz ilyesmire, ha nem Kaliforniában? Hol legyen elég invenció a források radikális újrarendezésére, ha nem ott, ahol a világ legokosabb emberei próbálnának élhető életet élni?
Úgyhogy ez a jól megmagyarázható, de ugyanakkor megdöbbentően irracionális robbanás mintha az ipari társadalom legtetejéről is lerepítette volna a fedelet. És eléggé elgondolkodtató, amit a lyukon keresztül látunk.
Zöldek
Itt Magyarországon még jóval idébb vagyunk ennél a szuperfejlett állapotnál. Tökéletesen elégedettek lennénk, ha széthullóban levő szocialista nagyvállalati iparszerkezetünk helyébe valami elfogadhatóan gazdaságos – kis- vagy nagyvállalati, ez szinte már mindegy is – tőkés szerkezet kerülne, éspedig időarányosan. Hiába csábítgatjuk azonban a pénzvilágot, hiába mondogatjuk büszkén, hogy több működőtőke jön be mihozzánk, mint a szomszédokhoz összesen, ez még mindig nem elég. Gyorsabban bomlunk, mint ahogyan épülünk. Nagyon megnőtt a munkanélküliség.
Annyit mindenesetre jól megtanulhattunk az elmúlt években, hogy a „munkának” nem a tőke, hanem a tőke hiánya az igazi ellenfele. Amiből, persze, egyáltalán nem következik, hogy nem lenne égetően szükségünk alulról szerveződő, független szakszervezetekre…
Jóval elszántabb, fundamentálisabb ellenzője a mai tőkének a környezetvédő. Mindössze egy nappal május elseje után a hazai zöldek is megpróbálták bemutatni erejüket. Kifejezetten a nyerészkedő kapitalistát, a bősi vízlépcső építését finanszírozni készülő Androsch-bankházat vették célba.
Erről a demonstrációról képes riportban számolunk be. Legyen elég itt csak annyit mondani, hogy a hazai zöldek, hosszú hanyatlás és alvásidő után, kezdenek újból talpra állni.
Miközben az itthoni sikerkilátásaik nem valami jók A május 5-i Népszabadság ismerteti a Gallup Intézet nemzetközileg összehasonlítható adatait több ország népének környezett beállítottságáról, igényességéről és aggályairól. Nem teljesen világos a kép, de mondjuk nem állunk a lista élén. Ami azt illeti, inkább a sor vége felé állunk.
Jól tudjuk, hogy miért. A rendszer megváltozott, de még nem vagyunk „itthon”. Nem miénk még a föld, a víz, az erdő és a hegyoldal Sőt, azt tartjuk, hogy rövidesen mindez majd valaki másé lesz. Ezért aztán, rosszkedvűen, fáradtan, szorongva, ki-ki a maga bőrét igyekszik menteni. A többi meg hadd pusztuljon, nem a miénk…
Veszélyes átmenet! Ha így marad, sorban mérgeződnek majd a kutak, tömegével a degenerált újszülöttek. Nagyon kellenek a zöldek, az ökologisták, közmoralisták, anyagtalanul meditáló buddhisták és transzcendentalisták!
Népi, urbánus…
Szíve szerint ide, az anyagi következmények nélküli meditációk világába utalná dr. Antall József a korszakos népi–urbánus vitát. Nem kéne már ebből politikát csinálni, jobb helyen lenne az egész a kulturális folyóiratokban, jelentette ki.
Dr. Antall József nemcsak állította, hogy az MDF-nek nincs baja a sajtóval, de újszerű állítását legszemélyesebb példájával igyekezett aláhúzni. Hosszú és személyes hangvételű interjút adott az MDF régi barátja, a Népszabadság szombati számába.
Innét tudjuk, hogy hiába a kőszilárd, szálegyenes államférfiúi látszat, már dr. Antallnak is emocionális panaszai vannak Már ő is szenved a különböző pártállásúak közé ékelődő kommunikációs sorompóktól, dugóktól, némaságtól és fagyos megvetéstől.
E talányoktól eltekintve, a népi–urbánus ügyben teljesen igaza van Antall Józsefnek. A modern társadalmakban – még a mienkben is – az a normális, ha középjobb áll szemben középballal, a Munkához igazodó szocdem vagy szociálliberális szegül szembe a Tőkével szövetkező kereszténydemokratával, néppártival, polgári liberálissal vagy hasonlóval. Nemcsak hogy nálunk is ez lenne a normális állapot, de így is lett volna, ha a régi, demokratikus pártvilág, a kisgazdák, a szocdemek, a kereszténydemokraták, a polgáriak nem öregedtek volna túlságosan el.
Kifejezetten a Kádár alatti általános politikai kopással és szellemi leépüléssel lehet magyarázni, hogy a népi–urbánus felvetések a mostani magas politikai polcra emelkedtek. Ennyi élte túl a kádári szűrőt. Arra jó, hogy elszórakoztassuk magunkat vele, de a politikához kevés. Igen fontos tudni, nem mondom, hogy melyik a zsidó, meg melyik a bugris paraszt. De azért egy modern demokráciában és jogállamban még ezen túlmenő politikai kérdések is előadódhatnak…
Bosznia
Ha nem lenne borzalmas, és nem pusztulnának emberi lények, azt is mondhatnánk, ezen a héten majdnem mindenütt harc folyt a világban, ahol kedvezőek voltak hozzá a földrajzi és tereptani feltételek. Ahol, mint Afganisztánban; Karabahban, Dalmáciában, Boszniában be tudták magukat ásni a hegyekben a harcolók, ott meg is ütköztek.
Boszniát azért kell külön kiemelnünk, mert odalent éppen az a bajok fő forrása, hogy – kicsikét a mi újkeletű urbánus és népi kíváncsiskodásunkra emlékeztetve – túlságosan is tudni akarják, hogy ki kicsoda? Pedig ez már alig számított az utolsó békeidőkben. A horvátországi háborúval kapcsolatban megoszlik a hozzáértők véleménye, vajon akkor is összecsapnak-e az ottani szerb és horvát etnikumok, ha városlakó, züllött, akarnok zugértelmiségiek és kiugrott belügyesek nem kezdik el módszeresen uszítani őket? A boszniai ellenségeskedésről majdnem egybehangzóan azt állítják, hogy külső manipulációk és provokációk gyümölcse. A helybelieket jóformán már alig érdekelte milyen etnikum lakik a szomszédjukban, melyik vallásfelekezetből jön a lányuk vőlegénye. S az új állam vezető politikusai sem azzal kezdték, hogy összeugrasszák a nemzetiségeket. Ennek ellenére, ha nem is könnyen, itt is sikerült általános törzsi bosszúhadjárat felé terelni az eseményeket. Ehhez nem volt elegendő a rádió- és tévépropaganda. Helyszíni provokációkra, kegyetlenkedésekre, gyilkosságokra is szükség volt, hogy a kezdetben inkább ijedező, békét könyörgő muszlim bosnyákok magukra találjanak. Ma már, ha igazak a hírek, nem nagyon szeretnék a bosnyák kezekbe került szerbek helyében lenni. Teljesen bizonytalan, mikor és hogyan lesz mindennek vége.
- A hét üzenetei [6]