kőszeg

Nyomtatóbarát változat

Ha emelik az árakat, emeljék a béreket is!

Aki megmondja a véleményét, veheti a munkakönyvét. Hogy képzelik ezt? Ilyen a Kádár alatt sem volt!

Miért nem magyar vagonokat rendel a MÁV? Azért, mert a spanyol import valamivel olcsóbb, menjen tönkre a magyar vagongyártás?

A levegőhöz, a vízhez nincs mindenkinek egyformán joga? És a gyárakhoz? Nem együtt hoztunk létre mindent?

Meddig tűri ezt az ellenzék? Mit csinálnak ott a parlamentben?

Annak a néhány tucat rokonszenvező embernek, akik a Népligetben május 1-jén körülvették az ellenzéki képviselőket, persze mindent el lehet magyarázni. A munkanélküliség, mi megmondtuk, nem elkerülhető. A béreket nem lehet az árakhoz igazítani: ha a bérkiáramlást nem fedezi megtermelt és eladott érték, csak az infláció gyorsul. Az elmúlt évtizedekben a kollektív gazdálkodás minden formája csődöt mondott. A protekcionizmus csak a technikai lemaradást növeli. A parlamenti ellenzék csupán bírálni tudja a rossznak ítélt törvényeket, megakadályozni az elfogadásukat legfeljebb kivételes esetekben képes.

Az érvelés azonban nem jut el a többséghez, amely nem jön el a májusi ünnepre, és ha eljut is: vajon mit kezd vele, akinek a hónap közepére elfogy a fizetése, akinek lejárt a munkanélküli segélye és új munkahelyre semmi kilátása, akinek kikapcsolták a villanyát.

Hihetetlen módon erősödik a nosztalgia a megszépített kádári aranykor után. A sajtó arról számol be, hogy Békéscsabán az MSZMP tartotta a legsikeresebb választási gyűlést. A kormány jobboldali ellenzéke, amely a kormány által elsikkasztott rendszerváltást teszi felelőssé minden bajért, remekül megérti magát a szélbalos ellenzékkel. A vezető kormánypárt – minthogy a kormányt mégse vádolhatja – úgy tesz, mintha mindenre feljogosító többsége ellenére valójában kisebbségben lenne a titokzatos, misztikus gazdasági hatalommal szemben. Nagy Sándor a Városligetben azt követeli, hogy a kormányzati politika minden területét vessék alá a foglalkoztatási szempontoknak.

Az MSZP, amely jövőjét összekapcsolta a MSZOSZ-szel, hiába vannak józan közgazdászai, nem szállhat szembe a növekvő követelések politikájával; így támogatnia kell majd, hogy védővámok óvják a hazai ipart, és szubvenció tartsa életben a nemzeti bányászatot. A kormány pedig a választást megelőző évben talán engedni fog ezeknek a követeléseknek is, meg a gazdaságélénkítés szószólóinak is, akik nagy állami beruházásokkal és a kormányhű Nemzeti Bank révén bőségesen áramló pénzzel akarják dinamizálni az eddig diétára fogott gazdaságot.

Ezt a költséges választási palifogást, ha valóban bekövetkezik, a liberális ellenzék joggal és keményen bírálja majd. De ha a liberálisok – mint számosan tanácsolják – a kormány nemzeti paternalizmusa ellenében ma az MSZP-vel keresik az együttműködést, mit kezdenek majd jövőre az MSZOSZ és az MSZP szociális paternalizmusával? Lehet-e egyszerre pártfogolni a nagy vagyonok kialakulását és a munkahelyek állami védelmét?

Persze, hogy lehet. Ezt tette (titokban) a Kádár-rendszer is. Csak akadjon, aki hitelekkel ismét finanszírozza.

Soha többé kommunizmust! – kiáltotta százezer ember 1989. október 23-án.

Kivéve a gulyáskommunizmust?

• Fül