Skip to main content

Tisztelt Főszerkesztő úr!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Győri Péter: „Lakástörvény” – koncepció nélkül (Beszélő, 1992. április 16.)


Én, Brender Viktorné 1973-ban elvállaltam a Bp. XIII. ker. Pozsonyi út 33/b épületben a házfelügyelőséget, mivel leszázalékolt beteg voltam. Sajnos 1981-ben egészségem romlott, megoperáltak a Kékgolyó utcában. 1984-ben a Pozsonyi út 33/c. és a Pozsonyi út 33/a épületeket egybecsatolták, így megszűnt az én házfelügyelőségem. 1989-ben eladásra került az épület, én is adtam be kérelmet a 16 lakóval együtt. Elutasító választ nem kaptam. 291/496/89. számon futott az anyagom. Ezért joggal reméltem, hogy idős koromra nyugalomban élhetek. Mindent úgy intéztek nálam is, mint a lakóknál, felmérték, felértékelték a lakást. Az utolsó pillanatban emelték ki az anyagom. A lakók megkapták az értesítést a megvételről 1991. február 15-én – én meg egy sort sem. Kész tények elé állítottak, szétosztották a fejem fölül a lakásom, úgy mint a lépcsőházat, pincét, udvart stb. Pedig tanácsi lakást adtam lakásért. Ugyanakkor a munkaszerződésemben is az áll, hogy az IKV kötelezettséget vállal, amennyiben nem az én hibámból szűnik meg a munkaviszony, akkor az elhelyezésről köteles gondoskodni. Ezzel szemben mit tesz? Mint egy rabszolgát, elad, szétoszt a lakóknak. Könyörgöm, hol van akkor az alkotmányos emberi jog? Az csak a külföldön lévő magyarokra érvényes, itthoniakra nem? Írtam a XIII. ker. önkormányzatnak, segítséget kérve. Azt a választ kaptam, hogy kénytelenek voltak lakottan eladni. Kérdem, miért, ki kényszerítette az önkormányzatot ilyen galád és embertelen tettre. Miért vagyok másodrendű ember? Mert házfelügyelő volt – van – a nevünk. Pedig mi is vagyunk jó pár ezren. Még azt sem lehet kimutatni, hogy mit fizettek az én lakásomért. Egy 57 négyzetméteres lakásért 29 950 Ft-ot fizettek. Az én lakásom 37,80 négyzetméteres, a férjem alakította ki összkomforttá. Itt vagyok rokkantnyugdíjas, 62 évesen, és semmim sincs. Megtűrt személy vagyok a lakásomban, s a lakbéremet bármikor a csillagos égig emelhetik, állítólag, írtam a Belügyminisztériumba is, hogy segítsenek. Azt a választ kaptam, hogy az önkormányzat jogsértést követett el, mert nem rendezték le a lakásügyemet. Kérdem én, miért nem írtak az önkormányzatnak is, hogy tisztázza le ügyemet. Nekem írtak csak, s így a kör bezárult. Nem tudom, hogy mit tegyek még, mert ebbe nem tudok belenyugodni. Bírósághoz is fordultak a házfelügyelők, de csak húzzák-halasztják vagy elnapolják az ügyeket. Úgy látszik, ők is föntről várják a döntést. Az idő meg csak múlik, és kötélidegek kellenének, hogy az ember sokáig kibírja, amíg döntés születik. A kárpótlási törvényt is megszavazta a Tisztelt Ház. Ezt is éppúgy meg lehetne tenni központilag, mert egy tollvonással el lehetne intézni, sok ezer ember megnyugvására és az igazságra. Kérem, ne gondolja, hogy egy rigolyás öregasszony vagyok, aki összevissza írogat. Nem, csak egy megkeseredett ember, aki önhibáján kívül jutott ilyen helyzetbe.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon