Szontagh Gusztáv értelmezését a magyar művelődéstörténet kánonjában három, egymást kizáró értelmezési hagyományt generáló tényező határozza meg. 1. A magyar szociológia régóta saját előzményét igyekszik fölfedezni Szontaghban. Így tanítják ezt ma is a magyar szociológiatörténetről szóló egyetemi kurzusokon, helyesen, de megnehezítve, hogy a magyar filozófiai hagyományban ugyanolyan súllyal tartsuk számon a szerzőt. (A legrégebbi, erre utaló írás: Pekár Károly: Az első magyar szociológus. Magyar Társadalomtudományi Szemle, 1911. Innen kezdve Szontagh legfontosabb értelmezői sohasem mulasztják el kiemelni a szerzőnek a magyar szociológia előtörténetében szerzett érdemeit. Néhány évvel később Magda Sándor feldolgozásából is az derül ki, hogy Szontagh munkássága a szociológiában éri el végső kifutását: Magda Sándor: A magyar egyezményes philosophia. Ungvár, Székely és Illés, 1914. A kérdés történetének mindmáig legjobb feldolgozása is külön fejezetet szentel a magyar szociológia megteremtésének, ezt tekintve Szontagh legfőbb érdemének: Vajda György Mihály: Az egyezményesek. Fejezet a magyar filozófia történetéből. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem, 1937. Ezekben a pozitív értékelésekben azonban mindig meghúzódik egy mögöttes jelentés: az értelmező Szontagh filozófiai értéktelenségével szemben megengedően hangsúlyozza szociológiai érdemeit.) 2. A magyar irodalomtörténet a műbírálat történetének jeles fejezeteként tartja számon kritikáit, miközben szintén mellőzi filozófiainak szánt írásait, sőt, gyakran filozófiai kritikáit is. (Az irodalomkritikus Szontaghot Dékány Andor szövegkiadása illesztette be irodalomtörténet-írásunkba: Dékány Andor [bevez.:] Szontagh Gusztáv irodalmi bírálatai. Budapest, Sárkány Ny., 1929.) 3. Szontagh megítélését alapvetően befolyásolja vitája a XIX. század ötvenes éveiben Erdélyi Jánossal, aki azóta az alig létező magyar filozófiatörténeti kánonnak gyakorlatilag egyetlen megkérdőjelezhetetlen XIX. századi tekintélyévé vált. Szontaghra a magyar filozófia történetében ezért sokan sokáig csupán úgy emlékeztek, mint a Wittgenstein-olvasó átlagbölcsész Mauthnerre: ő az az ember, akire ugyan fontos helyen utal egy híres szerző, művei azonban nem tartoznak a tudni érdemes dolgok közé.
Előadásomban amellett kívánok érvelni, hogy e megszokott, szociológiára és irodalomkritikára kihegyezett, illetve Szontaghban a magyar filozófia sajátos, preszcientista előtörténetét látó megközelítések mellett az életművet lehetséges és helyes is a politikafilozófiai kísérlet, az úgynevezett második propylaeum felől, annak is az aktuális magyar politikai helyzetet kifejtő függelékét szem előtt tartva olvasni. (Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Buda, 1843. Szontagh e munkája az Akadémia 1843-as, a szabadság és a társadalmi rend elméletei tárgyában kiírt pályatételére készült, és elnyerte az akadémiai nagyjutalmat. Második propylaeumként a szerző hasonló című, korábbi művétől való megkülönböztetésként szokás emlegetni: Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a’ magyar philosophiához. Buda, 1839.) A második propylaeum mindig elnyerte a Szontaghban nem elsősorban filozófust látó értelmezők dicséretét. A kor viszonyaira való érzékeny reagálásból adódó korhozkötöttség, ami előnyére válik társadalomelemző munkájának, ki is teszi azonban a művet a közérdeklődés sűrű változásainak. Szontagh esetében szerencsétlen körülmény, hogy munkájának kiadása a kézirat 1841-es lezárásától 1843-ig cenzurális okokból késett, ennek következtében jórészt kikerült a Széchenyi–Kossuth-vita kontextusából, holott egyik fő célja éppen e vita teoretikus igényű magyarázata, egyben talán a két tábor közötti közvetítés is lett volna. A mű – az akadémiai nagyjutalom ellenére – korántsem ért el akkora közönségsikert, mint az első propylaeum, amelyre mint az első magyar tudományos könyvsikerre emlékezhetünk. Szontagh ezután 1848-ig már nem áll elő nagyobb munkával, utána pedig, egészen haláláig lehetetlenné válik, hogy a politikafilozófiának itt elkezdett, a működő intézmények napi gyakorlatának és a nyilvánosság szerkezetének a kritikájából kiinduló változatát folytassa. Azokról a vitákról, amelyekben utolsó éveiben részt vesz, különösen a magyar tudomány, ezen belül a történettudomány mibenlétét illető, néhol igen éles hangú eszmecserékről ugyan a finomabb elemzés valószínűleg kimutathatná reformkori politikafilozófiai álláspontjával való közösségét, ez azonban talán már a korabeli olvasóknak sem volt nyilvánvaló. (Szontagh helyét a kortárs magyar kultúrában részletesebben elemzem régebbi tanulmányomban: Szontagh Gusztáv és a magyar filozófia fogalmai. In Mester Béla – Perecz László: Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás. Budapest, Áron Kiadó, 2004. 19–39.)
Szontagh politikafilozófiájának általam adott értelmezéséhez előre kell bocsátanom, hogy Szontagh filozófiai teljesítményét nagy vonalakban úgy értékelem, mint olyan sajátos Kant-interpretációt, amely Kantot képes a brit tradíció szemszögéből is látni, viszont idegenek maradnak tőle a német filozófia Kant utáni vonulatai, elsősorban Hegel. (Szontagh a reformkori magyar filozófiai élet egyik legfontosabb vitájában, a hegeli pörben az anti-hegeliánus tábor egyik vezéralakja volt.)
Filozófia magyar világpolgári szemszögből
Szontagh és sok kortársa filozófiáról alkotott felfogásának alapját Kantnak a philosophia in sensu scholastico és philosophia in sensu cosmopolitico közötti megkülönböztetése képezte, amelyet a magyar nyelvű kommunikáció sajátos viszonyai között törvényszerűen átértelmeztek. Az iskolai filozófia a létező tantételek történeti jellegű megtanulása, a közöttük való tájékozódás ügyessége, amely önmagában nem tanít meg arra, hogy a filozófiát műveljük, míg a filozófia világpolgári szemszögből a saját értelmünk használata valamely, történetileg nem megtanulható, mert éppen miáltalunk fölfedezendő igazság érdekében. Kant felosztása párhuzamos az ész magán- és nyilvános használatának szintén általa megfogalmazott megkülönböztetésével: az ész nyilvános használatának hatóköre, változatossága és individuális szabadsága a filozófia világpolgári szemszögének, míg a magánhasználat intézményes és történeti kötöttsége, szabályainak tételes rögzítettsége az iskolai filozófiának felel meg. Kantnál az észhasználat és a filozofálás e módjainak különbsége még nem kapcsolódik össze szorosan a társadalmi kommunikáció különböző tereivel, magyar követői esetében azonban a kettő közötti választás gyakran nyelvi és intézményrendszerek közötti választást is maga után vont, amelynek következtében a magyar bölcselő egymástól alapjában eltérő kommunikációs terekben találhatta magát. Az iskolai filozófia művelése részben még mindig latinnyelvűséget és felekezeti széttagoltságot jelentett, bekapcsolta viszont képviselőjét az európai művelődés egyik hálózatába – ugyanolyan iskolás jellegű és felekezeti szempontból széttagolt, bár sűrűbb intézményi hálózatba, mint a magyarországi. A másik lehetőség az volt, hogy a magyar szerző írásaival kilép az iskolák falai és az iskolai tanok korlátai közül, és a nagyobb nyilvánossághoz fordul. Erre akkor volt lehetőség, ha az illető a magyar nyelvű publikálás mellett döntött, ami, különösen tudományos írások esetében és főként kezdetben, egyet jelentett az Akadémiához kapcsolódó folyóiratok szerzőségével. Az új, magyar nyelvű, szabad nyilvánosság azonban egyszerre bizonyult szűkebb és tágabb kommunikációs térnek az iskolák hálózatának régebbi terénél. A közgondolkodásra összehasonlíthatatlanul nagyobb és közvetlenebb befolyást gyakoroltak az Akadémia akkori lapjainak írásai, mint a hazai líceumok, kollégiumok és az egyetlen egyetem diákjai számára kiadott kötetek, ugyanakkor látványosan be is rekesztették a szerzőt a hazai nyilvánosság keretei közé. Kant számára ez a kettősség még nem így létezett: egyetemi katedráján és folyóiratcikkeiben többé-kevésbé ugyanahhoz a németül tudó nyilvánossághoz szólt különböző módokon; míg magyar tanítványai, amint elkezdtek volna világpolgári szemszögből filozofálni, a „világ”-ként értelmezhető kommunikációs tér helyett a magyar nyelvű kulturális közösségnek a magyar politikai közösséggel és az éppen kiépülő magyar nemzetállami intézményekkel szorosan összefonódó terében találták magukat. A reformkori magyar filozófusközösség meglehetősen tisztán látta a sajátos helyzetből adódó problémát. Az egyik legjellemzőbb megoldási kísérlet Szilasy Jánosé, aki az Akadémia osztályülésén az iskolai, egyéni, nemzeti és világfilozófia megkülönböztetését veti föl. (Lásd: Magyar Akadémiai Értesítő, 7. évf. 1847. 152–4. Az ülés filozófiatörténeti feldolgozása: Perecz László: A nemzeti filozófia születése. Egy 1847-es akadémiai vitáról. Gond, 1992/2. 29–35. Megjegyzendő, hogy Szilasy előadásának közvetlen kiváltó oka éppen a Szontagh művei nyomán a magyar filozófia fogalmáról kibontakozott vita.) Az első és az utolsó filozofálási mód megegyezik Kant megkülönböztetésével, négyosztatúvá pedig azért válik a rendszer, mert Szilasy éppen önmaga és a kortárs magyar filozófia általa legjobban becsült teljesítményeit nem tudná a kanti módon meghatározni. A szakma kortárs magyar képviselőinek zöme – miként minden korban és minden nemzetnél – természetesen iskolai filozófus; világfilozófus azonban megítélése szerint, minthogy ez mindenütt ritka jelenség, pillanatnyilag nem akad a kortársak között. (Szilasy igen óvatosan Hetényi János akadémikustársa törekvéseit, azaz filozófiája deklarált tárgyát és filozófiai programját tekinti világfilozófiaiaknak, anélkül hogy értékelné a megvalósítás sikerességét és színvonalát.) A nem iskolafilozófus, de nem is világfilozófus magyarok, a korabeli legjobb magyar gondolkodók számára kell megalkotni a két közbülső kategóriát. Egyéni filozófián semmi különösebbet nem ért Szilasy: minden ember, aki „az iskolában hallottakat öngondolkodva vizsgálja, és saját nézetekben állapodik meg”, ezt műveli. Első lépcsője ez az iskolai filozófiából való kilábalásnak, a tárgytól és a kifejtés színvonalától függetlenül idetartozik mindenki, aki a filozófiai tételek történeti megtanulását bármilyen tekintetben meghaladta. Főként azokat sorolja ide, akik deklaráltan csatlakoznak valamely kortárs szellemi irányzathoz, ennek kifejtésekor azonban kritikát fogalmaznak meg egyes szerzőkkel szemben. Szerényen ezt a pozíciót igényli életművének Szilasy is, közben érzékeltetve azért, hogy a lelke mélyén a nemzeti filozófia részének gondolja főbb munkáit. Az igazi választóvonal ugyanis az egyéni és a nemzeti filozófia között van: míg az iskolai és egyéni filozófia valamilyen meglévő tanrendszer szolgai vagy kritikusabb követése, addig a nemzeti és a világfilozófia önálló filozófiák, amelyeknek nem a szintje, önállósága, hanem a tárgya más. A nemzeti filozófia „a nemzetek szükségeit” főként „nevelésben és politicában” vizsgálja, és elveket ad a „szellemi és társadalmi viszonyok intézéséhez”. Ennek képviselője Széchenyi is, reményei szerint maga Szilasy is, de legfőképpen Szontagh Gusztáv. Szilasy megfogalmazása ködös, és ma, a szubsztantív nemzeti filozófia fogalmának ismeretében olvasva félreérthető is, a kor szóhasználatából és a probléma kontextusából kikövetkeztethetően azonban nem jelent mást, mint hogy Szilasy értékelése szerint Szontagh Gusztáv a magyar politikai közösség tényanyagával dolgozó társadalomfilozófus. (Szontagh pontosan megkülönbözteti egymástól a „társasági filozófia” és a politikafilozófia fogalmát, szóhasználata azonban nem egyezik a maival. Előadásom céljaira megfelel, ha most eltekintek e fogalmak akkori és mai határaitól, és felváltva használom azokat. Szontagh kantianizmusának sajátosságait egyébként bővebben érintem „Nemzeti filozófia – in sensu cosmopolitico” című írásomban, Kellék 24, 2004. 125–36.)
Szontagh, az új magyar médium csillaga
Szontaghnak a társadalmi nyilvánosság iránti, meghatározó érdeklődése elválaszthatatlan a fiatal éveiben föllendülő magyar nyelvű folyóirat-kultúrától és azoktól a személyes sikerektől, amelyeket ebben az új típusú nyilvánosságban főként recenzióival és vitacikkeivel aratott. A befolyásos közíróvá váló, olykor éles hangú szépirodalmi és filozófiai műbírálatokat megfogalmazó szerző nem csupán jól érezte magát ebben a közegben, hanem igen pontosan látta e médiakultúra szerkezetét és létének fontosságát.
Első magyar nyelvű írása, amely jellemző módon vitacikk, éppen e témát választja tárgyul. (Bajnoki Hartz: Takáts Éva Asszony’ ügyében az Asszonyi Nem érdemei ’s jussaiért. Tudományos Gyűjtemény, 1826. VIII. kötet, 72–104.) A vita, amelyhez hozzászól, a magyar kultúrában az első, a nők jogairól szóló komolyabb eszmecsere. A vitát Takáts Éva pesti polgárasszonynak, főként a nőnevelés kérdéseiben megszólaló, a korban ismert közírónak Sebestyén Gábor egyik darabjáról írott, nem túl hízelgő színi kritikája váltotta ki. Válaszként a népszerű komédiaszerző bírálóját keresztény fundamentalista alapon érvelve, női mivolta miatt szólította föl közírói tevékenységének abbahagyására. (Mennyből jött kirekesztő privilégium. Tudományos Gyűjtemény, 1826. II. kötet, 124–6.) A dolog hosszan tartó vitává fejlődött, amelyben az újabb és újabb megszólalók egyre általánosabb érvénnyel vetették föl a nőknek a társadalmi nyilvánosságban való szereplésével kapcsolatos kérdéseket. Szontagh hozzászólása beleillik a megszólalók óriási többségének nézetrendszerébe, mely szerint a nők képességeikben ugyan nem egyenrangúak a férfiakkal, a nyilvános megszólalás lehetősége mégis elidegeníthetetlen joguk. Amit szerzőnk ehhez érdemben hozzátesz, az éppen ennek a nyilvánosságnak a természetére vonatkozik. Érvelése szerint a magyar nyilvánosságban az írást gyakorlatilag senki sem műveli hivatásaként, sőt, e nyilvánosságnak éppen az az értéke, hogy benne a magyar társadalom igen különböző hivatású egyénei eszmét cserélhetnek. Szontagh a protestáns hivatásfogalmat igen szélesen érti, abba beletartozik a polgári foglalkozás, a rendi hovatartozás és a nemi szerep, jelesül a családanyai és háziasszonyi hivatás is. A folyóiratok új magyar nyilvánossága minden résztvevője számára egyenlő pozíciót biztosít, nem számít, hogy egyébként mi a szerző hivatása, más tekintetben viszont nagyon is fontos, hogy a legkülönbözőbb hivatások képviselői különböző tapasztalataikkal, életanyagukkal megszólaljanak benne. Ilyen, a nyilvánosság számára fontos hivatásnak tekinti Szontagh a nők társadalmi szerepét is.
A nyilvánosság szerkezetéről vallott nézeteit általánosabb igénnyel is megfogalmazza egy évvel később Tuskó Simplicius álnéven közölt, A literatúrai kritikás folyóírásokról című, kritikusi ars poeticának tekinthető írásában. (Modern kiadása: Juhász István [szerk.]: Tudományos Gyűjtemény, 1817–1841. Budapest, Magvető, 1985. I. kötet, 275–89.) Itt Szontagh a nemzeti kultúrát gyakorlatilag azonosítja nyilvánosságának intézményrendszerével és az e nyilvánosságban megjelenő, legkülönbözőbb tárgyú és műfajú szövegekkel. E művek megalkotása jelenti a nemzeti kultúra praxisát, a rájuk vonatkozó kritika, amely megalkotja e művek értékhierarchiáját, és a nemzeti kultúra önreflexióját („visszhajlatát”) képezi, azonos a teóriával. Utóbbi fordítva is igaz: a teória, a filozófia szerepe a nemzeti kultúrában az elméleti igényű kritika megteremtése „életben és literatúrában”. Fontos, hogy az elméleti kritika lehetőségét és kötelezettségét Szontagh már ekkor kiterjeszti a tettek kritikájára, megalapozva így későbbi „társasági filozófiáját”: a politikai közösség nyilvánossága előtt véghezvitt közéleti tettek elméleti igényű kritikáját, amire itt többek között céloz, joggal tekinthetjük politikafilozófiának.
A politikafilozófus Szontagh Gusztáv kantianizmusa
A fentiekben már érintettem, hogy Szontagh sajátos Kant-értelmezésének igazi kifutási lehetősége a politikafilozófiában van. Ezt követően arról kell ejtenem pár szót, hogy e politikafilozófia kifejtési kísérletében, a második propylaeumban Szontagh valóban Kantra támaszkodik. Nem célom itt megvizsgálni, hogy műve első, politikai rendszereket és történetfilozófiai kérdéseket taglaló részében milyen korabeli kézikönyvekből merít. Sokkal lényegesebbnek tűnik, hogy milyen szerzőkre hivatkozik és milyen fogalmakat használ a magyar helyzetről alkotott álláspontja kifejtésekor.
Szontagh a magyar ügyekről szólván hangsúlyosan csupán két, nem a kortárs magyarok közé tartozó szerzőt idéz: több helyen, egyenes idézetekkel is alátámasztva Kantra, illetve egy helyütt, a többség zsarnokságának veszélyéről szólván, Tocqueville-re utal. (A demokrácia Amerikában magyar fordítása éppen ezekben az években, 1841-től 1843-ig jelenik meg.) Még árulkodóbb szóhasználata és némely gondolatmenete. Az említett szerzőkön kívül egyetlen helyen lehet esetleg Burke-nek valamilyen közvetítésen keresztüli hatására gyanakodni – Szontagh itt azon elmélkedik, hogy a franciák forradalmuk idején nem voltak képesek hasznosítani az angol forradalom történelmi tapasztalatait – a többi helyen azonban szinte mindenütt olyan fogalmakra bukkanunk, amelyek végső forrásukat tekintve Kanttól származnak. Ilyen elem például a világpolgári szempont folyamatos jelenléte a szövegben az „ember és honfi” szempontja mellett. (Ez a motívum mindvégig személyes szállal fűződik öszsze: Szontagh nemzedékének ifjúkori élménye a napóleoni háborúk kora, melyek utolsó csatáiban maga és politikai elvbarátja, Széchenyi is részt vett. Szontagh, a fiatal gránátos tiszt ekkor Napóleon gránátosaival kerül szembe, és e csatákban nem a franciák győznek. Ez a nemzedéki és katonai élmény olyan érzettel tölti el, hogy ő és kortársai valamiképpen megtapasztalták a világtörténelmet annak működése közben, ehhez a tapasztalathoz képest pedig a magyar belpolitikában elmerülő ifjabb kortársak bizonyos értelemben naivak.) A leghangsúlyosabb viszont a felvilágosodás lehetőségeivel és a szellemi kiskorúsággal kapcsolatos, vissza-visszatérő és a mű felépítése szempontjából is lényeges gondolatmenet. Szontagh a politikai jogok korlátlan és azonnali kiterjesztése ellen érvelő, óvatos reformpolitikája mellett például így argumentál: „Terjesszétek a politicai jogokat minden korlát s kivétel nélkül a társaság ez utolsó osztályára is ki, s vég elemzésben tulnyomó száma szerint minden országos ügyeket ez döntend el, tehát nem a nemzet felvilágosodott része, értelmisége, hanem a kiskoruak, a tudatlanság s erkölcstelenség.” (Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Buda, 1843. 151.) Majd később „a felvilágosodott többség érdeké”-ről beszél (uo., 157.). Egészen konkrét politikai folyamatok tárgyalásánál is megmarad ez a beszédmód, így például a kortárs magyar politikai nyilvánosság állapotának elemzésekor így fogalmaz: „öntudatos haladásnak, hogy belső alapban ne szűkölködjék, eszmék terjesztése által belülről kifelé kell erednie, tehát a művelődés és a reflexió útján; külsőleg kiskorú emberiséget is fel lehet izgatni, de ez azután szalmalábon járó, másnak tekintetén alapuló, s önmagát vezetni nem tudó mozgalom, vagy inkább orrnál fogva vezetés.” (Uo., 214.) Ugyanez a tónus, immár a konzervatívok ellen szólván: „Ez volt hübéri aristocratiánk régi tacticája, semmi sem mozdúlt helyéből, minden a réginél maradt, a gyermek szépen »csücsült« s maradtunk – gyermekek.” (Uo., 235.)
Úgy tűnik, Szontagh politikafilozófiájában is erősen kötődik néhány kanti eredetű gondolathoz, az így képződő eszmekör pedig kifejezetten alkalmas a politikai közösségnek olyan típusú felfogására, amely a politikai kommunikációt, a közvélemény szerkezetét állítja a középpontba. A kanti gondolatmenetet egyetlen jelentősebb, más típusú hagyomány színezi: a reformkor általános, Széchenyi megalapozta haszonelvű érvelése. Szontaghnál az utilitarizmus nem kerül ellentétbe Kant kötelességelvűségével, ugyanis a haszonelvű érvek közül a jogosulatlan különérdekeknek (sinister interests) a jól felfogott érdekektől való megkülönböztetését úgy emeli ki, hogy ebből is a politikai közösség ideális kommunikációjának a megteremtéséhez jusson el. (Kissé leegyszerűsítve Szontagh gondolatmenetét: rosszul artikulált különérdek akkor alakul ki, ha töredezett a politikai nyilvánosság, amely azt megfogalmazza. Ez történik például, ha túlsúlyos a megyei nyilvánosság politikai szerepe a helyhatósági és az országos szinthez viszonyítva. A mű egyik problémája, az utilitarizmus és a kötelességelvű etika ütközése egyébként a dualizmus korabeli magyar Mill-recepció, majd a pozitivizmus és a neokantianizmus átmenetének egyik fő kérdése lesz a magyar filozófiában.)
Azonban, mielőtt mélyebben belebocsátkoznék a magyar politikai közösség szerkezetének szontaghi értelmezésébe, röviden ki kell térnem arra, hogyan emeli ki maga Szontagh is utólag két propylaeuma összefüggéseit.
Racionalizmus, idealizmus és realizmus a filozófiában és a politikában
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Szontagh „egyezményes filozófiájának” puszta alkalmazása történik csupán a politikafilozófiában. A szövegeket olvasva és összevetve azonban úgy tűnik, hogy e kiegyenlítésnek a kortárs politikai életben jóval konkrétabb és részletezettebb tartalmat képes adni, mint magában az elméleti alapvetésben. Nagy ívű vázlata, mely gyakorlatilag nem csupán a történetileg létező, de az összes elgondolható filozófiai iskolák kiegyenlítését ígéri, az első propylaeumban valóban sémaszerű marad, míg a másodikban jóval világosabb a szándék, amely a politikai diskurzus egyfajta moderálásának, szabályai megszerkesztésének értelmében beszél kiegyenlítésről. Jogos a feltételezés: Szontagh nem annyira alkalmazza itt korábbi filozófiai nézeteit a politikára; hanem eleve meglévő politikai eszméinek keres filozófiai megalapozást, ennek megfogalmazásán azonban igyekszik minél előbb túl lenni, hogy alkalmazás címén hozzáláthasson az őt igazán érdeklő kérdésnek, a magyar politikai közösség valóságos és kívánatos szerkezetének a taglalásához. A két propylaeum összefüggéséről ő maga így beszél: „Philosophiai Propylaeumaimban kivált a szemlélődő philosophia idealismusa ellen csatáztam, e munkámban a politicai ellen, s nem azért mintha mindkét tekintetben a realismushoz inkább hajlanám, mert dualisticai synthetismusom mindenütt igaz közepet tart; hanem mivel az egyetemes philosophiában a német idealismust, a politicában pedig az ábrándozó szabadelműséget korunkban s hazánkban divatozni szemléltem, s ezen egyoldalúság ellen szavamat emelni irói kötelességemnek tartám.” (Uo., 237.) Politikai végkövetkeztetéseit is az első propylaeumban felállított fogalmi keretben tárja elénk, a két szöveget összehasonlítva viszont itt az az érzésünk, hogy a szakfilozófiai mondandó szegényességéhez és vázlatosságához képest a politikafilozófiában ugyanannak az apparátusnak a segítségével tartalmas állításokat sikerül tennie: „Akármint közeledjünk egymáshoz, a politikai realismus s idealismus alapkülönbségét soha sem fogjuk kiegyenlíteni, ez örökké győzhetetlen. A szabadelmű felekezet is tehát részint a valóságra alapuland s abból indúl ki, részint az eszmére; s ámbár mindkét fél haladásunkat kölcsönös alkudozás s kárpótlás útján, békes [sic!] törvényes úton létesítni törekedendik; vég irányában abban eltérend egymástól, hogy a realismushoz inkább odahajlók mindig előkelőleg a fenállót, a tevőleges jogokat s alkotmányt, szóval a status quot tartandják szemmel, s a javításokat állandó tekintettel reája s véle szoros kapcsolatban igyekezendnek eszközleni; midőn a másik, az idealiszticai rész, a fenállót csak mellesleg méltatandja figyelemre, az eszmének túlnyomó befolyást engedvén.” (Uo., 240–1.)
A magyar politikai közösség állapotáról, a politikai élet pártjairól tett kijelentések szinte azonosak a politikai nyilvánosság, a közvélemény szerkezetéről tett kijelentésekkel, majd feloldódnak a Pesti Hírlap – Kelet népe vita elemzésében.
Magyar politikai nyilvánosság Szontagh elemzésében az 1840-es években
A második propylaeum sokat foglalkozik nyelvpolitikai kérdésekkel. Ezek elemzése itt messzire vezetne, elég annyit megjegyezni, hogy e kérdés nála még a korban szokásos – nem csekély – mértéken felül is fontos, aminek kettős oka lehet: a szerzőnek a politikai nyilvánosság és általában minden nemzeti szintű nyilvánosság iránti erős érdeklődése, illetve felső-magyarországi és evangélikus gyökerei, amelyekből nála nem a kulturális sokszínűség előnyeinek élvezete, hanem a latin–német–magyar–szlovák négynyelvűség átkos Bábelként való megélése következik mind a templomban, mind a megyeházán, sőt, a családban is. (Ezt a nyelvi világképet tükrözi a Koszorúban 1828-ban Egy scaena Bábelünkből címmel megjelent színdarabja, melyet 1837-ben a pesti magyar színház is bemutatott. A darabban Klárika kezéért egy régi vágású, latinos műveltségű ügyvéd, egy öntudatos szlovák ifjú és egy külföldi tanulmányaiból frissen hazatért, magyar kultúrájú és érzelmű, fiatal liberális köznemes küzd. Mint sejthető, az utóbbié a győzelem, hiszen csak az ő szerelme képes kiszabadítani Klárikát a német nyelvű biedermeier szalonkultúra befolyása alól. Szontagh felső-magyarországi nemesként a reformkor számos problémáját a német–magyar–szlovák együttélés szemüvegén keresztül nézte, magyar nacionalista szempontból, de mély problémaérzékenységgel. Horizontján Erdély vagy a Délvidék helyzete, a románok és a délszlávok meg sem jelennek. Régi, filológiailag egyelőre alá nem támasztható sejtésem, hogy Hegel elleni ellenszenve, legalábbis részben, Sˇtúr körének szláv hegelianizmusában gyökerezik – amely persze maga is reakció a magyar kantianizmusra. Szontaghnak mint egyháza ügyeiben tájékozott és aktív evangélikusnak részletes és közeli információi voltak Sˇtúr mozgalmáról, beszélt szlovákul, és több-kevesebb rendszerességgel figyelemmel is kísérte a szlovák sajtót, míg más nemzetiségi mozgalmakról csak esetleges, másodlagos forrásból származó tudása lehetett.) E fontos kutatási kérdést egyelőre félretéve térjünk rá az országos szintű, magyar nyelvű politikai nyilvánosság vizsgálatára a Kossuth–Széchenyi-vita szontaghi elemzése kapcsán.
Szontagh mindvégig érezhetően inkább pártolja Széchenyit, mint Kossuthot, azonban elemzése valóban elemzés akar lenni, és végkifejletében korántsem tekinthető pusztán az erről szóló vitairodalom egyik darabjának. Elismeri, hogy „A politicai discussio megkezdésének érdeme a Pesti Hirlapé. Az első lépést e tekintetben átalánfogva a szabadelmű felekezetnek kellett tenni, s így is történt, ennek létege szólalt meg legelébb, mi normalis fejlésre mutat.” (Uo., 217.) A „Pesti Hirlap szabadelmü egyedárúskodását” azonban egy idő után veszedelmesnek gondolja, amelyet a szabadabbá vált nyilvánosságban más orgánumok indításával kell ellensúlyozni. Mielőtt a reformkori kifejezést „liberális médiamonopólium”-ként fordítanánk mai magyarra, föl kell hívni a figyelmet arra, hogy a további szövegösszefüggésből világos: Szontagh nem a szabadelműek túlsúlyát fájlalja, hanem azt, hogy a szabadelmű irányzatok közül Kossuthé túlsúlyos a médiában. Ezen kell szerinte elsősorban segíteni, ahogyan fogalmaz, „whig szellemű” sajtóval a „radicalis”-sal szemben, ehhez képest másodrendű mondandója csupán, bármilyen fontos is önmagában, a konzervatív sajtó megtűrésére való felszólítás a szabadság nevében: „Szoknunk kell mind ezekhez, mert a szabadság szintugy gondolataink nyilvánításában mint gondolkodásban és cselekvésben áll, s mivel ezen szabadság közös, tisztelni kell azt másban is.” (Uo., 238.)
A vita elemzésében Szontaghnál nem annyira vélekedések csapnak össze, hanem a – szerinte – optimális politikai nyilvánosság megteremtéséhez szükséges újabb szerepek megjelenését regisztrálja az egyes vélekedésekben. Szontagh itt is használja filozófiai rendszertani sémáját az idealizmus és realizmus kiegyenlítéséről, sémát azonban megtölti a politikai nyilvánosság konkrétan megragadható alakjaival: Kossuth lesz az alulról, a municipiális élet felől az állodalom egészére föltekintő, gyakorlati hírlapszerkesztő, míg Széchenyi a könyvet író, felülről a birodalom és az állodalom egészét áttekintő teoretikus reflektáló. Kettejük vitája azonban szabadelmű belügy, és – megfelelő keretek között tartva – ideális formája a magyar politikai közösség discussiójának: „a Pesti Hirlap s Kelet Népe közti polemia nem lehet megsemmisítésre vezető harc, hanem ollyan, mellyben a vívók helyöket s a szerzett érdemet megtartják; mert nézetkülönbségök külön rendszer, tehát az ismérő tehetség eredetileg különböző tárgyfelfogásából keletkezik, annálfogva állandó és örök a társaság polgárjai közt, sőt mindenütt kitűnő a hol nyilványosság [sic!] írás- és szólásban találtatik.” (Uo., 230–1.)
A nyilvánosság szerkezetének teoretikus igényű elemzéseként értett politikafilozófia Világos után sokáig folytathatatlan volt, hiszen nem létezett olyan politikai nyilvánosság, amelyet elemezni lehetett volna. Szontagh abban a nem egészen egy évtizedben, ami a forradalom után még hátra volt életéből, életműve utólagos értelmezésén és Erdélyivel folytatott emlékezetes vitáján túl főként azzal volt elfoglalva, hogy az irodalmi és a közéleti nyilvánosság sikerrel gyakorolt teoretikus kritikájának mintájára megalkossa a magyar tudományos közösség nyilvánosságának a kritikáját. (Tudomány, magyar tudós című vitacikke: Uj Magyar Muzeum, VII. füzet, 1851, April 1, 377–86., és az azt követő vita.) Szontagh itt az éppen akkoriban tudománnyá váló történetírás által használt fogalmakra kérdez rá a kor egyik magyar őstörténeti publikációja kapcsán. A szándék világos: az elveszett politikai közösség helyét a megmaradt „irodalmi” (értsd: szerzői, jobbára tudományos) közösség igyekszik betölteni, ebben a helyzetben pedig a politikai közösség elemzőjének a tudományos közösség kritikusává, tudományfilozófussá kell válnia.
A vita és a további történések ismeretében elmondhatjuk, hogy ez a kísérlet már nem sikerült, és ennek aligha Szontagh hézagos tudományfilozófiai felkészültsége volt az oka.
- Melléklet [6]