Kovács Gábor

Nyomtatóbarát változat

Bibó István a Borbándi Gyulához írott levél-esszéjében megpróbálta a népi mozgalmat elhelyezni a politikai eszmetörténet színképében. Ehhez két orientációs pontot választott: a völkisch-mozgalmat és a populizmust. A völkisch-mozgalommal való összevetés tulajdonképpen már a népi-urbánus vita során felmerült. Az urbánusok által hangoztatott egyik fő vádpont éppen az volt, hogy a népiek voltaképpen a német völkisch irányzat magyarországi megfelelői. Ezt többek között Ignotus Pál fejtette ki publicisztikájában,1 de ezt hangoztatta Révai József is a népiekről írott könyvében, és felbukkan ez a vélemény a mai értelmezésekben is. Tamás Gáspár Miklós úgy látja, hogy a közvélekedéssel ellentétben a népiség nem a populizmussal, hanem a völkisch-mozgalommal mutat tipológiai rokonságot.2 Szabó Miklós viszont határozottan elveti ezt a gondolatot.3 Meggyőző érveket sorol fel amellett, hogy a weimari Németország politikai színképében nem a völkisch-irányzat, hanem az első világháborút megelőző évekbe visszanyúló Jugendbewegung rokonítható a népi mozgalommal. A Jugendbewegung ugyanis a magyar népiekhez hasonlóan egyszerre gyakorolt civilizációkritikát és fedezte föl magának a parasztságot, mint a társadalom egész életének további alakulását alapvető módon meghatározó osztályt. Szabó szerint ebből a gondolati kiindulópontból mindkét esetben parasztromantikus harmadik út következett. Hangsúlyozza, hogy mind a népieknél, mind pedig a Jugendbewegung gondolatkörében központi szerepet játszott a generációs probléma, továbbá azt, hogy ideológiai-szellemi értelemben – lévén mindkettő eklektikus ideológiai képződmény – mindkét mozgalomból egyaránt vezettek utak a szélsőjobbra és a szélsőbalra. Szabónak a parasztromantikus harmadik útra vonatkozó konklúziójával szemben azonban felvethető az, hogy ez valóban jellemezte a magyar népiek egy részét; mindenekelőtt a szellemi elődjüknek tartott Szabó Dezsőt, illetve Németh Lászlót, akiknek nézeteit Szabó Miklós e vonatkozásban tárgyalja. De az már kérdéses, hogy, mondjuk, az Erdei-féle parasztpolgárosodás koncepciója, amely persze kétségkívül valamiféle harmadik utat jelentett, nevezhető-e civilizációkritikára alapozott parasztromantikus álláspontnak. Erdei nagyon is racionálisan szemlélte a parasztéletforma tarthatatlanságát, intellektuális és egzisztenciális válsága pontosan abból fakadt, hogy a negyvenes évek elején valamilyen kiutat keresett e között a felismerés és saját érzelmi kötődései között. Azonban Erdei igazi problémája az, hogy mi történik az emancipáció alanyával, a parasztsággal. Voltaképpen ebből a dilemmából jelent számára gondolati és gyakorlati kiutat a kommunistákhoz való csatlakozás.

Mindenesetre a népi mozgalom völkisch jellegével kapcsolatban egyet kell értenünk Szabó Miklós meggyőzően alátámasztott konklúziójával: ez a jelleg nem igazolható. Arra a kérdésre azonban, hogy vajon a népiség besorolható-e a populizmus kategóriájába, már jóval nehezebb válaszolni. Amikor Borbándi Gyula könyve eredeti, német változatának címében populizmusnak fordította a népi mozgalmat, ez sokkal kevésbé látszott problematikusnak, mint manapság. Ugyanis a fogalom sokkal kevésbé volt megterhelve azokkal a jelentéstartalmakkal, amelyeket a későbbiekben magába szívott. Azt a jelenséget, amelyet ezzel a fogalommal neveztek meg, persze már régóta tárgyalta a szakirodalom. A Ghita Ionescu és Ernest Gellner által szerkesztett 1969-es tanulmánykötet szerzői már átfogó módon elemezték ezt a problémát,4 1977-ben jelent meg Ernesto Laclau marxista szemszögből írott könyve,5 Margaret Canovan 1981-es monográfiája pedig azóta is alapvető hozzájárulásnak számít ebben a kérdésben.6 Azonban korábban mindenekelőtt az ún. harmadik világ, Latin-Amerika és az arab országok bizonyos politikai mozgalmait nevezték így, idesorolva természetesen a XIX. század végének névadó amerikai populizmusát és az orosz narodnyikokat.

A Borbándihoz írott levélben nagyjából maga Bibó is ebben a kontextusban helyezi el a népieket, oly módon, hogy mindenekelőtt a kelet-európai parasztmozgalmakkal, főképpen pedig az orosz narodnyikokkal kapcsolatos tipológiai rokonságot emeli ki. Ezen túlmenően hangsúlyozza azonban a magyar népi mozgalom egyedülálló jellegét. Fontos kiemelni azt, hogy ezt ő egyáltalában nem kötötte össze a nemzeti sajátosságok gondolatával, vagyis valamiféle nemzetkarakterológiával. Ő ugyanis ezt az egyedülálló jelleget a mozgalom előtt álló probléma nagyságából, a magyar szegényparasztság anyagi és szellemi nyomorúságából vezette le. Álláspontja gyökeresen különbözött tehát azoktól, akik valamiféle metafizikai jellegű nemzeti vagy népi lényegből eredeztették ezt az unikális jelleget.

A populizmus azonban 1989 után új jelenségtartalmakkal gazdagodott. Némelyek szerint túlságosan is. Manapság ugyanúgy populistának szoktak nevezni bizonyos kelet-európai posztkommunista politikai irányzatokat, mint a francia Le Pent és mozgalmát, vagy éppen az osztrák Haidert. Vagyis afféle stigmatizáló jellegű bad wordként használják a kifejezést; akit populistának mondanak, azt eleve valamiféle kénszag lengi körül. A szó körüli szemantikai zűrzavart tovább fokozza az, hogy a média nemcsak ilyen egyértelműen pejoratív értelemben használja: az amerikai Ross Perot, Ronald Reagan vagy Bill Clinton neve mellett alkalmanként ugyancsak felbukkant mint jelző.7 Eközben az 1990-es évek első felében megnőtt a téma iránti elméleti érdeklődés is. Ezt könyvek és tanulmányok egész sora jelezte, a Telos nevű folyóirat például két ízben is konferenciát tartott erről a kérdésről.8 A témával foglalkozó magyar szakirodalom szintén megszaporodott ebben az időszakban.9 Az új helyzetben nyilvánvalóan másként merült fel a magyar népi mozgalom esetleges populista jellegének a kérdése is, amivel kapcsolatban ismét csak egymásnak ellentmondó véleményekkel lehet találkozni. Domokos Mátyás kategorikusan elutasítja az ötletet,10  míg Radnóti Sándor egyértelműen a populista tradícióba sorolja a népieket,11 és még – az őket egyébként a völkisch-irányzattal rokonító – Tamás Gáspár Miklós is a népi mozgalom populista vonásaira mutat rá.

A kérdés korántsem öncélú. Tisztázása ugyanis hozzájárulhat mind a népi mozgalom politikai eszmetörténeti pozíciójának megvilágításához, mind pedig ahhoz, hogy Bibó Istvánt mint a népi mozgalom ideológusát el tudjuk helyezni ezen az eszmetörténeti palettán. Margaret Canovan szerint a populizmusnak két nagy altípusát lehet megkülönböztetni: az agrárpopulizmust és a politikai populizmust.12 Az agrárpopulizmusnak három nagy csoportja van: 1. Az USA nyugati és déli részén a XIX. század végén megjelenő radikális farmermozgalom, amely egy ideig szerepet játszott az országos politikában is. 2. A kelet-európai parasztmozgalmak; ebbe a típusba tartozik például a román parasztmozgalom. 3. Az értelmiségi agrárszocializmus, amelynek klasszikus formája az orosz narodnyikok mozgalma. A politikai populizmusnak Canovan négy fajtáját különbözteti meg: 1. A tekintélyelvű nemzeti populista diktatúra; ezt testesítette meg a Peron nevéhez fűződő argentin politikai berendezkedés. 2. A népszavazásra épülő populista demokrácia; ilyen a svájci berendezkedés. 3. A nacionalista-rasszista jellegű reakciós populizmus; ennek a képviselője volt az amerikai George Wallace. 4. A politikus személyiségéhez kapcsolódó populizmus; ez keresztbe metszi a hagyományos politikai választóvonalakat; egyfajta népre hivatkozó politikai stílust vagy retorikát jelent.

A Canovan-féle felosztás jól érzékelteti a populizmus megragadásának legfőbb nehézségét: amit így szokás nevezni, az időben és térben egymástól nagyon is távol eső, nagyon különböző társadalmi, politikai struktúrákhoz és kulturális kontextusokhoz kapcsolódó jelenségcsoportokat jelöl. Ezekről még azt is bajosan lehet állítani, hogy valamiféle közös ideológiai tartalmat vagy politikai programot képviselnének. Mindazonáltal Canovan úgy véli, mégiscsak lehetséges a különböző populizmusoknak valamiféle közös karakterisztikum-készletét felmutatni, azzal a megszorítással, hogy egy konkrét típusban ezeknek csak egy része található meg.13 Canovan úgy véli, hogy a populizmus minden formája tartalmazza a nép felmagasztalását és a hozzá való valamilyen folyamodást, amihez elitellenesség társul. Ez utóbbi gyakorta a politikusokkal szembeni ellenérzés formáját ölti, amely elutasítja a parlamentáris demokráciának a kompetitív pártrendszerre épülő politikai struktúráját, és a részvételi demokráciát, netán a karizmatikus politikus, esetleg a diktátor figuráját ajánlja helyette. Jellemző a populizmusokra az állam- és bürokráciaellenesség, a modern értelmiségi szakértőkkel szembeni erős ellenérzés. Némelykor a politikusokkal szembeni bizalmatlanság konspirációs teóriák formáját ölti. Az elitellenességhez a kisember alakjának és észjárásának mitizálása kapcsolódik.

Pierre-André Taguieff tanulmányában Margaret Canovan tipológiájára is támaszkodva ugyancsak megpróbálkozik egy általánosan használható osztályozás kialakításával. Kiindulópontja az, hogy a populizmus erősen szinkretisztikus képződmény, amely összeegyeztethető mind demokratikus politikai struktúrákkal, mind pedig autoriter, sőt akár totalitárius jellegű politikai berendezkedésekkel is.14 Értelmezése szerint ugyanis a populizmus nem létező politikai rendszer vagy konkrét ideológia, hanem politikai beszédmód vagy politikai stílus, a politikai mobilizáció egy sajátos fajtája. Ebből következik egyik legfeltűnőbb jellemzője, hibrid jellege, amelynek következtében beilleszthető a legkülönfélébb ideológiai mintázatokba. Ez érthetővé teszi azt is, hogy miért kapcsolódik össze oly gyakran harmadikutas koncepciókkal; ugyanis képes arra, hogy mind bal-, mind pedig jobboldali elemeket asszimiláljon magába.15 Taguieff mindezen megfontolások után maga is javasol egy tipológiát. E szerint a populizmusoknak két nagy alfaja van: az egyik az identitás-populizmus vagy nemzeti populizmus, míg a másik a protest-populizmus. Az első a nemzeti identitást, a sajátos nemzeti jelleget hangsúlyozza; ebben az elitellenesség a nemzeti sajátosságok hangsúlyozásával kapcsolódik össze, megjelenik az idegen, a betolakodó mint a nemzet identitásának veszélyeztetője. Nemzetfogalma széles skálán mozoghat: lehet liberális jellegű asszimilatív, de elmozdulhat a disszimilatív, kulturális vagy faji rasszizmusba hajló felfogás irányába is. Ez a típusú populizmus erősen tekintélyelvű, értékeit a konzervativizmus kelléktárából kölcsönzi: természetesség, rend, hierarchia, munka, család, haza, vallásosság.16 Ezzel szemben a második típus, a protest-populizmus kritikai töltetű, bírálja a fennálló politikai struktúrákat, elitekkel szembeni averziója úgy nyilvánul meg, hogy erősen hangsúlyozza a „lent” és a „fent” levők közötti különbséget. A képviseleti demokrácia kritikájához a közvetlen demokrácia megvalósításának óhaja társul. Ez tehát demokratikus-plebejus jellegű radikális populizmus. Ennek volt klasszikus formája a XIX. század utolsó harmadának észak-amerikai agrárpopulizmusa.

Voltaképpen valamennyi értelmező egyetért a populizmus Próteusz-jellegében. Ez a legfőbb oka annak, hogy a jelenség fogalmilag igen nehezen megragadható. Bozóki András tanulmánya bizonyítja, hogy milyen különböző társadalmi-politikai-kulturális közegben jöhetnek létre populista mozgalmak. Az igazán fontos kérdés azonban éppen ebből következik: vannak-e közös elemek a populizmust életre hívó különböző szituációk között? Létezik-e valamilyen sajátos társadalmi-politikai-kulturális konstelláció, amely a populizmus termőtalajának szerepét töltheti be? Erre a kérdésre igen a válasz. Minden populizmus valamilyen krízishelyzethez kapcsolódik. Az észak-amerikai radikális agrárpopulizmus hátterében az 1861–65-ös polgárháború után radikálisan átalakuló amerikai társadalom és gazdaság állt.17 A Jefferson-féle agrárdemokráciát megvalósítani akaró kis agrárközösségek Amerikáját az ipari rablólovagok (robber barons) tevékenységének nyomán ekkor váltja föl a nagyipar, a trösztök Amerikája. Egy modernizációs válságról volt tehát szó: az amerikai populisták a születő új Amerikával az eltűnő régi Amerikát állították szembe. Latin-Amerika esetében – természetesen teljesen más feltételek között – ugyancsak a modernizáció problémájával találták magukat szemben a helyi társadalmak. Csakhogy itt ez a modernizáció mindenekelőtt külső gazdasági kényszerként jelentkezett. A populizmus elitellenessége a régi elitek ellen irányult, míg a populizmus antiliberalizmusa ezeknek a régi eliteknek az oligarchikus liberalizmusa ellenében fogalmazódott meg. Az USA-val ellentétben itt a populista mozgalmaknak a politikai hatalmat is sikerült megszerezniük. Hatalomra jutva a protest jellegű populizmus autoriter jellegű nemzeti-állami populizmussá alakult át. Klasszikus példája ennek az argentin Peron-féle mozgalom. Egyes értelmezők a latin-amerikai populizmusokat egy sajátos átmeneti időszak jellegzetes politikai mozgalmaiként tartják számon. Ennek az átmenetnek a során a latin-amerikai társadalmak válságok sorozatán át oligarchikus társadalmakból modern tömegtársadalmakká alakultak át. A válságokra azonban a hatalomra jutott populizmusok sem tudtak tartósan sikeres választ adni: erre ismét a Peron-féle rezsim sorsa a legjobb példa.

 Az 1989 utáni kelet- és nyugat-európai populizmusok ugyancsak krízishelyzetek termékei. A Le Pen-féle mozgalmak a jóléti állam és a képviseleti demokrácia válságjelenségeire adott válaszként értelmezhetők, míg kelet-európai megfelelőik az államszocializmust követő válságból nőnek ki. Ha elfogadjuk a fenti Taguieff-féle tipológiát, akkor ezek erőteljes identitás-populizmusok, etnikai, sőt rasszista módon értelmezett nemzetfogalommal, erős xenofóbiával, antiliberális antiindividualizmussal.

 Ugyanakkor fontos azt is látni, hogy 1989 után a populizmus nem feltétlenül csak ezt jelenti. Az 1990-es években a megújulást kereső baloldali értelmiség egy része visszanyúlik az amerikai populista mozgalom olyan jellegzetes toposzaihoz, mint a kisközösségek hangsúlyozása, bürokráciaellenesség, a modern szakértő figurájával szembeni averzió, az ún. Great Society bírálata, a közvetlen demokrácia igénye. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban megjelenik ebben a gondolatkörben az ökológiai szemléletmód is, mintegy az előbbi sajátosságok logikus következményeként.

Végeredményben a magyar népi mozgalom politikai eszmetörténeti helyének mindenki számára megnyugtató tisztázása valószínűleg nem lehetséges. Mindenekelőtt világossá vált, hogy egy konkrét populista mozgalom általában nem vonultatja fel a populizmusnak mint gondolati absztrakciónak valamennyi elvárható jellegzetességét. Kétségtelen tény – amint arra Domokos Mátyás is rámutat –, hogy a magyar népi mozgalomból hiányzott az az elitellenesség, amelyet általában valamennyi értelmező a különböző populizmusok sine qua nonjának tart. Az új szellemi-politikai elitek megteremtését elsődleges feladatnak tartó Németh László esetében ez nemigen szorul különösebb bizonyításra. E tekintetben Bibó híven követi Németh Lászlót, de ugyanezt el lehet mondani Erdeiről, Szabó Zoltánról, Illyés Gyuláról, s valamilyen módon igaz ez a legtöbb népire. Tehát – bár bizonyos fokig a magyar népi mozgalomra is igaz a populizmussal kapcsolatban már említett Próteusz-jelleg – kijelenthető az, hogy a népi mozgalom nem volt elitellenes; valójában elitcserét akart, a régi, teljesítőképtelen eliteket akarta egy új népi elittel felváltani.

Viszont a populizmusok másik vonása, a népre való apellálás természetszerűen a népiekre is messzemenően igaz. A mozgalom kiindulópontja éppenséggel a parasztság helyzetére való rámutatás. Féja Géza Viharsarokja, Erdei Parasztokja, Kovács Imre Néma forradalomja s általában a népi szociográfia harmincas évekbeli termésének túlnyomó többsége alapján a népi mozgalom bízvást besorolható a protest-populizmusok sorába. Az, hogy mennyiben produkálta a nemzeti populizmusok jellegzetességeit, már nem ilyen könnyen megválaszolható kérdés. A Borbándihoz írott levélben Bibó határozottan leszögezi, hogy a népi mozgalom a nemzeti sajátosságokat sohasem emelte cselekvési norma rangjára,18 mindazonáltal ez egyértelműen ismét csak inkább őrá és Erdeire érvényes. A népi mozgalom több képviselőjénél azonban megjelenik a nemzeti vagy népi karakter fogalma. Itt ismét csak Németh Lászlót kell első helyen említeni; a Kisebbségben központi motívumát jelentő asszimiláció-problematika eleve föltételezi a nemzeti karakter létezését. Ez a karakter pedig bizony nagyon is cselekvési normát jelent a számára.

Azt, hogy a népi mozgalomnak volt egy sajátos kisember-mozgalom jellege – mint láttuk – éppen maga Bibó hangsúlyozta a Borbándihoz írott levelében. Ő persze ehhez mindig is hozzátette, hogy ezt a jelleget egyfajta baloldali plebejus radikalizmusként kell érteni: ezt a megszorítást a fasizmusok kisember-demagógiájától való elhatárolás miatt tartotta lényegesnek.

Egy másik populista vonás, a politikai jobb- és baloldal kategóriáinak elutasítása és a felosztás túlhaladottnak nyilvánítása, helyette a „fent” és a „lent” használata bizonyos időszakban ismét csak jellemző volt a népi mozgalomra. Az urbánusok vehemensen támadták is ezt az álláspontot. A Márciusi Front idején az abban részt vevő népiek önmagukat baloldaliként definiálták, azonban ezt a régihez képest újfajta baloldaliságnak tekintették. Ebből az álláspontból következett a – mozgalom különböző képviselőinél esetenként nagyon is eltérő álláspontokat jelentő – harmadikutas jelleg, amely oly erősen meghatározta Bibó állásfoglalásait is.

A magyar népi mozgalom megjelenése – a különböző populizmusokhoz hasonlóan – ugyancsak egy válsághelyzethez kapcsolódott. Az első világháború utáni magyarországi szituáció – cum grano salis – bizonyos pontokon emlékeztetett a korabeli dél-amerikaira. Mindenekelőtt a nagybirtokra alapozott oligarchikus társadalmi szerkezetek vonatkozásában. Ez motiválta a mozgalom radikális protest hangvételét. Bibó joggal emeli ki a népiek általános jellemzőjeként a korabeli oligarchikus jellegű hatalmi struktúrákkal való szembenállást. Ez még az Új Szellemi Front időszakának egyezkedési kísérlete ellenére is igaz. A mozgalom egy részének kétségtelen antiliberalizmusa – amelyről persze Bibó esetében egyáltalán nincsen szó – voltaképpen ennek az álláspontnak a következménye. A polgári-liberális eliteket – ismét csak a latin-amerikai helyzethez hasonlóan – az oligarchia részének, a hatalom társbirtokosának tekintették. Az már persze a sajátos magyar társadalomfejlődés következménye volt, hogy ez az álláspont számos esetben összekapcsolódott a zsidósággal szembeni averzióval, némelykor pedig antiszemita ízű kijelentésekkel is.

Többen úgy vélik, hogy a népi-urbánus vitában kétféle modernizációs stratégia és társadalomintegrációs modell ütközött össze.19 Kétségkívül lehet érvelni e mellett az álláspont mellett. Nem vitatható például az, hogy a Márciusi Front programja modernizációs program, mégpedig baloldali jellegű modernizációs program volt. A valódi problémát ezzel kapcsolatban azonban az jelentette, hogy a két világháború között két modernizációs modell is mintaként kínálkozott.20  Az egyik a nyugat-európai, illetve angolszász liberális modell, míg a másik a totalitárius, mindenekelőtt az olasz és a német a maga etatista-korporatív jellegű társadalompolitikájával és – legalábbis a német esetben – faji ideológiájával. Az urbánusok modernizációs mintája természetesen a liberális modell volt. Ez azonban egyfelől nemzetközileg defenzívában volt, másfelől Magyarországon 1918 után stigmatizált helyzetbe is került. Népi oldalról valóban fölmerültek etatista-korporatív jellegű koncepciók – Szabó Dezső elgondolását megismételve Németh László is ilyen jellegű reformtervet dolgozott ki –, továbbá a népiek különböző összefüggésekben gyakorta használták a faj fogalmát, és nemegyszer kárhoztatták a liberalizmus egoizmusba átcsapó individualizmusát. Azonban Erdeinek az autochton fejlődést propagáló és belső modernizációs mintát fölmutatni akaró parasztpolgárosodási teóriája – amely Bibónál a népi színkép domináns vonalaként jelenik meg – hangsúlyozottan nem kollektivisztikus, hanem erősen individualisztikus jellegű volt, hiányzott belőle az asszimilációs és faji problematika, a városellenesség, amiként távol állott tőle a parasztság mitizálása is. Ugyanez elmondható Kovács Imre vagy Szabó Zoltán nézeteiről is.

Bibó István az 1970-es évek második felében, Borbándi Gyulához írt levelében úgy vélekedett, hogy a magyar népi mozgalomnak van a jövőnek szóló, a saját korán túlmutatóan érvényes mondandója is.21 Hogy pontosan mi is ez a mondandó, sem a Borbándihoz, sem pedig a Szalai Pálhoz írott levélből nem derül ki. Annál inkább az 1971–72-es esszéből, Az európai társadalomfejlődés értelméből. Ebben ugyanis Bibó voltaképpen a népi mozgalomnak a saját értékszempontjain keresztül értelmezett világképét próbálta meg adaptálni az 1970-es évek nemzetközi társadalmi-politikai konstellációjához. Az öncélú bürokratikus és technológiai hatékonyság bírálata, a technokrata-menedzser rétegek fokozódó társadalmi szerepével szembeni ellenérzés, az értelmiségi és fizikai munka kettészakadásának veszélyére való figyelmeztetés – mind olyan jegyek, melyek erősen rokonítják őt az 1990-es évek baloldali fogantatású, radikális jellegű, ökológiai indíttatású harmadikutas értelmiségi populizmusával, amelyben a decentralizált politikai rendszer gondolata összekapcsolódik a decentralizált környezetbarát technológiák motívumával.22 Ez a fajta értelmiségi populizmus Bibóhoz hasonlóan erősen hangsúlyozza a populizmusnak azt az inspiratív potenciálját, amelynek segítségével ki lehet törni az 1989 utáni politikai és társadalmi valóságot immáron nem tükröző, üres ideológiai sémákká kövesedett jobb- és baloldal kategóriáiból. Gondolatmeneteiket olvasva néha úgy tűnik, mintha ezek a szerzők maguk is ismerték volna Bibó Istvánnak azt a megjegyzését, amelyben ideológiák helyett a gondolkodás bátorságát és a valóságérzék épségét ajánlotta.

A magyarországi politikai és historiográfiai diskurzusok közép- és kelet-európai összefüggésben című, a Közép-Európai Egyetemen 2005. május 13–14. között tartott nemzetközi konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

1   Nagy Sz. Péter (szerk.): A népi-urbánus vita dokumentumai 1932–47. Budapest, Rakéta, 1990. 287.

2   Tamás Gáspár Miklós: …ahogyan forgószélben viselkedik az ember… Széchenyi Ágnes interjúja. Valóság, 1992. október. 78–79.

3   Szabó Miklós: A parasztromantikus harmadik út gondolata a weimari köztársaságban. Századvég, 1990/2. 61.

4   Populism, Its Meanings and National Characteristics. Edited Ghita Ionescu – Ernst Gellner. London, Weidenfeld and Nicholson, 1969.

5   Ernesto Laclau: Politics and Ideology in Marxist Theory: Capitalism – Fascism – Populism. London, NLB, 1977.

6   Margaret Canovan: Populism. London–New York, Harcourt, Brace, Jovanovich, 1981.

7   Erre tanulmányában Paul Piccone mutat rá, érzékeltetve ezzel a fogalom nyakló nélküli publicisztikai használatának veszélyeit: Paul Piccone: Postmodern Populism. Telos, Number 103, Spring 1995. 45.

8   Ezek anyaga meg is jelent a folyóirat különböző számaiban.

Az első konferencia előadásai hozzáférhetők a Telos 1991-es nyári számában, míg a második az 1995-ös tavaszi–nyári dupla számban.

9   Ebben az időszakban készültek Széchenyi Ágnesnek a népi-urbánus vitát tárgyaló interjúi Domokos Mátyással, Radnóti Sándorral és Tamás Gáspár Miklóssal. Ekkor jelent meg Bozóki András összehasonlító tanulmánya: Vázlat három populizmusról: Egyesült Államok, Argentína és Magyarország. Politikatudományi Szemle, 1994/3. 35–68.

10  Nép, Volk, Peuple – akkor és most. In Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések. Budapest, Kortárs Kiadó, 1997. 35–36.

11  Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek. Széchenyi Ágnes beszélgetése Radnóti Sándorral. Kritika, 1992/6. 6.

12  Canovan, Margaret, i. m., 8–16.

13  Ezeket Canovan könyvének utolsó „Conclusions” című fejezetében fejti ki. Ez utóbbinak magyar fordítása is hozzáférhető: Margaret Canovan: A populizmus változatairól. (Fordította Gyurácz Ferenc.) Életünk, 1991/12. 1117–1123.

14  Pierre-André Taguieff: Political Science Confronts Populism: From a Conceptual Mirage to a Real Problem. Telos, Number 103, Spring 1995. 25.

15  Erre vonatkozóan lásd: Lányi Kamilla: Bibó István harmadik útjai. Világosság, 2002. február–március. 12. o. 9. lábjegyzet.

16  Taguieff, Pierre-André, i. m., 30.

17  Erre vonatkozóan lásd: Gyurácz Ferenc: Igazi populisták. A múlt század végi amerikai farmermozgalom. Életünk, 1991/12. 1108–1116.

18  „A népi mozgalom nagyon nagyra tartotta a nép szellemi teljesítményeit, külön kiemelte azt, hogy a nép ezt milyen rettenetes nehéz körülmények között valósította meg, de nem tudok arról, hogy bárhol a nemzeti sajátosságot valamilyen formában cselekvési norma rangjára emelte volna.” Levél Borbándi Gyulához. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető, 1986. III. kötet, 308.

19  Erre vonatkozóan lásd: Salamon Konrád és Szelényi Iván válaszát a Századvég 1990/2. számának körkérdésére: 262–264., illetve 275–81. A témával foglalkozó könyvében Fricz Tamás beszél a kétféle társadalomintegrációs modell szembenállásáról: A népi-urbánus vita tegnap és ma. Politikatörténeti Füzetek VII. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997. 17–25. 

20  Csizmadia Ervin erre Makkai Jánosról szóló monográfiájában mutat rá: Makkai János. Ösztön és politika. Makkai János és a magyar reformjobboldal a két világháború között. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2001. 67–101.

21  „Ha (…) észrevesszük azt, hogy itt nemcsak a szegényparasztság kérdéseiről van szó, hanem a világ összes aktuális kérdéseinek egy bizonyosfajta felfogásáról, méghozzá egy olyanfajta felfogásról, amely a világot ma uraló ellentéteknek a terméketlenségén túlmutat, és egy sor feleletet tartalmaz olyan kérdésekre, amelyeket ma a harmadik világ vet fel és amelyekre a világból sem innen, sem onnan kielégítő válasz nem érkezik, akkor a népi mozgalom aktualitása és inspiráló hatása semmiképpen sem tekinthető lezártnak, még ha nem is reá való hivatkozással jelentkezik ezeknek a gondolatoknak az érvényesülése.” Bibó István, 1986. III. 372.

22  Ennek jellegzetes megnyilvánulása Tim Luke tanulmánya: Searching for Alternatives: Postmodern Populism and Ecology. Telos, Number 103, Spring, 1995. 87–110.

• Melléklet

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges