Ha a miniszter azt akarta mondani, hogy Trianont mindenki ellenezte Magyarországon – a politikában gondolkodók közül – akkor ebben az értelemben bizonyos nemzeti egység valóban fennállott. Túlzás volna ugyan azt vélni, hogy akkor, 1920–1922 táján minden magyar legfontosabb gondja a békeszerződés volt, viszont a béke kérdésében lényegében egységes álláspont uralkodott. A hazai „földműves szegénység”, a „hárommillió koldus” csak a két forradalom felborult viszonyai között vált a politikai cselekvés alanyává, konszolidált időben nemigen gondolt politikai dolgokkal. Ha Trianonról véleményét kérdezte volna valamely archaikus közvélemény-kutató, és a megye és a kakastoll árnyékában ezt a véleményt ki is merte volna mondani, akkor ez valahogy úgy hangzott volna, hogy engem az érdekel, hogy éhen ne haljak, és nem az, hogy az urak visszakapják-e kincses Kolozsvárt.
„Harmada országban éhen gebedsz”
A politikában gondolkodó tényezők azonban valóban egységesek voltak Trianon elítélésében. Azok az erők is, amelyek ma nem éppen szalonképesek. A Komintern „imperialista békének”, „diktátumnak” bélyegezte a versailles-i szerződést és a többi Párizs környéki békét, mert a Szovjetunió szembekerült a győztesekkel: nem akarta visszafizetni a cári Oroszország adósságait, és nem akart kártérítést fizetni az államosított kaukázusi olajért a Deterding trösztnek, s amúgy is potenciális szövetségest látott a vesztes Németországban, amely a Komintern megítélésében a vilmosi Németország klasszikusan imperialista múltja után a kizsákmányolt „félgyarmati országok” kategóriájába sorolódott be. A Kommunisták Magyarországi Pártja szintén elítélte a trianoni békeszerződést. Azt sokan tudják Magyarországon iskolai tanulmányaikból, hogy Rákosi elvtárs 1935-ös második perében tűzről pattant revíziós beszédet vágott ki a bíróság előtt, azt talán kevesebben, hogy a „Vörös Csepel” induló idétlen sora: „az ország egyharmada éhen gebed” (miféle proporció: miért a harmada, miért nem a fele) eredetileg értelmesen így hangzott: „egyharmada országban éhen gebedsz.” Trianont minden politikai tényező elítélte tehát, mégis képtelenség volna azt hinni, hogy Rákosi „irredenta” propagandája és a Revíziós Liga szemlélete bármiféle nemzeti egységbe összefoglalható lett volna.
Amennyiben nem csupán a területi revízió problémájára gondolunk, akkor az ország a Tanácsköztársaság megdöntése és a Bethlen-kormány megalakulása közötti időszakban talán megosztottabb volt, mint a modern korszakban bármikor. A két levert forradalom önmagában is megosztott táborát egy világ választotta el a különítmények terrorjára támaszkodva felülkerült úri és tőkepénzes Magyarország táborától. A forradalmak radikális hordozó erejét azok a háború ellen fordult katonák alkották, akik a felbomlott harcterekről forradalmi indulattal, parttalan megtorlási („igazságtevési”?) vággyal zúdultak haza. Társadalmi összetételüket tekintve döntő többségükben a „földműves szegénység” soraiból kerültek ki. Minden más réteg és foglalkozási csoport jórészt nélkülözhetetlen volt a hadifontosságú termelésben, a hátországi közigazgatásban. A Károlyi nevével összekapcsolt 1918. októberi első forradalom fő mozgatói ők voltak. Politikailag a késő ősszel megalakult kommunista pártban találták meg leginkább politikai kifejezőjüket. Amikor a Károlyi-kormány lefegyverezte a pályaudvarokon a hazatérteket, nem a külső ellenség által fenyegetett hazát fosztotta meg fegyveres védőitől, hanem valószínűleg azt akadályozta meg, hogy 1918 őszén kirobbanjon egy turbulens kommunista zavargás, amely az első indulatban nagyon véres lehetett volna. Ez az indulatos szegény elem, melyet inkább mozgatott a háborús szenvedések miatti indulat, mint mondjuk a földszerzés vágya, az általa támogatott kommunista rezsimben talajtalanná vált. Konszolidált viszonyok között ez a rezsim nem képviselte érdekeiket. Idegenkedtek az új funkcionárius elittől, és amikor a vörös rezsim is háborúba kezdett, végleg elfordultak tőle. Ha valamit nem akartak, az a sorozás, a rekvirálás volt. A kommün összeomlásával ez a hatalmas réteg, a magyar társadalom legnagyobb számú csoportja végleg a politika alá szorult, és képviselet nélkül maradt. Sem pártjuk, sem szakszervezethez hasonló érdekvédelmük nem volt, hacsak a vallási szektákat, a „néma forradalmat” nem tekintjük annak. Teljes lefegyverzettségük lehetővé tette, hogy „kuli béreket” kényszerítsenek rájuk, aminek azután a hazai nagybirtok korszerűsödése is kárát látta. Az ennyire olcsó munkaerőt nehezen szorította ki a gépesítés.
Úsztatások
A Károlyi-forradalom döntő tényezője a Szociáldemokrata Párt volt. Az egyetlen erő, amely egyértelműen a levert forradalmak táborához tartozott, és rendkívüli mértékben meggyengülve ugyan, de talpon tudott maradni. A szervezett ipari szakmunkássággal el akarták kerülni a konfrontációt, ami nem jelentette, hogy pártjukat kímélték. A forradalmi rezsimek leverése utáni első átmeneti koalíciós kormányokban, a Friedrich- és a Huszár-kormányban helyet kaptak az antant vélt vagy feltételezett szándékának megfelelve. Amikor azonban az 1919-es esztendő végén megindult az első nemzetgyűlés létrehozásáért folyó választási harc, a kiszorítás brutális formákat öltött. Szociáldemokrata funkcionáriusok sorát internálták a forradalmi rendszer idején játszott valamilyen szerepükért, és feldúlták a Népszava szerkesztőségét. Sikerült elérni, hogy a szociáldemokraták nemcsak a kormányból léptek ki tiltakozásként, hanem ilyen körülmények között nem vettek részt a választásokon sem.
Az 1919. őszi ellenforradalomról el kell ismerni, hogy az 1956. őszi kádárista ellenforradalommal ellentétben nem egy idegen hatalom kényszerített rá az országra egy néptől elszakadt kisebbséget. Ez az ellenforradalom számottevő tömegbázisra támaszkodott. Tábora nem csupán grófokból, dzsentri birtokosokból, bankárokból és gyárosokból állt, hanem kisemberek tömegéből is. Állami kishivatalnokok, „keresztény” boltosok és kisiparosok, a politikai katolicizmus erősen antiszemita beállítottságú tömegszervezetei, vasutasok, postások alkották ezt a széles és politikai tekintetben erősen motivál t bázist.
Társadalmilag az úri világ és a falusi szegénység között helyezkedett el a parasztgazdák szerényen jómódú vagy legalábbis a kisember szintjén megélni tudó rétege. Nem voltak urak, de „koldusok” sem. Pártjuk, a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárt a Károlyi-rezsim idején ingadozott a köztársaság és a szervezkedő úri világ között. Mint ellenforradalmi erő egyértelműen ellenforradalmárok voltak a vörös rezsimmel szemben, de távolról sem voltak ilyen egyértelmű állásponton az „októbrista” rezsim maradványainak ellenforradalmi erőszakkal való felszámolása tekintetében. A történelmi Magyarország visszaállításáért lelkesedtek volna, de a királyság visszaállításáért már kevésbé.
Ha a levert forradalom és a győztes ellenforradalom táborát összemérjük, nagyjából egyenlő a megoszlás. Az ország két, szakadékkal elválasztott politikai-társadalmi tartományra szakadt, s ez az állapot ugyebár éppen a nemzeti egység ellentéte. Az egyik tábor szinte síri némasága és a másik eufórikus túlhangossága ezt a „Két Magyarország” együtt létezését elfedhette, de ez a helyzetén nem javított, inkább rontott.
Kezdetben az ellenforradalom táborát is a legélesebb politikai ellentét osztotta meg. Az 1920. januári első nemzetgyűlési választást megelőző harcban a két legnagyobb „polgári” párt kemény küzdelmet folytatott. Ezekben a hetekben a szegedi Fővezérség „titkosszolgálata”, a vezérkar VI. Osztálya jelentéseiben a kisgazdákat olyan hangnemben emlegeti, mint a szociáldemokratákat. Nagyatádi Szabó számára nem egyszer kilátásba helyezik, hogy „úszni” fog. A választáson induló egyesült úri pártnak, a Keresztény Nemzeti Egység Pártjának a sajtója egy kalap alatt emlegeti a „parasztdiktatúra” veszélyét a proletárdiktatúráéval. A választást szoros versenyben a kisgazdák nyerik (164 képviselőből kisgazda: 79, KNEP: 72). Ezt a jelentős politikai tőkét a Kisgazdapárt nem tudta megőrizni. A KNEP-pel való fúziója gyakorlatilag nem a hatalomba kerülést jelentette, hanem a „Gleichschaltolást”, a politikai identitás elvesztését.
Ha a történelmet annak tekintjük, ami valóban volt, és nem példatárnak vagy mesekönyvnek, amelyből úgy olvasunk fel, hogy „passzoljon” retorikailag éppen esedékes beszédünkhöz, akkor azok, akik a nemzeti egységet mindenek felett való értéknek tekintik, nehezen hasonlíthatják össze didaktikusán az 1920–1922-es esztendőket mint a nemzeti egység aranykorát a „marakodó” mával. Akkor egyetlen kérdésben, Trianon kérdésében volt csonka konszenzus. Azért csonka, mert kimaradt belőle mintegy hárommillió ember.