Az építészet a nyilvánossághoz való viszonyában különbözik a legszembeötlőbben és alapvetően a többi művészettől. Az építészet a legpublikusabb művészet. Mindannyian épített térben élünk; ilyen teret használunk – lakunk, dolgozunk, műélvezünk, a büntetésünket töltjük vagy éppen imádkozunk. És mindannyian épített objektumokat-villákat, gyárakat, bérházakat, templomokat szemlélünk nap mint nap, méghozzá akár tetszik nekünk, akár nem. És ami még fontos, tetszésünknek – vagy nemtetszésünknek – hangot is adunk, bár nem okvetlenül fennhangon. Nem tudunk végigmenni az utcán anélkül, hogy ne alkotnánk spontán esztétikai értékítéleteket a látottakról; ez a ház gyönyörű, amaz ocsmány, a harmadik túl csicsás, a negyedik fantáziátlan vagy éppen semmilyen, és így tovább.
Az építész – akarja, nem akarja – szembe kell nézzen az esztétikai kihívással. Másfelől viszont, mivel az épületeket mindenfélére használjuk, véleményt alkotunk arról is, hogy a tér, amiben élünk és ténykedünk, kényelmes-e, lehet-é benne több embernek léteznie, hogy az épület célszerűen lett-é megalkotva. Vagyis az építésznek szembe kell néznie a funkcionális kihívással. Ez a kettős kihívás – és harmadikként bízvást említhetjük a publikusság kényszerhelyzetét – egyedülálló felelősséggel terheli az építészt művésztársaihoz képest. Erre a problémára adott egy feltétlenül tiszteletreméltó – mert a felelősséget nem megkerülni próbáló –, de véleményem szerint alapvetően elhibázott és következményeiben vészterhes választ századunkban a funkcionalizmus.
Nagy építészek és építészközösségek úgy remélték feloldani az esztétikum kontra funkció szorító kettősségét, hogy az esztétikumot a funkció alá rendelték, pontosabban: abból vezették le. Mottójuk valahogy így hangzott: „Szép az, ami funkcionális, és ami funkcionális, az szép.” Az építész tehát egy személyben felelős a szépségért és a funkcióért. Hogy viszont helytállhasson, posztulálnia kellett saját univerzalitását, azt, hogy ő minden funkciót ismer, sőt ő ismer igazán. De mivel ezek a funkciók mind emberi funkciók – az építész házak tervezőjéből az élet tervezőjévé avanzsált. A program képtelensége a lakástervezésben vált a leginkább nyilvánvalóvá. Az amúgy zseniális Le Corbusier például kitalálta, hogy az optimális konyhaméret pontosan 2x2 méter. Tudniillik ekkora konyhában a háziasszonynak nem kell fölöslegesen járkálnia, miáltal nem is lesz időnek előtte visszeres a lába. A háziasszonyok azóta is áldják a Mester emlékét.
Erre a talán hosszas bevezetőre azért volt szükség, mert Nagy Bálint, nemzedéktársai többségéhez hasonlóan, szintén a funkcionalizmus kályhájától indult ki, nem csekély megváltói ambícióval. Művészi fantáziája persze megóvta a szürke doktrinerségtől, az esztétikai sorozatgyártás képtelenségétől. Amúgy funkcionálisnak szánt házai hol román templomot, erődítményt, hol reneszánsz kastélytermet idéznek. Ennek ellenére igen hosszú ideig viaskodott a Doktrínával, igen hosszú ideig az üdvtan lázadozó foglya maradt. Aztán elment Amerikába. Ott végre volt bőségesen ideje, hogy végiggondolja, hogy mi is szerinte és számára az építészet, és számba véve azt, hogy eladdig mintegy ötvenféle funkciójú házat tervezett, arra az érett megfontolásra jutott, miszerint lehetetlenség, hogy ő minden funkcióhoz értsen a nehézhengerműtől a ravatalozóig. Ez a felismerés arra a következtetésre juttatta, hogy a funkció az a használó szakemberekre tartozik – magánlakás esetén ez a szakember: a lakó –, az építész dolga pedig az, hogy ezt a funkciót vagy funkcióegyüttest, hogy saját szavait idézzem: „felöltöztesse”, hogy „megtervezze a ruhát”.
De nemcsak elmélkedett Nagy Bálint Amerikában, épített is. Egy kis házat egy vidéki birtokon. Mivel a házat manuális értelemben is maga építette, fűrészelés közben észrevett egy lehullott kis fadarabot. Érdekesnek találta. Munkája után jobban megnézegette ezt az oktaéderforma valamit, kíváncsiságból nekiállt földarabolni, és a darabokat továbbdarabolni az utolsó, még értelmezhető elemig. Aztán összerakta, majd megkeverte az elemeket, és megint összerakta. Tetszett neki a dolog. Már Pesten, egy tudós geométer jóvoltából kiderült, hogy ez a valami, amit a műhely padlóján talált, igen komoly dolog; egy orthooktaéder! Én, mint laikus halandó, nem tudom, hogy az mi, viszont láttam: lehet belőle csinálni házat, szobrot, logikai játékot – tetszés szerint. Ennek a furcsa nevű geometriai idomnak tehát nem az aszkétikus rigorozitás az üzenete, hogy íme, föl van találva minden épületek végső és egyedül lehetséges alapformája, ellenkezőleg, a kocka üzenete: a játékosság és a szabadság, vagy: ahogy Bálint üzeni Leonardónak: „Ami szép, az repül.”
Elhangzott Nagy Bálint kiállításának megnyitóján. A kiállítás május 17-ig tart nyitva a Budapest Galéria Lajos utcai termeiben. (///., Lajos u. 158.)
- Rábeszélő [6]