Ezen a héten különösen nehéz olyan híreket kiragadni, melyekkel a lap hátsóbb oldalain ne foglalkoznának bővebben is a munkatársaink, így járt azonban az MDF hétvégi, balatoni konferenciája is. Nekik sem sikerült sok újat hozzátenni Szabó Iván ipari miniszter és más kormányférfiak korábbi bejelentéseihez. Az MDF-ülés szűkszavú „ajánlásokat” tett a gazdasági fellendülésre. Egyesek szerint ez semmi más, mint inflációs szándéknyilatkozat, és az egyre nagyobbnak prognosztizált költségvetési hiánytól is gyötört Kupa pénzügyminiszter lesz az első, aki fékezni próbálja majd a beígért gazdasági növekedést. A miniszterek és gazdasági stratégák felfogásbeli különbségei sajtómegnyilvánulásaikon keresztül is jól követhetők. Kell a fellendülés, már ebben az évben – mondja az ipari miniszter. A jövő évben már lehetséges a felívelés – válaszolja a pénzügyek gazdája. Minderről meg sokat hallunk a jövőben, akár az is kiderülhet, hogy egyikőjüknek sem volt igaza.
Demokráciaélénkítést!
A békéscsabai pótválasztásba apait-anyait beleadtak a pártok és a jelöltek. Ennél több időt, pénzt, energiát már egy „rendes” választási mérkőzésre sem illik fordítani. Ezzel együtt ez a választás is érvénytelen és lehangoló volt. Ami viszont – s itt kezdődnek a tényleges bajok – nem igazán rendíti meg a létező demokráciát és politikai pártjait. A kormány politikája idegeníti el a választókat, magyarázza az ellenzék a helyzetet. Az ellenzékhez húzó sajtó annyira kiábrándította már az embereket, hogy itt tartunk – vonja meg vállát a kormánypártok embere.
Egyszer azért, például most, Békéscsabán, alaposabban, adatszerűen, empirikusan is meg kellene végre vizsgálni, mi a tulajdonképpeni baj? Vizsgálni, kutatni, nem pedig jó szokásunknak megfelelően mindent eleve tudni és általánosíthatni.
Az, mondjuk, vizsgálódás nélkül is nyilvánvaló, hogy a mai választópolgárt nem a demokrácia teljes átélése, saját szerepének és fontosságának felismerése, az állampolgári méltóságtudat, a kádári muzsikléttől váló emancipáció tartja vissza az urnáktól. S bizonyos értelemben a pártok, politikacsinálók közös bűne, hogy nem éppen ezt, az emberi méltóság lázadását, a kádári későjobbágyság alóli felszabadulást tették minden politizálás kiindulópontjává. Mert az nyilvánvaló volt, hogy gazdaságilag jó ideje lefelé megyünk. Ezzel szemben most lehetne, most kéne a közjobbágynak ráébrednie, hogy nem az úr nevezi ki őt, hanem ő az urat, s ha úgy tetszik, ő rúgja ki a választott földbirtokost. De hát látjuk, hogy négyből három szisztematikusan nem képes, vagy nem hajlandó felismerni ezt a demokratikus alapszituációt. Százak és ezrek, a háború után, ’56-ban, s még később is, az életüket, a szabadságukat, az egészségüket adták, hogy eljöjjön ez a szituáció, és ott tartunk, hogy négyből három folyamatosan a hátát mutatja neki…
Nem igaz, hogy ezt az állapotot mindössze csak a gazdasági romlás hozta ránk, és majd minden megváltozik, ha felélénkül a gazdálkodás. A régi görögök, hollandok, britek száraz fügén, avas szalonnán, romlott heringen tengődtek, és mégis kiválóan intézni tudták a közügyeiket.
Valami, kádárizmusból áthúzódó tudati – személyiségtudati – deformációnak, hamis képzetanyagnak, eltorzult politikai arányérzéknek kell itt lappangania. Nem jutunk közelebb a valós helyzet megértéséhez, ha a pártok és politikusok a mai gyakorlatnak megfelelően megelégszenek vele, hogy az egyik a másikra, a másik az egyikre kenje a felelősséget.
Ismerünk már mozgalmakat és szerveződéseket, amelyek a kormánytól védik a demokráciát, és olyanokat is, amelyek az ellenzéktől. Most már az olyanfajta szerveződések, kezdeményezések, „népnevelői” kísérletek hiányoznak, amelyek az általános posztkádári ülepedéstől, ultranacionalizmustól, mesterségesen gerjesztett elidegenedéstől próbálnák megvédeni az újfajta politikai berendezkedés legfontosabb részét, a választópolgárt.
Hamis következtetések
A kormánypártok azt állítják, mindenekelőtt a média hozta rájuk ezt a vészt. S ismeretes módon az elnökök, Gombár és Hankiss elűzésével próbálják orvosolni a szituációt. Holott – s ezt egy józanul gondolkozó fórum-demokratának látnia kellene – az MDF már ma is több csatornát, frekvenciasávot birtokol, mint amennyi életképes kádere van, s amennyit értelmesen működtetni képes. Addig mondogatta a legnagyobb kormánypárt, hogy kisemmizték a sajtóból, diszkriminálják a tévében, a rádióban, hogy lassan már minden az ő kezébe került, alig maradt másoknak valami. Hol van ma már az a bizonyos „liberális” sajtótöbblet és fölény? Rajtunk, a Beszélőn kívül lassacskán már egyáltalán nem is létezik liberális orgánum…
A kormánypártok azonban láthatóan eltökélték – esetleg tényleg nem képesek már a külső környezet változásait észlelni? – hogy addig panaszolják, zokogják a mellőztetést, míg csak nem lesz minden az övék. Eközben, s ezt is látni kéne, semmivel sem növekszik népszerűségük a választópolgárok előtt.
A liberálisnak értelemszerűen ellent kellene állnia az ilyenfajta foglalási kísérleteknek. Csak az a baj, hogy már nagyon unja – s feltehetően nemcsak ő, de mások is – ezt az egész médiaharcot. Valahogy ez az egész megkésett, elavult, elszürkült, túl van minden határidőn. Mással kéne már foglalkoznia az országnak! Ráadásul nem is lehet érteni az egészet, hiszen mindjárt itt a médiatörvény, amivel egy időben, ha igaz, lemondanak a mostani elnökök.
Bős
Az elhúzódó „médiázgatás” okozta unalom, lehangoltság és depresszió azonban eltörpül a vízlépcső fárasztó egyhangúságához képest. Ettől aztán végképp úgy érezzük magunkat, mint a maratoni futó, akinek a célban hozzák tudomására, fusson le még egy maratonit.
Lassan azonban már ez a második nekifutás is a végéhez közeledik; A magyar kormány – aki zsaroláson és fojtogatáson kívül mást nemigen kapott odaátról – a jelek szerint elszánta magát a ’77-es szerződés felmondására. Ettől ugyan sem több, sem jobb nem lesz a vizünk. De mit csináljunk? Háborúzni mégsem lehet pár száz köbméter másodpercenkénti folyóvízért.
De ha már a Dunát viszik, akkor legalább a beömlő mellékfolyókat, a Vágot, Garamot, Ipolyt tisztítsák ki rendesen a szlovák iparosok! Lassacskán ott tartunk, hogy jobb is, hogy nem lépik át a folyóvizek a magyar határt. Mivel úgyis csak tömény szennyvizet hoznak.
Tisztelet Forgács Pálnak!
Többedik infarktusa után – már nem is kimondottan mai gyerekként – visszavonult a szakszervezeti harctól Forgács Pál, a Független Liga elnöke, a magyar demokratikus szakszervezeti mozgalom nagy, mondhatnánk, legnagyobb mai öregje. Pali bátyánk, mióta eszünket tudjuk, eltökélt és lelkes támogatója volt a demokratikus kezdeményezéseknek, a szamizdatnak, a régi Beszélőnek, a SZETÁ-nak, és még folytathatnám. Sorok írójának, amikor nagybeteg volt, szinte az életét adta vissza jó tanácsaival.
Meglátod még, Pali bátyám, győzni fog a jó! Első magyar szakszervezet lesz a Liga, második a Munkástanácsok, s messze lemaradva jön utánuk a többi. A kormány meg végképp le lesz maradva, örülhet, ha beengedik a szakszervezeti portán…
- A hét üzenetei [6]