A hazai kommunisták kerek negyven éven át bizonyíthatták, hogy nem alkalmasak az ország vezetésére. A mostani jobbkonzervatívoknak, népnemzetieknek tizedannyi idő, tulajdonképpen két év is elegendőnek látszik, hogy megmutassák, nem megy nekik… Már csak a liberálisok vannak hátra. Ha létezik történelmi esélyegyenlőség, akkor most az ő nagy ugrásuk következik…
Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak, na meg a fényes csabai példának, a népet már most furdalja a kíváncsiság, már most az egyesült liberálisoknak adná át a hajtási engedélyt. Hátha mégsem ők a nagyobbik rossz…
Ez fontos utalás, amire oda kell figyelni! S a másik békéscsabai jelzésre is figyelni kell. Ha, ugyebár, egy szívvel, egy lélekkel, nemzedékről nemzedékre, ifjú és agg szabadelvű összetartva, nem széthúzva stb. stb. Nem merem folytatni, viszont tényleg fontos jelzés, mert nagyon jönnek előre a komszocosok. Van, aki örül ennek, de azért jobb lenne, ha egy kicsit jobban lemaradnának…
Népfelség
Az Esterházyak Fertődöt, Kismartont, a Festeticsek Keszthelyt, Kállai Gyula Berettyóújfalut, Puja Frigyes Battonyát tette naggyá. (A legfiatalabbak kedvéért: az előbbiek urak, az utóbbiak nem.)
Grand-seigneur Kádár Béla miniszter úr is adott volna ezt-azt Békéscsabának, csak hát ez a bűnös város meg a szemtelen muzsikjai ellene fordultak, érdemtelenné lettek… Úgyhogy most már tárgytalan. (Halljátok ezt a zenét, kuruc komák, népfiak, lakitelkiek? Kezed ügyében még a bicskád, Bogárdi?)
A demokratának nem kimondottan alkalmatos, de sikeres külgazdász Kádár urat azonban alighanem minden kritikánál jobban bosszantja, hogy minisztertársa, koncepcionális riválisa, Kupa Mihály tavaly nyáron még ugyanazzal a felsőszintű ígérgetéssel diadalmaskodott Szerencsen, amivel ő most kikapott. Személyesen is mindent megtesz, jelentette ki akkoriban a pénzügyminiszter, hogy a nagy hírű hegyaljai óboroknak ne kelljen sokáig a pincékben áporodniuk. Ez azonban csak a kezdet, tette hozzá, mindjárt jönnek a pénzek is!
Ámde hiába választották be a jó hegyaljaiak, a pénzek csak nem jöttek. S mint mondják, azóta Kupa úr sem nagyon merészkedik a tokaji végeken mutatkozni.
A választók meg azt szűrték le az esetből, hogy ezek az Antall-miniszterek azért nem annyira a Zrínyiekre, Esterházyakra, Nádasdyakra, hanem inkább a Noszty fiúra ütnek.
Ez a tapasztalat nyilván nem növelte Kádár miniszter úr esélyeit a csabai választók előtt. Viszont egy tapasztalt kereskedőnek tudni kéne, hogy egy miénkhez fogható kis országban csak egyszer van Kupa-vásár…
Erkölcsi szárnyak csattogása…
Abban viszont alighanem mind a két gazdasági miniszter egyetért, hogy a médiaelnökök körül megint egyszer felkorbácsolt politikai szenvedélyek sem a „félkész” állapotban elfektetett, veszélyesen nagy gazdasági problématömeg eltakarítását nem segítik elő, sem pedig a külföldi tőke bizalmát nem növelik. Legfeljebb nem mondják ki a miniszterek amit gondolnak. A mostani nyugtalanságot ugyanis nem a Közakarat Egyesület, nem Csurka, nem Fónay Jenő bátyám, hanem személyesen dr. Antall József idézte elő.
Az idei március 15-e eseményei láthatóan lehangolták a miniszterelnököt. Pártoskodás, civakodás, szenilis leventeoktatók, kisnyilas izomgyakorlatok, közelítő zsidóverések… Dr. Antall többször is elmondotta, hogy felül kéne emelkedni ezeken az ügyeken. Sorok írója, s nyilván nemcsak ő, komolyan hinni is kezdte, hogy dr. Antall tud valami titkos feljárót a tetőre…
A jelek szerint nem tud! Két hónap után az egész masinériát ugyanabba a kátyúba vitte bele, amiben mintha már lettünk volna néhányszor…
Aki az elmúlt hétvégén kinyitotta a televíziót, dr. Antallt láthatta. Fél nap múltán a rádióban ugyanőt hallhatta. Ha dr. Antallnak történetesen kedve támad további négy-öt órát beszélni, senki meg nem meri mondani neki, rövidítsen. A miniszterek nem győzik kidobni az előszobájukban nyüzsgő újságírókat és riportereket. Ha mondjuk, Elek vagy Debreczeni képviselő urak a Magyar Hírlapban óhajtják a szabad demokratákat püfölni, akkor ott teszik. Ha Debreczeni úr a szocialista lapban, a Népszabadságban kívánja a köztársasági elnök lemondását indítványozni, akkor annyi hasábot kap, amennyit csak akar.
Tényleg nem egészen érteni, mi a bajuk, uraim! Mi kéne még, hogy boldogok legyenek? Oszlassuk talán fel magunkat mindannyian, liberálisok, komszocosok, szocdemek, keresztények, pártonkívüliek? Így könnyebb lenne?
Mi magunk is úgy éreztük, hogy a választások után, az Antall-kormány indulásakor a sajtó, többségében szükségképpen reformkomszocos sajtó égetni próbálta az új garnitúrát. S időnként nem is csak a kormányt, de magát az új berendezkedést, a demokráciát. Aki azonban kicsit is figyeli a változást, van érzéke az evolúcióhoz, annak látnia kell az elmozdulást. Annak azt is látnia kell, hogy lassan elértük az optimumot, lassan mindenki el tudja mondani a magáét. Mindenféle határsértés, koncentráció, nagyszabású átrendezés a lehető legsötétebb gyanakvásra ad alkalmat.
Tisztelet Göncz Árpádnak
Gyakran író nemzetliberális Debreczeni képviselő úr, akinek sok jó oldala is van, de aki valamilyen okból kiszúrta magának Göncz Árpádot, már megint az elnök lemondását követeli. Felsorolván bizonyos paragrafusokat, melyeket szerinte Göncz Árpád nem ismer és nem vesz tudomásul.
Nemzetliberális debrecenikém jó oldalaival együtt, úgyszintén nem ért és nem ismer bizonyos dolgokat. Persze, fiatal ember, s mások, a politikába hirtelen belecsöppentek, még nála is jóval kevesebbet értenek.
Nem értik például, hogy odaát, Washingtonban, Brüsszelben, Párizsban, Tokióban a döntéshozókat és pénzembereket nem a mi paragrafusaink, hanem csakis az ún. „köznyugalmunk” érdekli. Szép a hatáskör, még szebb az alkotmánybíróság, de ahol az elnök megengedi, hogy vízbe dobálják a sztrájkolókat, hidat elrekesztő tüntetőket, ott messziről nézve nincs nyugalom, oda nem visszük a pénzt. Ahol egy Konrád Györgyöt, az egyetlen embert, akinek a nevét nagyjából odakint is ki tudják ejteni, kupán vágnak, seggbe rúgnak a felhevült ellenfelek, az Balkán, Novi Pazar, Szarajevó, oda szintén nem viszünk pénzt. Ahol a kormány teljesen ráül a médiumokra, mindenkit kirúg, aki nem tetszik neki, ott nincs sajtószabadság, demokrácia, az Nis, Tirgoviste, Sztyepanakert, oda egy pfenniget sem merünk vinni… Ez a szomorú nagy európai helyzet, debrecenikém!
Úgyhogy ha én reményteli ifjú politikus lennék, bizony nem Göncz Árpád rovására szórakoznék, vagánykodnék itten! Inkább, amíg lehet, megpróbálnám kilesni, hogyan dönt, miként intézkedik a talán legutolsó még valóban bölcs, egyenesen gondolkodó magyar ember. Nem véletlen ám, hogy őt szereti az ország népe, mások meg csak szeretnék, ha szeretné őket…
- A hét üzenetei [6]