Skip to main content

Sírni csak a győztesnek szabad

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


írta önéletrajza címlapjára Székely Éva, a sokszoros úszóbajnok. A győztes megengedheti magának, hogy a dobogón kicsorduljon a könnye, hogy lássák az örömét vagy csupán a szörnyű feszültség oldódását. Róla senki sem fogja azt gondolni, hogy bánatában vagy dühében sír.

A vesztesnek ellenben jó arcot kell vágnia, mosolyogva kell gratulálni a győztesnek, és így is tesz, ha tud viselkedni. Ha ellenben vagdalkozni kezd, a vetélytársát szidja, a bírót meg a közönséget, csak önmagát járatja le. Sír mint egy… kézenfekvő a hasonlat, ha az úszás, a fürdő képzetkörében maradunk.

A békéscsabai győztes nem sírt örömében, s visszafogott volt az SZDSZ öröme is. Pedig van ok az örömre, hisz a csabai eredmény egy sor SZDSZ-es állítást igazolt. Igazolta, hogy az SZDSZ-nek vannak tartalékai; igazolta, hogy lehetséges a liberális összefogás, s van liberális alternatíva; igazolta, hogy a liberális közép, bár képes együttműködni vele, nincs ráutalva a kiszámíthatatlan hazai baloldalra, igazolta, hogy a hatalmi gőg nem rettenti meg; az ígérgető-adományozó gesztus nem szédíti el az immár mégiscsak modern Magyarország társadalmát. S végül igazolta, hogy a politikai közöny nem lebírhatatlan ellenség. Ez utóbbi miatt egyébként mindenkinek örülni illenék, akinek fontos a demokrácia és az ország, ha ő maga történetesen vesztett is.

Kádár Béla úgy tetszik, nem gondolt erre, s gátlástalanul szertebruhogta bánatát. Nem illenék, hogy a Beszélő kérje számon az úri modort a keresztény-nemzeti kormány miniszterétől. Remélhetőleg megteszi ezt majd a miniszterelnök vagy Boross miniszter úr, akit a cőgerejben kétségtelenül megtanítottak viselkedni. Nem is indulna el egyikük sem egyéni választókerületben, hogy a végén még, ne adj Isten, egy jogtanácsos, egy nő legyőzze őket.

Boross miniszter úr egyébként a parlament színe előtt tett tanúbizonyságot lapunk iránti megtisztelő érdeklődéséről. „A Beszélő különösen figyelemre méltatja a személyemet, abból a szempontból, hogy a Belügyminisztérium túlhatalommal rendelkezik e honban” – hallhattuk az Iványi Gábor interpellációjára adott miniszteri válaszban. Bár minden olvasónknak örülünk, a miniszteri szavaknak éppúgy nem örültünk, ahogy a miniszter sem örült – mint mondotta – az interpellációnak. Nem örülünk annak, hogy a belügyek vezetője fitymálkodva szól a „hámhorzsolásokról, véraláfutásokról és zúzódásos sérülésekről”, amelyeket rendőrei okoztak, s ebből az alkalomból még kezet is kíván nyújtania a kötelességét teljesítő közegnek.

Hisztéria, küldetéstudat meg a jómódba csöppent újgazdagok görcsös ragaszkodása a helyzetükhöz: kibírja ez a társaság, hogy netán veszít? Meri vállalni a kockázatát? Képes berendezkedni egy parlamenti váltógazdaság hosszú kivárási periódusára?

Korai lenne ma sírni vagy nevetni az örömtől.

Józan, szkeptikus derű ajánltatik.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon