írta önéletrajza címlapjára Székely Éva, a sokszoros úszóbajnok. A győztes megengedheti magának, hogy a dobogón kicsorduljon a könnye, hogy lássák az örömét vagy csupán a szörnyű feszültség oldódását. Róla senki sem fogja azt gondolni, hogy bánatában vagy dühében sír.
A vesztesnek ellenben jó arcot kell vágnia, mosolyogva kell gratulálni a győztesnek, és így is tesz, ha tud viselkedni. Ha ellenben vagdalkozni kezd, a vetélytársát szidja, a bírót meg a közönséget, csak önmagát járatja le. Sír mint egy… kézenfekvő a hasonlat, ha az úszás, a fürdő képzetkörében maradunk.
A békéscsabai győztes nem sírt örömében, s visszafogott volt az SZDSZ öröme is. Pedig van ok az örömre, hisz a csabai eredmény egy sor SZDSZ-es állítást igazolt. Igazolta, hogy az SZDSZ-nek vannak tartalékai; igazolta, hogy lehetséges a liberális összefogás, s van liberális alternatíva; igazolta, hogy a liberális közép, bár képes együttműködni vele, nincs ráutalva a kiszámíthatatlan hazai baloldalra, igazolta, hogy a hatalmi gőg nem rettenti meg; az ígérgető-adományozó gesztus nem szédíti el az immár mégiscsak modern Magyarország társadalmát. S végül igazolta, hogy a politikai közöny nem lebírhatatlan ellenség. Ez utóbbi miatt egyébként mindenkinek örülni illenék, akinek fontos a demokrácia és az ország, ha ő maga történetesen vesztett is.
Kádár Béla úgy tetszik, nem gondolt erre, s gátlástalanul szertebruhogta bánatát. Nem illenék, hogy a Beszélő kérje számon az úri modort a keresztény-nemzeti kormány miniszterétől. Remélhetőleg megteszi ezt majd a miniszterelnök vagy Boross miniszter úr, akit a cőgerejben kétségtelenül megtanítottak viselkedni. Nem is indulna el egyikük sem egyéni választókerületben, hogy a végén még, ne adj Isten, egy jogtanácsos, egy nő legyőzze őket.
Boross miniszter úr egyébként a parlament színe előtt tett tanúbizonyságot lapunk iránti megtisztelő érdeklődéséről. „A Beszélő különösen figyelemre méltatja a személyemet, abból a szempontból, hogy a Belügyminisztérium túlhatalommal rendelkezik e honban” – hallhattuk az Iványi Gábor interpellációjára adott miniszteri válaszban. Bár minden olvasónknak örülünk, a miniszteri szavaknak éppúgy nem örültünk, ahogy a miniszter sem örült – mint mondotta – az interpellációnak. Nem örülünk annak, hogy a belügyek vezetője fitymálkodva szól a „hámhorzsolásokról, véraláfutásokról és zúzódásos sérülésekről”, amelyeket rendőrei okoztak, s ebből az alkalomból még kezet is kíván nyújtania a kötelességét teljesítő közegnek.
Hisztéria, küldetéstudat meg a jómódba csöppent újgazdagok görcsös ragaszkodása a helyzetükhöz: kibírja ez a társaság, hogy netán veszít? Meri vállalni a kockázatát? Képes berendezkedni egy parlamenti váltógazdaság hosszú kivárási periódusára?
Korai lenne ma sírni vagy nevetni az örömtől.
Józan, szkeptikus derű ajánltatik.
- Fül [6]