[1]
Mindenki kapott tapsot, a prominens személyiségek nagy tapsot, függetlenül attól, hogy mit mondtak. A tapsok alapján ítélve a kongresszus lelkesedett a liberális pártokkal való együttműködésért, de ennek elutasításáért is. A küldötteket önkívületbe ejtette az MSZOSZ-szel való választási szövetség ötlete, de a „poligám” szakszervezeti politikáé is. A tapsok „igazságos” elosztásával a küldöttek azt üzenték a közvéleménynek, amit a záró ceremónia után Horn Gyula kifejezetten az újságírók figyelmébe ajánlott: nem az ellentétek fontosak, hanem az, hogy van szocialista párt.
A kongresszuson hallottak alapjában véve megerősítették azt a benyomást, hogy az MSZP a szociáldemokrata pártként való konszolidálódás útján halad. Peter Schieder, az Európa Tanács szocialista frakciójának osztrák elnöke nemcsak udvariasságból mondta a kongresszus vendégeként, hogy amit hallott, az bármelyik nyugati szociáldemokrata párt kongresszusán is elhangozhatott volna. Ugyanis tényleg nem volt olyan disszonáns hang, amely a – konnotációkra és áthallásokra szükségképpen érzéketlen – nyugati politikus fülét megbotránkoztathatta volna. Az MSZP harmadik kongresszusa valóban úgy zajlott le, mintha egy minden gyanún fölül álló szociáldemokrata párt kongresszusa lett volna.
Csakhogy ez a párt még nem áll minden gyanú fölött. S ez a körülmény a párt történetéből fakadó adottság, melynek emlegetése miatt a szocialistáknak nem megsértődniük kellene, hanem örülniük, hogy egyre kevésbé kerül rá sor ellenséges szándékból. Becsületszóra még a Magyar Szocialista Pártnak sem muszáj elhinni, hogy törekvései a demokrácia ügyét szolgálják, és az ezzel kapcsolatos kételyek és aggályok eloszlatására irányuló készsége éppen demokratikus elkötelezettsége szempontjából minősíti a pártot.
Az MSZOSZ mint történelmi egyház
A kongresszus e tekintetben nem mutatkozott megnyugtató módon készségesnek. Különösen a kongresszus által jóváhagyott szakszervezeti politika ad okot mélységes aggodalomra. Igaz, Horn Gyula kijelentette, hogy nem kívánnak a szakszervezetek politikai szárnyává válni. Azt is mondta, hogy szívesen együttműködnek minden szakszervezeti tömörüléssel. De a lényeg mégiscsak az, hogy a Magyar Szocialista Párt „támogatja a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségét és a benne tömörülő szakmai szerveződéseket, s kész… velük elindulni egy választási szövetség megteremtése felé”.
Kósáné Kovács Magda ehhez a maga részéről hozzátette, hogy az MSZP-nek az 1991. évi 28-as törvény (tehát a MSZOSZ-t vagyonelszámolásra kényszerítő törvény) elleni állásfoglalása helyes volt. Viharos tetszésnyilvánítások között azt is kijelentette, hogy az Alkotmánybíróságnak a szóban forgó törvényt alapjaiban helybenhagyó határozata csak akkor lenne igazságos, ha az „esztergomi érseknek” is konkurálnia kellene az alternatív egyházakkal az egyházi vagyon visszaadása során. Befejezésül kifejezte azt a reményét, hogy a szervezett munkás a jövőben megint szocialista, baloldali munkást fog jelenteni. Ez – tehetjük hozzá – a SZOT-ban még köztudomásúlag így volt.
S könnyű Katát táncba vinni… Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke a kongresszushoz intézett beszédében megállapította, hogy a munkavállalói érdekek fő letéteményese a Magyar Szocialista Párt. Ezt természetesen csak tárgyilagossága mondatta vele, hiszen az MSZOSZ független szervezet, amely a legkülönfélébb világnézetű és pártállású tagokból áll. Ebből logikusan következik, hogy az MSZOSZ támogatja Hideg Gábort, az MSZP jelöltjét a békéscsabai időközi választásokon.
Egyébként a kongresszus Őry Csabának, a Független Szakszervezetek Ligája képviselőjének is alkalmat adott véleménye kifejtésére, sőt, a küldöttek udvarias tapssal is jutalmazták, pedig alaposan beolvasott a szocialistáknak. Elsősorban azt vetette szemükre, hogy ellenezték az MSZOSZ elszámoltatását célul kitűző, a Liga által kezdeményezett törvényt. Őry Csaba azt is felpanaszolta, hogy az MSZP egyértelmű szövetségre lépett egy szakszervezeti tömörüléssel, az MSZOSZ-szel.
Egy nyugati szociáldemokrata megfigyelő számára valóban nincs, nem lehet abban semmi különös, ha egy szociáldemokrata ambíciókkal rendelkező párt szövetségre törekszik a legnagyobb szakszervezeti tömörüléssel. Csakhogy Magyarországon mind a szociáldemokrata ambíciókkal rendelkező párt, mind a legnagyobb szakszervezeti tömörülés pártállami elődökkel rendelkezik. S alapos a gyanú, hogy nem ennek dacára, hanem éppen ezért lépnek szövetségre. Nehéz elhessegetni azt az érzést, hogy az MSZP–MSZOSZ-szövetségnek nem elsősorban a munkavállalói érdekek hatékonyabb érvényesítése a célja, hanem egy nem is olyan kis darab Kádár-Magyarországnak a szépen cseperedő MDF-Magyarországba való átplántálása. Kósáné Kovács Magda beszéde alatt az időnként atavisztikus osztályharcos romantikába átcsapó echte szociáldemokrata szociális érzékenység pedig annál inkább ön- és közámítás, minél inkább komolyan gondolják. A „szociális érzékenység” sok MSZP-tag számára az az archimedesi pont, amelyből kiindulva helyreállíthatónak véli életrajza kontinuitását. Ki kételkedhetne ugyanis abban, hogy a létezett szocializmus – hibái és bűnei ellenére – szociálisan érzékeny volt? A magyar szocialisták bizonyosan nem.
Füstbe ment terv
S az életrajz kontinuitásához fűződő érzelmi érdek kétségkívül politikacsináló tényező az MSZP-ben. Ennek az érzelmi érdeknek a védelme nemcsak a párt szakszervezeti politikáját befolyásolja, hanem a többi párthoz fűződő viszony alakítását is. Ha a történelem bohóctréfája most lehetővé teszi is, hogy az MSZMP utódpártja a polgári szabadságjogok védelmezőjeként lépjen fel, a párt közvéleménye lényegesen kényelmesebben érzi magát a „munkásérdekek” védelmezőjeként, amihez az elődpártnak legalább archeológiái értelemben köze volt. Ennek következtében Vitányi Ivánnak és társainak érvei az ellenzéki nagykoalíció mellett egyelőre nem lehetnek többségképesek.
Az MSZP-t természetesen reálpolitikai számítások is befolyásolták, amikor kitért a liberális pártokkal való szorosabb együttműködés elől. De az érzelmi önérdekvédelem követelményeinek jelentőségét nehéz túlbecsülni. „Semmi okuk arra, hogy szemlesütve járjanak, hogy megtagadják múltjukat, mert ők bizonyosan azt tették, amit a kor parancsolt számukra” – „üzente” Horn Gyula azoknak a volt MSZMP-tagoknak, akik kimaradtak a pártokból. Bízvást feltételezhetjük, hogy ez az üzenet legalább annyira szólt a jelen lévő és nem jelen lévő szocialista párttagoknak, mint a politikai életből kihúzódott-kiszorult volt (egy)párttagoknak.
A kongresszusi küldöttek többsége láthatóan a valószerűtlenségek birodalmába utalta azt a hipotézist, hogy a volt MSZMP-tagok esetleg félreértették a kor parancsait. „Emelt fővel kell kiállnunk a nemzet tornácára” – idézte egy plebejus szónok a párt egy még plebejusabb tagját. Ennek szellemében mondta Kósáné Kovács Magda, hogy senkit sem szabad sem a pártból, sem a szakszervezetből a szalonképesség érdekében eltávolítani. Ezért tiltakozott a Fejér megyei küldöttcsoport szónoka az ellen, hogy a volt állampárt tagjait mintegy amnesztiában részesítsék, amikor az „igazságnak” önmagában is felmentő ítélethez kellene vezetnie.
Magától értetődik, hogy egy olyan párt, amely tudatában van erkölcsi kikezdhetetlenségének, nem fog más pártokhoz „dörgölődzni” (Horn Gyula). Addig semmi esetre sem, amíg a potenciális partnerek „valóban embernek nem tekintenek bennünket” (Kósa Ferenc).
Nyugati orientáció
A nyugatnémet szociáldemokrata párt 1959-es Bad Godesberg-i kongresszusán feladta az osztályharcot, elfogadta a piacgazdaságot, és osztálypárt helyett néppártként határozta meg önmagát. Bad Godesberg a kommunista propagandában a revizionizmus és az osztályárulás szinonimájává vált. Most Horn Gyula elégtétellel nyugtázta, hogy a már említett Peter Schieder az MSZP szegedi kongresszusát az SPD godesbergi kongresszusához hasonlította. Horn Gyula nem egyedül van ezzel így a szocialista pártban. A pártközvélemény nagy többsége éppilyen szívesen látná pártját minél hamarabb a Szocialista Internacionáléban, mint az országot a nyugat-európai integráció szervezeteiben.
A pártközvélemény nagy többsége, de nem mindenki. Tabajdy Csaba, az MSZP népnemzeti szárnyának reprezentánsa felszólalásában tűz alá vette az egyoldalú nyugati orientációt, vagyis Horn külpolitikai elképzeléseit. Szerinte ilyen fontos kérdésekben sem a kormány, sem a parlament nem dönthet, csak népszavazás. Lehetséges, hogy Tabajdy felszólalása kizárólag Horn Gyula személye ellen irányult. De az sem kizárt, hogy a népies–urbánus ellentét MSZP-n belüli felszínre kerülésének lehettünk tanúi.
Ez rövidesen ki fog derülni.
- Belföld [7]