Atomvita

Nagy Ágoston [1]

Atomra nem alkuszunk!

Ventilla Gábor az atompártiaktól szokatlan őszinteséggel vállalja fel a Beszélő április 11-i számában megjelent írásának utolsó mondatában, hogy egész gondolatmenete megdől, ha annak egyetlen eleme kétségessé tehető. A helyzet sajnos ez: alig van olyan gondolat a cikkben, amelyik tágabb perspektívában is megállja a helyét. Remélve, hogy mások is reagálnak rá, én csak a leglényegesebbekkel foglalkoznék.

Gazdaságosság

Az atomenergia-programokat Nyugaton nem elsősorban a lakossági tiltakozások, hanem éppen a gazdaságossági problémák miatt állították le. Ha pl. a magyar atomlobby által sokat hivatkozott brit Nuclear Electric 400 millió fontos profitjával szembeállítjuk az 1,25 milliárdos állami támogatást, komoly deficitet kapunk. Vagy ott van a francia EdF, ami Európa egyik legnagyobb adósa 226 milliárd frankos tartozásával.

A paksi atomerőműről is köztudott, hogy nem a mai kamatokkal törleszti a beruházási költségeit, a majdani lebontás pedig unokáink zsebére megy majd, csakúgy, mint a hulladékkezelés később felmerülő költségei.

Leszerelés

Az atompárti írások mindig hosszasan taglalják, hogy milyen biztonságosan üzemelnek a mai erőművek. Ám az atomenergia fő problémája nem a reaktorbiztonság. (Nem mintha ezen a téren betartotta volna ígéreteit az atomipar! A kétszáz évente jósolt egy reaktormag-olvadás helyett az eddigi 30 év alatt már volt kettő: Three Mile Island, 1979 és Csernobil, 1985!)

Nincs mértékadó megoldás a kiszolgált atomerőművek leszerelésére, melynek során több sugárzó hulladék keletkezik, mint a reaktor működése során összesen. Ahogy gyűlnek a résztapasztalatok, és közeledik a valódi megmérettetés, rohamosan emelkednek a költségekre vonatkozó becslések, melyek még mindig csak becslések, de már félmilliárd dollár körül járnak egy 1000 MW körüli reaktor esetében.

Angliában pl. 130 évvel a végső leállítás után tervezik lebontani az atomerőműveket. Ott ugyan tesznek félre némi pénzt, de hogy mire lesz az elég a XXII. század közepén, lesz-e még bank és Font Sterling egyáltalán…?

Hulladék

Az igazán megoldatlan – és egyre inkább megoldhatatlan – probléma azonban a radioaktív hulladékok halmozódása, mely alighanem az ember által a természet folyamataiba történő legveszélyesebb és legkezelhetetlenebb beavatkozás. Az atomreaktorokban ugyanis a láncreakció következtében olyan sugárzó izotópok keletkeznek, amelyek egyébként nem fordulnak elő a természetben, pláne nem ilyen koncentráltan. Ezek ráadásul ún. organofil elemek, azaz a szerves anyagokhoz kötődve feldúsulnak az élő szervezetben. Az egyik ilyen a plutónium, melynek néhány mikrogrammja (a gramm milliomodrésze) a tüdőbe jutva rákot, néhány milligrammja pedig halált okoz. A most néhány évtized alatt megtermelődő száztonnányi plutóniumnak 24 ezer év múlva még meglesz a fele!

A kis és közepes aktivitású hulladékok „csak” mintegy 300 évig veszélyesek, így ezek biztonságos elhelyezése elvben megoldható, bár Paks esetében ez még enyhén szólva nem történt meg. A nagy aktivitású, kimerült fűtőelemek azonban több tízezer évig jelentenek veszélyt az egész földi életre. Ilyenből eddig 120 ezer tonnát termeltek, a halom évi 16 ezer tonnával nő, megoldás pedig a láthatáron sincs.

A leginkább előnyben részesített elképzelés, a Föld mélyében való elhelyezés hátborzongató felelősséggel jár. Ki meri garantálni, hogy az emberi történelmet többszörösen meghaladó, harmincezer éves időtávlatban sem kerül majd be radioaktív anyag a természetes körfolyamatokba?! Egyetlen országban sem remélnek 2010 előtt ilyen temetőt „beüzemelni”. Az eddigi kutatások mindenhol csak a bizonytalanságot (és a tiltakozást) fokozták. És persze a költségvetést terhelték, tízmilliárd dollárokkal.

A fűtőelemek újrafeldolgozása gazdaságtalan, a kezelendő hulladék mennyiségét megsokszorozza, a kinyert plutónium sorsa úgyszintén megoldatlan. A 2030-ig tervezett fűtőelem-feldolgozó kapacitás nem éri el a keletkező fűtőelem-hulladékok egyharmadát, a tervezett, de még a gyakorlatban be nem vált plutónium-felhasználó kapacitás pedig ennek is csak az egynegyede körül lenne.

Egyes atomenergetikusok álma, hogy neutronbombázással rövid felezési idejű izotópokká alakítják a hulladékot. Túl azon, hogy aligha megoldható, nem hiszem, hogy komolyan képzelik, hogy a ma is méregdrága, az alapkutatás egyik szűk keresztmetszetét képező részecskegyorsítók ipari méretekben, százezer tonnaszám fogják feldolgozni a radioaktív hulladékot – mégpedig úgy, hogy ez nem töri derékba az atomenergia amúgy is roskadozó gazdaságosságát.

Az alternatíva: energiahatékonyság

Ventilla Gábor dilemmája: atom- vagy fosszilis erőmű? A valódi kérdés azonban az, hogy új alaperőművet építsünk-e, vagy az energiafelhasználás hatékonyságának fokozásával szabadítsuk fel az igényelt többletenergiát. Nyugati tapasztalatok és Magyarországra vonatkozó elemzések szerint is az utóbbi lényegesen olcsóbb és gyorsabban végrehajtható. Mindenki egyetért abban, hogy a legtisztább energia az, amit meg sem kell termelni.

Egy az Országgyűlés számára készült tanulmány például kimutatta, hogy két év alatt, 4-500 millió dolláros energiahatékonysági programmal megtakarítható lenne 1000 megawatt villamos energia. Ezzel szemben az atomlobby által áhított, hasonló teljesítményű atomerőművet – amely 10 év alatt készülne el – ma 3,5 milliárd dollárért kínálják nekünk a piacukat vesztett nyugati gyártók. A megtermelt áram egy részét pedig nekik szállítanánk törlesztésképpen!

A megújuló energiaforrások

Hiába költöttek atomenergetikai kutatásra milliószor többet világszerte, mint a megújuló energiaforrásokra (nap-, szél-, bio-, és kis léptékű vízenergia), azok mára – legalábbis kis léptékben – felveszik a versenyt a hagyományos energiatermelési módokkal, pláne ha azokat nem támogatják. És hiába ül ki a lesajnáló, gúnyos mosoly a régi vágású energetikusok arcára, pillanatnyilag nem látszik más járható út az emberiség számára. Az átállásnak persze nem kell egyik napról a másikra bekövetkezni – ha időben elkezdjük. (Dániában pl. a lakossági meleg víznek egyharmadát napkollektorokkal melegítik, az áramtermelés tizenöt százalékát pedig szélenergia adja.) Ehhez át kell alakítani az érdekeltségeket, melyre néhány országban már láthatók jó példák.

Az atomipar presztízsvesztésében egyébként annak is lehet azért némi szerepe, hogy egyetlen ígéretét sem váltotta be: biztonság, gazdaságosság („olyan olcsó lesz majd, hogy mérni sem lehet”), a reaktorok élettartama, függetlenség a hadiipartól, részesedés a világ áramtermelésében stb. Még ha be is következne egy újabb konjunktúra valamiféle új generációs (olcsóbb és biztonságosabb) reaktorok révén – ami a hulladékkérdés megoldása nélkül egyébként elképzelhetetlen –, miért kellene most nekünk a már megbukott típusok egyik utolsó mohikánját megvenni? Oldják meg a nyugati országok túlfejlesztett atomiparuk sorsát házon belül, nem kérünk az ökológiai gyarmatosításból!

• Környezet [7]