Tibor de Nagy New York-i galerista portréja
Én úgy érzem, hogy a művészet olyan, mint valakinek a vallása. Ahol a művész pap, és az alkotás az imája. Ha ez nem őszinte és egyéni, ha csak egy másolat, vagy ha csak technika, akkor lehet, hogy sok hívője lesz, de ez nem művészet szerintem.
Mikor kiérkeztem Amerikába, még Picassóval voltak problémáim. Szerencsém volt, mert olyan miliőbe kerültem véletlenül, ahol a művészet volt a fő téma. És itt – nem szívesen használom ezt a szót –„ízlésem”, inkább azt mondanám, hogy a perspektívám megnőtt. Egyszerre éreztem, hogy tulajdonképpen, ha egy Rembrandt-képre nézek, azt is teljesen absztraktul tudom a szememmel felfogni, így jutottam el odáig, hogy minden, amit őszinte művészetnek tartok, az érdekel. Nem mindent szeretnék a lakásomban, nem mindennel szeretnék együtt élni, de respektálni tudom, és azt hiszem, meg tudom érteni. Ezt Amerikának köszönhetem.
Az én érdeklődésem az absztrakt expresszionizmussal kezdődött, ebbe szívvel-lélekkel belementem. Nagyon őszinte irányzat, azt hiszem, folytatása mindig lesz. De amikor jött a hatvanas évek nagy reakciója, a pop art, attól én visszariadtam. Egypár neves galéria azonnal fölfogta, hogy ennek jövője van, és jó művészek is eladták magukat, belementek ebbe az irányzatba. Az absztrakt művészetet sokan nem tudták fölfogni, nem tudtak haladni vele, és erre jött a pop art reakciója, jött a Brillós doboz, Andy Warhol, a Campbell leveskonzerv, egy másik művész nagy szobrot csinált ajakrúzsból stb., ez persze nagy szenzáció volt, azonnal fölkapták, és ez az én galériámat nagyon érintette, háttérbe szorította. De én, noha több jó művészt láttam közöttük, nem nyúltam hozzá soha. A gyűjteményem is olyan, mint a galériám: nagyon nem ortodox. Nem tudom, ez a helyes szó? A képeim közt lehet absztrakt, és lehet figuratív. És a galériámban is ugyanez a helyzet első perctől kezdve. Amikor ’50 novemberében megnyitottam a galériát, volt egypár figuratív festőm és egypár absztrakt festőm. Kezdettől fogva így volt.
Debrecenben születtem, az édesapám gazdálkodó földbirtokos volt, fiatalon, 31 éves korában meghalt. Akkor az édesanyám Pestre költözött, és nemsokára rá férjhez ment egy bíróhoz. Ez teljesen megváltoztatta a hangulatot az otthonomban, és sok mindent neki köszönhetek. Egészen kiváló személy volt, olyan vonzóerővel, amire fiatal költők, színészek, művészek, festők hamar ráismertek, és így az otthonunk egy olyan művészeti szalon-féle lett Nagyon jó barát volt Rippl-Rónai. Úgy szerette a töltött káposztát, ahogy nálunk szervírozták: gyakran azt kellett főzni neki. Olyan nagyevő volt, hogy ha rántottára került sor, akkor nyolc tojásból kellett a rántottát sütni. És az italt is nagyon szerette. Nekünk saját egri termésű boraink voltak, úgyhogy amikor arra került a sor, hogy az édesanyámról egy portrét csinált, akkor nem fogadott el pénzt, csak két hordó bort, egy hordó vörös bikavért, egyet pedig a legjobb fehérborunkból. Azt kellett neki adni. És nagyon meg voltunk elégedve kölcsönösen, mi a portréval és ő a borral.
Hogyan kezdtem el gyűjteni, az is egészen érdekes. Az apám az Ernst-múzeumba magával vitt aukciókra. Kioktatott, hogy kezet le, csöndben és semmi hangos megjegyzés stb. Egy ideig ez ment is, jól viselkedtem. De egyszer betoltak egy állványon egy kék perzsa csempét, egy fehér perzsa lovas a karján egy sólyommadárral. Akkor lehettem hét- vagy nyolcéves. És valahogy, nem tudom miért, nem tudtam visszatartani, föltartottam a kezemet. Nagy röhögés lett, később még felnőttkoromban is találkoztam az utcán hölgyekkel, akik nevetve mondták: emlékszel rá, amikor föltetted a kezed? Az az érzésem, hogy az apám mögöttem inthetett, hogy beleegyezik, és így senki nem árverezett a csempére, az árverező hozzám fordult, és azt mondta: fiatalember, a csempe a magáé. Ekkor aztán nagyon megijedtem, hogy mi lesz otthon. Aztán jött a nagy tragédia, mert én be akartam vinni ezt a csempét a gyerekszobába a mackóim és a kitömött állataim közé, és ebbe nem egyeztek bele a szüleim. A fogadószobában, a vitrinben lett elhelyezve, kulccsal elzárva, és amikor a bőgést abbahagytam, kiegyeztek velem, hogy amikor egy vendégem jön, mindig kinyitják, és megmutatják, hogy ez az én csempém. És így megnyugodtam.
Apám meghalt közvetlen az érettségi előtt. Az első egyetemi évem Frankfurtban volt, ahol az egyetemen a Burschenschaft-mentalitás létezett, vagyis ha az embernek nem volt két vágás az arcán, akkor a német diákok nem álltak szóba velünk. Így kerültem aztán Angliába.
Angliában, Cambridge-ben kezdtem, aztán átmentem Manchesterbe, a Victoria Egyetemre jártam, ahol akkor sok híres közgazdász volt. De a sportoláson és szórakozáson kívül nagyon keveset csináltam, nem tanultam eleget, és az édesanyám azt mondta, hogy akkor gyere haza. Hazamentem nyáron szabadságra, és akkor megalkudtunk egy baseli egyetemben, ahol ugyancsak híres közgazdászok voltak, de a város olyan unalmas volt, senkit nem ismertem, hogy ott tényleg tanulásnak adtam a fejem, és két év alatt summa cum laude doktoráltam. 1935-ben nősültem, és az Alsó-Törökvész utca 9.-es villát Kocsis Tivadar építette nekünk. Akkor az én ízlésem a szolid francia barokk volt. Most más, most azt hiszem, reneszánsz lenne. Egy esztendőt töltöttünk együtt az építésszel, minden kilincs meg lett beszélve. A legnagyobb költőm Ady Endre volt, fölfedeztem a parlament üvegfestőjét, aki két üvegfestményt csinált a kandalló fölé, még most is ott van, Rátonyi élvezi. Az egyiken az Ady Lédája, a másikon pedig a Harcoló kuruc. Egy kerek, kápolnaszerű könyvtárat építtettem hat színes üvegablakkal, és köztük voltak a könyvállványok. A villámat elrekvirálták a németek. Mikor volt ez? Március 27-én elvittek minket, 308-an voltunk, azt hiszem, vittek minket bevagonírozva, úgy körülbelül öt napig nem tudtuk, hogy hol vagyunk, utaztunk, utaztunk, és akkor egyszerre, mikor kiszállunk, látjuk, hogy Lengyelországban vagyunk. Állandóan vándoroltunk, nem voltunk egy helyen. Aztán az oroszok kezdtek visszaszorítani minket, és elértünk egy helyre Miskolc mellett. Ott azt mondták, hogy Kassára visznek minket. Ahogy megszólal a gong éjjel, akkor indulunk Kassára. Ez tudtam, mit jelent; hogy Kassáról Németországba visznek. Ekkor elhatároztam, hogy megpróbálok megszökni. És megszöktem. Bujkáltam egy parasztnál, és egyszerre látok a távolban lovas katonákat, mondom, meg vagyunk mentve, itt vannak az oroszok. Nemsokára rá két kaukázusi orosz beront, én át akarom ölelni őket. Félre a falhoz, puska, és le akarnak lőni. Akkor a paraszt, aki eldugott, közbeszaladt, not germanszky, ungherése, és megmentette az életem. Bevittek a parancsnokságra, ahol másodszorra az mentette meg az életem, azzal igazolódott, hogy nem vagyok kém, hogy amíg a szénakazalban bujkáltam, levelet írtam a feleségemnek. Ceruzával írtam, alig lehetett elolvasni, de ott volt nálam. Abban leírtam, hogyan bántak velünk a németek, az egész históriát leírtam, és betettem a zsebembe megcímezve, nem gondoltam, hogy élve maradok, hanem hogy valaki megtalálja, és talán elküldi a feleségemnek. És ez mentett másodszor meg.
Többször voltam lecsukva. Az utolsó lecsukásom a Nemzeti Bankkal volt kapcsolatban, ott dolgoztam. Amikor bizottság alakult a cseh-magyar lakosságcsere lebonyolítására, ami egy nagyon keserves dolog volt, beválasztottak, mert akkor még a Kisgazdapárt volt az uralmon, ahol volt egypár ismerősöm. Az ülések hol Prágában, hol Pozsonyban, hol Pesten voltak, és így kaptam útlevelet. Aztán az amerikai követség titokban megígérte, hogy ha kint leszek Prágában, ott adnak nekem egy vízumot, így jutottam ki Amerikába.
Ideérkeztem New Yorkba ’47 végén. Rendkívül szegény voltam, de csodálatosképpen egy koffer várt rám Londonban, amit a nővérem valahogy ki tudott juttatni, és abban volt egypár régi kép, egypár szép kötet könyv az apámtól stb. Ez egy próbaküldemény volt, őneki meg lett volna a forrása, hogy még egyszer küldjön. De második küldemény már nem jött. Ez az egy koffer azért segített, el tudtam adni valamit, és anyám is adott nekem pár ékszert, amit ki tudtam hozni. Eleinte ebből éltem, és lehetőséget kerestem, hogy pár ezer dollárból valamit kezdeni tudjak, valami kis megélhetésem legyen. Volt egypár ismerősöm, akiknél jelentkeztem, voltak ajánlóleveleim stb., és egy koktélpartin valaki ajánlott nekem egy embert, aki zseni, de munkanélküli, és aki keres valakit, nagyon kis pénzzel. Összehoztak vele. Ez volt John Bemard Mayers, aki akkor éppen egy éjjeli bárban, az 57. utcában egy híres mulatóban bábjátékozott. Kiváló ember volt, nagyon képzett, komoly művészeti és írói kapcsolatokkal. Különben eléggé lehetetlen fráter. Elég az hozzá, hogy így került szóba a Marionettszínház, amit meg tudtunk oldani háromezer dollárból. Iskolákban játszottunk és klubokban, rendkívül nehéz munka volt, mert én nem értettem hozzá, és kellettek hozzáértő színészek. Viszont nem volt pénzünk, hogy szerződtessünk, úgyhogy úgy szerződtettük, hogy John Mayers, aki nagyon jó bábszínházas volt, betanított embereket, akik százalékot kaptak, ha játszottunk, így folyton változott a helyzet. Aztán jött a gyerekparalí-zisjárvány, és lemondták az összes szerződésünket.
A galériát én elleneztem eleinte. John Mayers nagyon akarta. Úgy vettek rá engem, Jackson Pollock, a felesége, Lee Krassner, de Kooning és a felesége, aki később a művésznőm lett. És még egypáran. Ezeknek a művészeknek az volt a véleményük, hogy sok fiatal művészt inspirálna egy galéria, nincs, ahol ezek kiállíthatnának. Erre én azt mondtam, ha összeállítotok egy listát és adjátok a pénzt, megnyitom a galériát. Listát fektettünk fel, kik járulnak hozzá anyagilag, jómódú nők, például a Vogue divatszerkesztője volt az egyik, és több festő is – végül együtt volt a lista. Erre helyiséget kezdtem keresni, ami nem drága. A 3rd avenue-n akkor még emeletes villanyos dübörgött, és a 3rd avenue-tól befelé a második házban egy földszinti helyiséget vettem ki. Kicsit feljebb volt, mint a földszint, úgyhogy az utcáról lehetett a nevemet látni az ablakon. Az első kép, amit a galéria eladott, egy Hartigan volt. Bejött egy fiatalember, a szomszédban volt alkalmazott, megtetszett neki egy kis Hartigan, és 75 dollárért megvette. Az ő árai nem mentek annyira föl, de azért most megérne, azt hiszem, 15-20 ezer dollárt. Szóval 75 dollárért megvette, és hazavitte. És én meg a társam persze a telefonon ültünk egész nap: megtört a jég, eladtunk egy képet, 75 dollárt bevettünk! Akkor már jó pár hónapja megvolt a galériánk.
Aztán igazi nagy pénzt hogy csináltunk, az is nagyon érdekes volt. Mikor bábszínházam volt, az egyik színeszem édesanyja a Metropolitan Múzeum csipkegyűjteményének a felügyelője volt, maga is régi csipkegyűjtő, tulajdonosa az egyik legnagyobb csipkegyűjteménynek. És egy beszélgetésünk alkalmával azt mondja, hogy ezek a csipkék, régi, XVII. századbeli csipkék, ha nem mozgatják őket, akkor tönkremennek, törnek. Mondom: ki kéne állítani. Azt mondja, bizony az remek volna. Mondom, ezt komolyan mondja? Igen, azt csinál a csipkével, amit akar. Fantasztikus absztrakt csipkefestmény-kiállítást csináltunk a galériánkban. Csipkelegyezők és csipkeernyők, és a falon pedig a drótokon is lógtak ezek a gyönyörű csipkék. És ennek a hölgynek – nagyon finom dáma volt –, listája volt az összes csipkegyűjtőről, mert valaha egy csipkeüzlete volt a Madison avenue-n. Megnyílik a csipkekiállítás, jönnek a Cadillac autók, az ő listája alapján meghívott híres csipkegyűjtők, meglátják, hogy mit csináltunk, becsapják az ajtót, egyik elmegy a másik után. Ő meg, ez a nő, azt mondja, ne törődj vele, ez nagyon jó a csipkéknek. Elég az hozzá, egy csipkét nem adtunk el, és már a végét járta a kiállítás. Egyedül ülök az asztalnál, egyszerre bejön egy öreg, kövér néniké, és kezdi a csipkéket nézni. Nincs egy árlistája? Mondom, dehogynem, és fölálltam, de különben gondoltam, ez nem fog venni. Úgy volt felöltözve, hogy nem néztem ki belőle, hogy pénze van. Ő meg ír a listára mindenféle jeleket, visszaadja nekem, és azt mondja, ezeket a csipkéket, amiket megjelöltem, szeretem, de bejövök egy másik szakértővel, és majd akkor döntünk. Én elfelejtettem az egészet. És bejött. A hölgy Mrs. Flagler volt. Floridában az ő családja alapította a Flagler Múzeumot. Egyszóval rendkívül nagy vagyonú nő volt. Megint átnézték a csipkéket, aztán összeadták, nem emlékszem rá pontosan, de azt hiszem 15 ezer dollárt fizetett. Elképzelhető, hogy ez mit jelentett nekünk, mikor addig egy 75 dolláros képet adtunk el?
Nagy segítségünkre voltak természetesen a múzeumok, Alfred Barr és Dorothy Miller is fölkaroltak bennünket, akik a tastemakerek, a legfontosabbak voltak a modern művészet terén. Ők ki nem hagytak egy kiállítást. Barr hozta be Nelson Rockefellert és később David Rockefellert hozzánk, és ezek kezdtek vásárolni. Nelson Rockefeller fölkarolta Hartigant. Személyileg is szép nő volt Hartigan. Egyikünk sem volt még meghívva a Rockefellerékhez, de Hartigant meghívták egyszer vacsorára. Neki is tetszett nagyon Nelson Rockefeller. Vacsora után feketéztek, és amikor odament Nelson Rockefeller vele beszélgetni, hogy a kávé mind a földre ment. Ezt sose tudta Hartigan elfelejteni. Tehát kritikusok, írók és művészek segítettek minket, mikor látták, hogy őszinte munkát végzünk, és lassanként már nem akartunk több művészt, mert tele volt a ház. De aztán, amikor ezek a művészek kezdtek sikeresek lenni, jöttek a gazdag galériák, és elcsábították őket. Larry Rivers távozását például elmondhatom. Egyszerre az a hír járja, hogy Larry Rivers a Marlboro Galériába megy. A londoni Marlboro Galéria nyitott itt New York-ban egy galériát. Erre megkérdeztem tőle, hogy mi igaz ebből a hírből. Azt mondja, micsoda marhaság, még csak nem is ismerem az igazgatót. Megnyugodtam, és mikor mentem Európába, az első stáció London volt, és gondoltam, itt a Marlboro Galéria az Old Bond Streeten, bemegyek, megnézem. Valaki közölhette az igazgatóval, hogy ott vagyok, lejött, bevitt a szobájába, és összebarátkoztunk. Nagyban beszélt arról, hogy milyen jó lesz, majd üzleteket csinálunk, Amerika így és úgy. Majdnem egy órát ott voltam, és mikor fölállok, megjegyzem, tudja, hogy New Yorkban az a hír járja, hogy Larry Riverst maga elvette tőlem. De tudom, hogy nem igaz, mert Larry azt mondja, nem is ismeri magát. Azt mondja, mi? Nevetséges! Odamegy az íróasztalához, és kiveszi a szerződést. Ötéves szerződésünk van, képviseljük őt a világ minden részén. Majd elhűltem.
A galériánk irányító galéria szerintem csak az ötvenes években volt, és talán a hatvanas évek elején. Aztán talajt vesztett a pop art miatt. A pop art nagy galériája Leo Castellié lett, aki előzőleg vevőm volt. Én ragaszkodtam az idealista fölfogásomhoz, ha művészetről volt szó. Nem kívántam a művészetből meggazdagodni, a pénz másodrendű volt. Persze nagyon fontos volt, hogy annyit tudjak eladni, hogy a rezsi bejöjjön, mivel szegény voltam. Ez eleinte természetesen nem sikerült, de volt egy mecénásunk, aki hat évig fizette a lakbért. Sokszoros milliomos volt, aki azt mondta, ha ezt csináljátok továbbra is, ha fiatal tehetségeket fedeztek fel, akkor támogatlak benneteket. Bejártak hozzánk ezek az egyetemről frissen kikerült költők is, hogy lássák a művészeinket, és ott összebarátkoztak. Így került rá sor, hogy szerény körülmények közt, de kiadtuk egypár nagyon jó költő műveit. Az irodalomhoz én keveset értettem, de John Mayers nagyon értett. Az első kiadásunk Frank O’Hara volt, aki aztán nagy név lett a politikában, és sajnos elég korán meghalt. Nagyon híres lett John Ashberry, a Turandot-költeményét adtuk ki. És sok más híres írót, színházi írót is ismertünk, például Tenesse Williamsszel is jóban voltunk, és a mi művészeink is írtak darabokat. Ezeket is szerettük volna a színpadra hozni, így került rá sor, hogy kibéreltünk a Downtownon egy olcsó színházat, ahol a mi művészeink csinálták a háttereket, festették a díszleteket stb. És több színdarabot ki is adtunk. Ezt annak idején csak mi csináltuk. Szerencsénk volt, mert olyan híres művészek is, mint Tallulah Bankhead Londonból, Cecil Beaton, mind segítettek minket ebben a tevékenységben.
John Mayersszel nehéz volt egy helyiségben dolgozni. Teljesen más temperamentumú volt, mint én. Neki mindig szerepelni kellett, csak akkor tudott dolgozni. És hetvenben úgy látszott, hogy anyagilag megengedhetem magamnak, hogy otthagyjam. Kifizettem, nagyon rosszban elváltunk, ő nyitott egy másik galériát, de az nem tudott fennmaradni.
Azóta, 1970 óta egyedül csinálom. Igen. Azzal kezdtem, hogy a művészet olyan, mint a vallás. Ezt is akarom befejezni: hogy mindig lesznek imádkozó papok, lesznek kiváló tehetségek. És ezt őszintén remélem, mert szeretném végig ezt csinálni, az utolsó pillanatig.
- Kultúra [5]