Az EK hosszas huzavona után május 11-én Brüsszelben kemény hangú nyilatkozatot fogadott el, amely Szerbiát teszi felelőssé a vérontásért, s „megszálló hadseregnek” nevezi a Bosznia-Hercegovina területén tartózkodó szövetségi erőket, s követeit is menten visszahívta Belgrádból. Egy napra rá Helsinkiben EBEÉ-határozat született, amely felfüggesztette Belgrád szavazati jogát a válsággal kapcsolatos döntésekben. A Biztonsági Tanács május közepén egyhangúlag elfogadott 752. számú határozata a harcok azonnali beszüntetését, a háromoldalú tárgyalások folytatását, a külső beavatkozás megszüntetését, a jugoszláv és horvát alakulatok kivonását követeli. Mint ismeretes, a kiegészítő magyar indítványt, amely kényszerítő szankciókat is lehetővé tett volna Bosznia kérdésében, ekkor még csak Marokkó támogatta.
Amerika közbelép
Amerika ez idáig Európára hagyta a délszláv válság kezelését, az EK közvetlen érdekeltségére hivatkozva. Az elmúlt napokban azonban az amerikai külügyminisztérium éles szavakkal ítélte el a boszniai vérontást, Baker külügyminiszter Szerbia elleni ENSZ-szankciók bevezetését sürgette, a hét végén a lisszaboni külügyminiszteri találkozón pedig már egyenesen Európát bírálta azért, hogy nem avatkozik be határozottan a boszniai válság megoldása érdekében. Az Egyesült Államokban több szakértő is felvetette az Irakkal szembenihez hasonló katonai beavatkozás lehetőségét. (Alija Izetbegovics bosnyák elnök szerint a bosnyák lakosság egyedül csak nemzetközi katonai beavatkozással védhető meg.)
Mi lehet az oka annak, hogy az eddig egyébként is óvatos és habozó Európát, a kérdésben megosztott EK-t csak követő amerikai diplomácia most „sebességet váltott” s egy pillanat alatt Európa elé került? Az iszlám világ aktivizálódása és az iszlám diplomácia élénkülése nyilvánvalóan mind jobban nyugtalanítja Washingtont. Az amerikai vezetés elejét kívánja venni, hogy például az Iszlám Konferencia Szervezete valamiféle egységes és erőteljes lépést tegyen. A washingtoni külpolitika „keményedésének” hátterében állhat Szerbia nyilvánvaló hajthatatlansága és kompromisszumkészségének hiánya, de az EK szemmel látható tétovasága és belső megosztottsága is. Bár a gazdasági szankciók bevezetését egy ideje az EK is fontolgatja, döntés ez ügyben egyelőre aligha várható – igaz, a szankciók bevezetésének csakis akkor lehet eredménye, ha azokhoz más, Európán kívüli országok is csatlakoznak.
Az USA, Nagy-Britannia és Franciaország (a három nyugati állandó BT-tag) legújabb, e hét elején kétségkívül az Egyesült Államok kezdeményezésére született határozattervezete a korábbi magyar javaslatot fogalmazza újra: az ENSZ-alapokmány hetedik fejezete alapján a teljes gazdasági blokádig kiterjeszthető szankciók léptethetők életbe Belgrád ellen. A hetedik fejezetre történő hivatkozás ugyanakkor végső soron a katonai beavatkozás lehetőségét is magába foglalja…
A kialakult helyzetet egyre többen állítják párhuzamba az Öböl-konfliktussal. Bosznia ügye mutat valóban rokon a kuvaitival, de sok szempontból különbözik is tőle. Bosznia önálló államisága egészen friss keletű és meglehetősen törékeny. Erre utal – rácáfolva azokra, akik szeretik a szerbeket „feketének”, a horvátokat pedig „fehérnek” beállítani – az is, hogy Horvátország is „kísértésbe esett”, és Tudjman horvát elnök tárgyalni kezdett Milosevics szerb elnökkel Bosznia-Hercegovina felosztásáról (ami kompenzálhatta volna Horvátországot az elveszített területekért). Bosznia ugyanakkor nem lehet „tiszta” iszlám identitású állam sem, tekintettel az itt élő szerbekre és horvátokra. A Bosznia melletti esetleges katonai fellépés egy sor problémát vet fel, s az azt szentesítő konszenzus megteremtése nehezebbnek tűnik, mint Kuvait, illetve Irak esetében.
Az orosz „misszió”
E tekintetben nem lehet figyelmen kívül hagyni a szerb–orosz kapcsolatokat sem. Moszkva bizonyos szempontból „természetes” szövetségese Belgrádnak: eleve közösséget teremt köztük az a tény, hogy mind Moszkva, mind Belgrád igyekszik a széthullott szövetség „jogfolytonos” utódjaként szerepelni. Oroszország nyilvánvalóan nem akarja a Balkánt teljes egészében átengedni a nyugatiaknak, másrészről viszont már csak Helsinki szellemében sem mehet egy bizonyos ponton túl Szerbia (illetve az új Jugoszlávia) védelmében. Ezt az összetett diplomáciai feladatot Kozirjev orosz külügyminiszternek kellett volna megvalósítania múlt heti „békeküldetése” során – nem sikerült. Az eredeti tervekkel ellentétben Szarajevóba már el sem utazott, sajtótájékoztatóján pedig kitérő választ adott, amikor azt firtatták: elismeri-e Moszkva az új Jugoszlávia jogfolytonosságát? A hét végi BT-állásfoglalás mindenesetre arra utal, hogy sem Oroszország, sem a Szerbia másik „szövetségesének” számító Kína nem emelt vétót a Szerbiát elítélő határozatok ellen. Kozirjev még egy utolsó közvetítési kísérlettel próbálkozik, annak kudarca esetén viszont Oroszország vélhetően csatlakozik a három nyugati BT-tagállam javaslatához. Valószínűsíthető, hogy az ötödik állandó BT-tag, Kína sem emel majd vétót.
A kínai kártya
Kína, amely elsők között ismerte el a Szerbiából és Montenegróból álló új Jugoszláviát a régi Jugoszlávia jogutódjaként, nem csupán nagyhatalmi törekvései miatt érdekelt a boszniai válság rendezésében, hanem nagyszámú muszlim népessége miatt is. (Egyes becslések 40-45 millióra teszik a Kínában élő muszlimok számát.) Az utóbbi időben Kína északnyugati, Kazahsztánnal határos területeiről is nyugtalanságokról szólnak a hírek. A Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen ujgurok, kazahok, kirgizek, tadzsikok élnek több milliós lélekszámban, s körükben egyre nagyobb befolyásra tesznek szert azok a zömmel a közép-ázsiai köztársaságokban megalakult szervezetek, amelyek a Kínában élő muszlim népcsoportok függetlenségét tűzték zászlajukra.
Sokan attól tartanak, hogy Milosevics elnök Macedóniára is kiterjeszti a háborút, ami Görögország közvetlen érdekeltsége és Macedónia elismerése kapcsán a többi EK-tagországgal ellentétes véleménye miatt a konfliktus „nemzetközivé válásával” járna. Amennyiben pedig a harcok Koszovóra is átterjednek, Albánián kívül vélhetően az iszlám országok is határozottan fellépnének.
Az iszlám vonzerő
Az iszlám világ már eddig sem szemlélte tétlenül az utódállamok muszlimok lakta részein történteket. Az Iszlám Konferencia Szervezete 1991. decemberi dakari csúcstalálkozóján Azerbajdzsánt és Kazahsztánt felvette teljes jogú tagjai közé. Boszniával kapcsolatosan egyre élesebb, Szerbiát elítélő és intervencióval vádoló állásfoglalások látnak napvilágot, megkérdőjelezve az új Jugoszlávia ENSZ-tagságát is. A legfrissebb fejlemény a tuniszi külügyminisztérium néhány napja kiadott közleménye, amely szerint Tunézia élesen elítéli a külső beavatkozást a túlnyomóan muszlimok lakta szuverén Bosznia-Hercegovina belügyeibe, és javasolja az Iszlám Konferencia Szervezetének rendkívüli összehívását a kérdés megtárgyalására.
A szláv–muszlim együttélés nemcsak a volt Jugoszlávia egyes utódállamaiban jár problémákkal, hanem a volt Szovjetunió déli utódállamaiban is. Az öt közép-ázsiai volt szovjet köztársaság láthatóan még maga is ingadozik a FÁK illetve az erősödő iszlám orientáció között. A Kirgízia fővárosában, Biskekben április végén megtartott regionális csúcsértekezleten határozatot hoztak az öt ország szorosabb regionális együttműködéséről, kiváltképp biztonságpolitikájuk egyeztetéséről. A csúcstalálkozót követően Nazarbajev kazah elnök meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott a FÁK jelenéről és jövőjéről, felvetette, hogy amennyiben a FÁK a közeljövőben nem válik működőképesebbé, minden bizonnyal az államközösségen kívül kell erőteljesebben „orientációs pontokat” keresni.
Nem véletlen, hogy Andrej Kozirjev orosz külügyminiszter nem sokkal a csúcsértekezlet után felkereste Biskeket. Az afganisztáni események fényében ugyanis nyilvánvaló, hogy ha a közép-ázsiai köztársaságok FÁK-on kívül teremtenek szorosabb kapcsolatokat, ez Oroszország befolyásának és nagyhatalmi szerepének gyengülését eredményezné. Kétségtelen, ha Afganisztánban tartósan egy iszlám fundamentalista jellegű kormányzat jutna hatalomra, az így fundamentalista, radikális iszlám bázison egységesülő Irán–Afganisztán–Pakisztán-blokk már csak a földrajzi szomszédság miatt is óriási vonzerőt gyakorolna a közép-ázsiai államokra. Ez pedig veszélybe sodorná a jelenlegi vezetők hatalmát. Ők most kénytelenek a politikai manőverezés kacskaringós útját választva egyidejűleg építeni is, lazítani is FÁK-on belüli kapcsolatrendszerüket. Hatalmuk megőrzése ugyanis legalább annyira igényli az orosz kapcsolatok erősítését, mint az államközösségtől való fokozatos elszakadást.
A kazah atom
Különösen jó példa az új atomhatalom, Kazahsztán, amelynek szerepe a területén található 1400 hadászati rakétatöltet következtében jelentősen felértékelődött. Kazahsztán a volt Szovjetunió negyedik legnépesebb utódállama, ahol ráadásul az orosz lakosság aránya csaknem olyan magas, mint a kazahoké. Nem véletlen, hogy Bush elnök a múlt héten ünnepélyes külsőségek között fogadta Nazarbajev kazah elnököt, hiszen a tét az amerikai–szovjet START-szerződés átvállalási jegyzőkönyvének az aláírása. Kazahsztán, amely a tengizi olajkutak révén igen jelentős olajbevételeket remélhet a következő években, Oroszországgal külön együttműködési egyezményt kötött.
A helyzet ingatagságát jól illusztrálják a Tádzsikisztánban történtek, ahol mind az iszlám, mind a liberális ellenzék az afganisztáni események nyilvánvaló hatására fellépett a még Brezsnyev által pártvezetőnek kinevezett, majd Gorbacsov által eltávolított, a tavaly novemberi elnökválasztáson azonban 58 százalékkal a győzelmet szerzett Nabijev rendszere ellen. Nabijev távozása azonban nem tartott sokáig, hamarosan visszatérve kiegyezett az ellenzékkel s mind a liberális, mind az iszlám ellenzék képviselőit meghívta a kormányba. Hogy ez a sajátos hatalmi helyzet meddig tartható fenn, abban Afganisztánnak is lehet szerepe. Afganisztánban ugyanis a „hagyományos” rivalizálás a két legjelentősebb etnikum, a pastuk és a tadzsikok között utóbbiak javára látszik eldőlni. A korábban kisebbségben lévő tadzsikok a legújabb becslések szerint a népszaporulat és a pastuk tömeges külföldre menekülése következtében többségbe kerültek. Vezetőjük, Maszud pedig nemrégiben kijelentette, hogy meg sem áll Tadzsikisztán fővárosáig, Dusanbéig.
A csonka csúcs
A május közepén Taskentben tartott „csonka” FÁK-csúcstalálkozó (mindössze hat résztvevővel) jól tükrözte az ellentmondásosságot. Eredménye az a kollektív biztonsági egyezmény, amely egy, a NATO-t mintának tekintő védelmi szövetség felállítását irányozza elő. A közép-ázsiai öt állam közül csak Kirgízia nem csatlakozott az egyezményhez. Oroszország számára a FÁK veszített jelentőségéből két szempontból is. Egyrészről Oroszországot a FÁK nélkül is elfogadták a Szovjetunió jogutódjának, másrészről pedig egyértelművé vált, hogy a köztársaságok nem fogadnak el egy orosz vezető szerep mellett végbemenő szorosabb integrációt. Fentieket alátámasztandó Oroszország hozzálátott saját, önálló hadseregének megszervezéséhez, holott eleinte egy közös FÁK-hadsereg felállítását szorgalmazta.
A taskenti egyezmény aláírása Kazahsztán, Tadzsikisztán, Türkménia és Üzbegisztán részéről tükrözi ezen – igen korlátozott létszámú nemzeti gárdákkal rendelkező – államok vezetőinek félelmét a határaiktól délre elterülő államoktól, beleértve Kínát is. A szövetség fenntartása Oroszország számára ugyanakkor a déli „ütközőövezet” megőrzésével járna, közvetlen határaitól biztos távolságra tolva a radikális, sok bizonytalanságot rejtő iszlám zóna határait.
A FÁK-on kívüli regionális együttműködési törekvések példája az a május 9–10-én Türkménia fővárosában tartott csúcstalálkozó, amelyen az öt közép-ázsiai köztársaság mellett Törökország, Irán és Pakisztán vezetői vettek részt. Bár a gazdasági integrálódás részleteiben elsősorban a török–iráni rivalizálás miatt nem sikerült megállapodni, a résztvevők megerősítették a szorosabb politikai koordináció iránti elkötelezettségüket. (Alig néhány nappal e találkozó után Irán és Türkménia széles körű gazdasági együttműködési megállapodást írt alá, amely a török szándékok ellenére is jelentős gazdasági szerephez juttatja Iránt a régióban.)
Amennyire elképzelhető Kirgízia csatlakozása a taskenti egyezményhez, annyira kizártnak tűnik Azerbajdzsáné, különösen az elmúlt két hét eseményei alapján. Azerbajdzsánban, ahol a FÁK legvéresebb konfliktusa folyik a Karabah hegyvidéken, május elején megdöntötték a korábbi pártfőtitkár, majd elnök, Ajaz Mutalibov hatalmát. A hatalomra került Azerbajdzsáni Népfront vezetője, Abulfaz Elcsibej szerint Azerbajdzsán lép ki elsőként a FÁK-ból. A taskenti egyezményhez való csatlakozás pedig az új vezetés szerint fenyegetné az önálló köztársaság biztonságát.
A török híd
Azerbajdzsán – miként az új ügyvezető államfő, Iza Gambarov is elismerte – a dolgok jelenlegi állása szerint elveszítette az Örményországgal vívott háborúját, bár a vezetés egyelőre kitart a harcok folytatása mellett. E mögött a szándék mögött ott húzódik az új vezetés nyíltan ki nem mondott reménye, hogy Törökország előbb-utóbb közvetlen vagy közvetett módon Azerbajdzsán oldalán beavatkozik a harcokba. Ehhez alapot egy 1920-ban a Szovjetunió és Törökország között kötött megállapodás szolgáltatna, amelynek értelmében Törökország garantálja a török–örmény határon fekvő, zömmel azeriek lakta Nahicseván területi épségét. Nahicsevánt pedig az elmúlt héten több ízben is örmény támadások érték. Demirel török miniszterelnök nyíltan is megfenyegette az általa agresszióval vádolt Örményországot: amennyiben folytatódnak az örmény támadások Nahicseván ellen, Törökország nem marad tovább az események tétlen szemlélője. Máris megerősítették a határon szolgáló török járőröket.
Törökország beavatkozása – ezt az érintettek is jól tudják – beláthatatlan következményekkel járna. Saposnyikov marsall, a FÁK-haderők főparancsnoka külföldi katonai beavatkozás esetén a harmadik világháború kirobbanásának rémével fenyegetett. Az aktivizálódó török diplomácia (Demirel miniszterelnök sorra kereste fel a közép-ázsiai köztársaságokat) aggodalommal tölti el Iránt. Ennek is tulajdonítható, hogy Irán különösen a Karabah-válság kapcsán vált aktívvá, eddig három ízben is sikeres közvetítő szerepet vállalva Azerbajdzsán és Örményország között (még ha a tűzszünetek csak rövid ideig is tartottak).
Demirel miniszterelnök május elején tett látogatása Azerbajdzsánban és a zavargások sújtotta Tadzsikisztán kivételével a négy másik közép-ázsiai iszlám köztársaságban megerősítette Törökország szándékát a „híd” szerep betöltésére az iszlám világ és a Nyugat között. Demirel nem érkezett üres kézzel. Amellett, hogy megnyitotta Törökország nagykövetségeit az öt fővárosban, összesen 1,2 milliárd dollárnyi gazdasági segélyt ígért a meglátogatott országoknak, felajánlott 10 ezer törökországi közép- és felsőfokú képzési ösztöndíjat és azt, hogy segíti ezen országok csatlakozását a nemzetközi szervezetekhez. Törökország vállalta emellett egy regionális fejlesztési szervezet létrehozását, elsősorban a volt szovjet iszlám köztársaságok segélyezése céljából. Demirel útjával szinte egybeesően kezdte meg a török televízió műholdas adásainak sugárzását, amelyet a Törökország és Kína között elterülő területeken élő több mint 50 millió, türk nyelveket beszélő néző élvezhet.
A Nyugat láthatóan elfogadta a török közvetítő szerepet és ezzel együtt azt, hogy nő egy „mérsékelt”, laicizált iszlám irányvonal hatalomra kerülésének a lehetősége. De egyre erősödik a radikális-populista iszlám is. S nem hagyható figyelmen kívül az sem: minél tovább sikerül a volt kommunista (most a nacionalizmus és az iszlám zászlaja alá felsorakozott) elitnek hatalmon maradnia, annál inkább nő a radikális-populista iszlám erők esélye is a hatalom megragadására.
- Külföld [7]