Fél évszázad puccs- és ellenpuccssorozata után ezen a tavaszon remény csillant arra, hogy tartósan polgári kabinet veheti kezébe a kormányzást, s talán vége szakad annak a folyamatnak, melynek során a hatalomra lépő katonák – miközben a rend hiányát, a korrupciót vagy netán az errefelé legendás erkölcsi szabadosságot kérték számon egy-egy tiszavirág-életű polgári kormányzattól – csupán ürügyet kerestek az erő bevetésére.
Az egy éve élre került katonai vezetés ismét demokratikus választásokat ígért. Ezúttal március 22-én valóban urnákhoz szólították Thaiföld – az egykori Sziám – 32 millió szavazópolgárát. A választásra a balközéptől a konzervatív jobboldalig csaknem húsz párt indította jelöltjeit, de már az előjelek is sejtetni engedték, hogy a legtöbb keresnivalója most is a jobboldalnak, vagyis a katonák által támogatott és elfogadott erőknek lehet.
Az eredmények igazolták a jóslatokat: a mandátumoknak több mint fele jutott a hadsereggel leginkább összefonódott pártoknak, közülük az Igazság és Egység Pártja 79, a Thaiföldi Nemzeti Párt 74, a Szociális Akciópárt pedig 31 mandátumot szerzett, vagyis összesen 186-ot a lehetséges 360 alsóházi mandátumból. A konzervatív erők ilyen eredménnyel hátuk mögött feljogosítva érezték magukat arra, hogy ízlésüknek leginkább megfelelő miniszterelnököt keressenek. Ezt meg is találták a tavalyi puccsista vezér, az 58 esztendős Szucsinda Kraprajun tábornok személyében. Az alternatíva egy Narong Vongvan nevű üzletember és hivatásos politikus lett volna. Szucsinda választása már csak azért is súlyos hiba volt, mert a választásokon még a baloldali eszméktől igen távol álló gazdag középosztály nagy része is kinyilvánította elégedetlenségét a katonai hatalommal szemben, és a demokrácia irányába mutató pártokra szavazott.
Április végétől egyre nagyobb erőre kapott a Szucsinda elleni tiltakozás: a katonák eddig ugyan a polgári lakosság csendes beletörődésével és asszisztálásával mozgatták a politikusokat, most azonban mindkét fél türelmének vége szakadt.
Szucsinda tehát a köz akarata ellenére lett kormányfő, s a vezetésben is jócskán voltak ellenfelei. Ráadásul nem is volt tagja a legutóbbi – állítólag demokratikusan megválasztott – parlamentnek. A választások tájékán adott nyilatkozataiban rendre azt hangoztatta, hogy nem akar miniszterelnök lenni. Hogy végül saját maga változtatta-e meg álláspontját, vagy a szokásos gépezet lépett működésbe, egyelőre nem tudni. S a kérdésnek most már aligha lesz jelentősége, hiszen a kérészéletű miniszterelnökség végül a hadsereg példátlanul kemény fellépésével már véget is ért. Száz ember életébe került (a hatóságok negyvenet vallottak be), hogy Szucsinda tudomásul vegye: nem kell a népnek.
Egyre több elemző teszi fel a kérdést: van-e egyáltalán létjogosultsága a demokráciának Ázsiában? A Bangkokban történtekkel kapcsolatban a környező országok nem siettek állást foglalni. Ennek logikus magyarázata, hogy mind Thaiföld ASEAN-partnerei – ez a földrész legtekintélyesebb politikai és gazdasági regionális szervezete –, mind a valamivel távolabb eső országok jócskán hadilábon állnak az emberi jogok tiszteletben tartásával. A demokratikus rendszer kellékei kétségtelenül Japánban a legkiérleltebbek. Az ellenzék azonban itt sem juthat szóhoz, mert a választási rendszer azoknak a körzeteknek biztosít előnyöket, ahol a kormányzó párt amúgy is elsöprő fölényben van. Dél-Koreában, a kontinens másik „kirakatországában” még ennyire sem kedvező a helyzet. Ro Te Vu, a távozófélben lévő elnök ugyan nagy demokratának mutatja magát, ám ha a jó évtizeddel ezelőtti kvangdzsui vérengzésre emlékeztetik – volt hozzá némi köze –, azonnal az utcára vezényli a rohamrendőröket. Az 1988-as szöuli olimpia előtt sem habozott a fegyveres erők bevetésével. Kína 1989-ben a Tienanmen téren eljátszotta azt az esélyét, hogy legalább a demokráciára törekvő nemzetek között emlegessék. Pekinget a politikai foglyok és Tibet miatt éppen a napokban részesítette szigorú dorgálásban az Amnesty International. Sok jel utal arra, hogy a demokratikus intézményrendszerek próbáját Burma, a Fülöp-szigetek, Malaysia, Szingapúr sem állná ki, Kambodzsa pedig éppen csak elkezdte valamiféle demokratikus építmény alapozását. Vannak persze, akik úgy vélik: ezek az országok olyannyira más értékrendet követnek, hogy eleve kétes vállalkozás számon kérni rajtuk az európai fogalmak szerinti jogelveket és az igazi parlamenti demokráciát. A baj ezzel csak az, hogy a hullákra nem mentség sem a politikai kultúra, sem a civilizáció mássága.
- Külföld [6]