Skip to main content

Thaiföld fél évszázada

Vissza a főcikkhez →


1932: Vértelen államcsínnyel véget ér a 700 esztendős abszolút monarchia. Az ország államformája ettől kezdve: alkotmányos királyság.

1942: Thaiföld Japán mellé áll a háborúban, hivatalosan azonban nem üzen hadat az Egyesült Államoknak.

1946: Titokzatos körülmények között meghal II. Ráma király, és utóda, a mindmáig uralkodó Bhumibol Andjadedzs.

1957: Újabb vértelen puccs, hatalomra kerül Sarit Thanarat marsall. A centrumhoz közeli jobboldali vezetés viszonylagos politikai stabilitást és gazdasági fellendülést eredményez.

1963: Sarit halálával évtizedes katonai diktatúra veszi kezdetét.

1973: Diáklázadás az „erős emberek” ellen. A hadsereg valóságos vérfürdőt rendez. Kukrit Pramozds kerül a kormányfői székbe.

1976. október: Újabb véres zavargások az egyetemi negyedben, hivatalos adatok szerint is 41 halottal. Ismét katonák kerülnek hatalomra.

1977: Rövid jobboldali polgári kormány után ismét katonai államcsíny – Kriangszak Csamanand tábornok a kormány élén.

1980: Prem Tinszulanonda miniszterelnöksége. Két puccskísérlet, ennek ellenére a Tinszulanonda-korszak Thaiföld történetének egyik legstabilabb időszaka, hatalmas gazdasági fellendüléssel.

1988: Csaticsal Csunhavan miniszterelnöksége.

1991: Szucsinda Kraprajun államcsínye Csaticsal Csunhavan ellen. A korrupcióval vádolt kormányfőt ideiglenes miniszterelnök váltja fel: Anan Panjaracsun. A katonai kormányzat választásokat ígér.

1992. március 22.: A katonai kormányzat megrendezi az ígért választásokat, amely jobboldali, hadsereg-orientált pártok győzelmét hozza.

1992. április 7.: Szucsinda Kraprajun lesz a kormányfő, aki ezt követően kilép a hadsereg kötelékéből.

1992. április 20.: Az első nagyszabású kormányellenes tüntetés, 50 000 résztvevővel.

1992. május 4.: Újabb tömegméretű tiltakozássorozat a kormány lemondatásáért. Egy hétig tart, több ellenzéki képviselő éhségsztrájkkal támogatja.

1992. május 17-től rendszeressé válnak a megmozdulások. Beavatkozik a hadsereg is, az áldozatok száma hivatalos adatok szerint 40, ellenzéki és független jelentések, források szerint viszont száznál több.
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon