Antall doktor e héten nem orvos-, hanem sajtótörténészi minőségében szólott hozzánk (ami nem baj: az alelnökök iránti furcsa vonzalmát ismerve talán jobb lenne, ha mégis inkább írná, s nem csinálná ezt a históriát). Annak azonban mindenképpen örülhetünk, hogy feltétel nélkül igenli a sajtó szabadságát. Azt nyilván az újságíróknak szóló külön csontocskának szánta, hogy az ellenőrző szerepet kiemelő „házőrző eb” hasonlatot továbbfejlesztette, s a vadászkutya szimatát is várja a sajtó munkatársaitól. Igaz, nem árulta el, mire-kire kellene vadászni.
Már-már csóválni kezdtük farkunkat a gyönyörtől, amikor az egyik – „ölebek” által szerkesztett – lapban ezt olvassuk: a miniszterelnök szerint egykoron „paradox helyzet” alakult ki azáltal, hogy: „Kossuth írásai egy rendőrségi besúgó (Landerer) által kiadott, nagy példányszámú lapban láttak napvilágot. A besúgó éppen azért kapott lapengedélyt és szerződtette Kossuthot, hogy biztosítva legyen felette a megfelelő kontroll.” Mindezt olyan szövegkörnyezetben, amelyben a diktatúra idején az újságírók előtt megnyílott legális és illegális lehetőségekről esett szó. Aki itt nem fog szagot, az bizony már ölebnek sem fogja megtenni! Aczél György és a derék rendőrtábornok elképzelése a „kontrollált” ellenzékről lám milyen szép előképre támaszkodik. S megható a bizalom is: miért is kételkednénk a rendőri vágyálmok igazságában.
Kossuth és a Pesti Hírlap ügyében persze sok az igazság. A helyzet persze bonyolultabb, erről a kormányfő frakciótársától is tudhatunk: az udvar rákényszerült, éppen Kossuth tevékenysége következtében is, erre az engedményre. (Lásd Varga János: Kereszttűzben a Pesti Hírlap, Bp. 1983.) Ám amit doktor Antall itt előad, csupán azokra az elképzelésekre és tervekre támaszkodik, amelyekre az a Wirkner Lajos emlékezik, aki Varga János szerint: „Metternich különösen kegyelt titkára” volt, s udvari tanácsosságig vitte. Arról nem tudunk, hogy számos kitüntetése mellett kapott-e Munka Érdemrendet. Amint arról sem szólnak a hírek, hogy Kossuthot valóban ellenőrzésük alatt tartották volna az engedélyezők. A történések szempontjából ugyanis ennek van jelentősége. S ha a kormányfő így belemelegedett egykori szakmájába, felidézhette volna az udvari tanácsos más emlékeit is. Pl.: „erre őfelsége nekem jobb kezének pár ujját nyújtotta, melyeket én, előre instruálva, mélyen meghajolva csókoltam meg; ez a császári kegynek oly ritkán előforduló jele volt, hogy ebben, mint Reviczky nekem mondotta, néha-néha csak Metternich és ő részesült”. (Wirkner Lajos: Élményeim, Pozsony, 1879, 49. old.) Igaz, ebben a jelentben semmi paradoxon nincs. A hűséges alattvalókról feltételezhetünk annyi okosságot, hogy új úrnak is hasonló odaadással szolgálnak.
Aligha mondható ez el szövegünk szerzőjéről (1803–1876), aki – besúgók ide, besúgók oda – szoros kapcsolatot tartott a Pesti Hírlappal, s a múlt századi nemzeti liberalizmus egyik legjelentősebb politikusa volt. Idézett országgyűlési beszéde 1835. augusztus 5-én hangzott el.
A sajtószabadságról
„Puszta szótól a kormány soha ne tartson, mert a valóságos elégedetlenség csak tettekből eredhet, s a szónak is csak akkor lehet hatása, midőn halmozott igazságtalanság és törvénysértések a nép kebelét erre előre elkészítették; hogy pedig ez soha ne történjék, a kormánynak erőszak nélkül is hatalmában van, mert a nemzet boldogságát eszközlő célirányos intézkedésekkel minden vádat tettleg megcáfolhat. Rettegést gerjeszteni és félelem által korlátolni a köztanácskozásokban fennlevő szólás szabadságát, alkotmányos országokban még helytelenebb módja lenne a kormányzásnak; mert azokban, kik erős lelkűek és a félelmet nem ismerik, minden fenyegető veszély inkább exaltatiót szül, az exaltatio pedig jeles, sőt szükséges tulajdonság ugyan, midőn a hazáért és a közügyért vívni kell, de törvényhozásnál, hol csendes nyugalom és hideg megfontolás szükséges, az exaltatio nem mindenkor célirányos. Azok ellenben, kiket félelem fog el, még kevésbé vannak oly állapotban, hogy törvényhozói kötelességöket teljesíthessék. De az ilyen félelemnek még rosszabb következése az, hogy a kormány iránt a közbizodalmat és a jó véleményt egészen elfojtja, mert bizodalom és rettegés együtt meg nem állhatnak. Az iránt, ki hatalmának egész súlyával akarja gátolni, hogy a minket és sorsunkat érintő tettekről nyíltan és szabadon szólhassunk, még a magányos élet viszonyaiban is hamar csökkenik bizodalmunk, s a kételkedést szeretetlenség szokta követni; még inkább lehető pedig és még veszedelmesebb ez a fejedelem és a nemzet közötti viszonyokban. Egyes ember a magányos élet ösvényén könnyebben megelégedhetik, ha önmeggyőződésében és lelkiismeretében megnyugtatást talál; de a kormánynak ez elég nem lehet; neki a közbizodalom és a közvélemény a legnagyobb kincse, s hatalmának ez a legbiztosabb támaszai. Mert csak akkor képes magas feladatát, a közboldogság eszközlését teljesíteni, ha a nemzet bizodalma s a közvélemény kísérik lépéseit; s a történetek évkönyvei számos példákat mutatnak, hogy a legjobb szándék, a legcélirányosabb intézkedés, a leghasznosabb törvények sikeredének, midőn a kormány elvesztette a közbizodalmat, s hogy a legerősebb hatalom idővel összeroskad, ha azt a nemzet bizodalma elhagyta.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]