„Bár vennénk ma, ha nem is könnyebb, de békésebb időben, példát akkori önmagunkról, bár kötne össze valamennyiünket a nagy napok emléke, amikor népünk egésze fejjel volt nagyobb hétköznapi önmagánál.”
(Részlet Göncz Árpád június 15-én felolvasott leveléből)
„Ötvenhatosnak” lenni valamikor titkos szolidaritást jelentett, hallgatólagos közösséget, amelyet nem tartottak számon, illetve, ha számon tartottak, csak az elnyomó apparátus senkitől sem látható aktáiban. Ha társaságban, tudományos vagy irodalmi összejövetelen, akár a szigligeti alkotóházban összetalálkozott két ember, akik kölcsönösen tudták egymásról, hogy közük volt a magyar forradalomhoz, részük volt valamiféle megtorlásban, avagy csupán rokonszenveznek a forradalommal és ennek hőseivel, például tisztelik a vértanúhalált választó miniszterelnököt, már kialakult valamiféle nézetazonosság, létrejött a kölcsönös rokonszenv, és körvonalazódott valami kölcsönös felelősségérzet egymás iránt.
Annak idején, a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején, mint a legtöbb irodalmár, én is sokat jártam az országot: szabadegyetemeken, könyvtárakban, tanári továbbképző tanfolyamokon tartottam előadásokat, vettem részt konferenciákon, úgynevezett „író–olvasó” találkozókon. Sok ezer emberrel ismerkedtem meg: vidéki tanárokkal, tanítókkal, könyvtárosokkal, katolikus és református lelkészekkel, orvosokkal, mezőgazdasági mérnökökkel. (Érdekes volna, ha egyszer valaki visszatekintőleg megvizsgálná az ilyen összejöveteleket, ezek is a „második nyilvánosság” fórumai voltak, akár a szamizdatok!) Nos, az ilyen találkozásokon mindig két olyan kérdés „lebegett” a levegőben, amely alkalmas volt arra, hogy mintegy az előadó vagy a résztvevők politikai azonosításának kulcsa legyen: az erdélyi magyarság sorsa és az ötvenhatos forradalom. Az elsőről már többé-kevésbé nyíltan lehetett beszélni (legalábbis a hetvenes évek végétől), a második szinte mindvégig tabunak számított, ezt a tabut mindazonáltal ki lehetett játszani azzal, hogy az ember Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor vagy Benjámin László ötvenhatos írásait említette, így hozván létre a politikai „cinkosság” jótékony légkörét.
Az „ötvenhatosok” valamiképpen összetartottak, ismerték egymást, és szolidaritásukat nem kérdőjelezhették meg esetleges más természetű politikai vagy ideológiai természetű nézeteltéréseik, így az sem, ha netán az egyik „ötvenhatos”, mondjuk, művelődéspolitikai kérdésekben az urbánusokhoz, a másik a népiekhez állott közelebb. Akármilyen politikai nézetek mentén sorakoztak is fel, abban egyek voltak, hogy vállalták ötvenhat szellemi és erkölcsi örökségét, elutasították a kommunista diktatúrát és a szovjet imperializmust, s természetesen egyöntetűen ítélték meg az olyan történelmi eseményeket, mint az 1968-as „prágai tavasz”, majd ennek elfojtása, az 1970-es lengyel sztrájkmozgalom, a Szolidaritás 1980-as fellépése, az 1981-es varsói „szükségállapot” és így tovább.
Ez a szellemi-politikai egység még azután is érvényesült, midőn – a közép-európai történelem jóvoltából – 1988 kora nyarán az „ötvenhatosok” (egy része) a nyilvánosság elé léphetett. Ez volt a Történelmi Igazságtétel Bizottsága megalakulásának pillanata, midőn harminchét értelmiségi adta közre a bizottság bátran történelmi jelentőségűnek mondható első nyilatkozatát.
Azóta többször is hallottam, hogy az alapítóknak ez a csoportja „reformkommunistákból” állt. Ez a megállapítás a hazai közélet tipikus hazugságainak, csúsztatásainak egyike: a TIB alapítói között ugyanis valóban voltak olyanok, akik valamikor (1953 előtt) kommunistáknak voltak tekinthetők (pl. Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Litván György), ámbár ők sem „reformkommunisták”, inkább „revizionisták”, vagyis Nagy Imrések voltak. Mellettük aztán szerepet vállaltak olyanok, akiknek soha semmi közük nem volt a kommunizmushoz (pl. Darvas Iván, Forintos György, Göncz Árpád, Hankiss Elemér, Hegedűs László, Pártay Tivadar, Zimányi Tibor), ha jól számolom, ez utóbbiak alkották az aláírók többségét.
A TIB alapítói között később valóban megbomlott a korábbi összhang, és repedezni kezdett a hosszú időn át érvényesülő szolidaritás. Különösen azt követően, hogy a viszonylag zárt értelmiségi elitszervezetből az 1989. június 16-i temetés után nyitott társadalmi szervezet lett, és az eredeti negyven körüli létszám ennek hússzorosára, majd negyvenszeresére emelkedett. A színen lassan megjelentek az egykori névtelen felkelők, munkástanácsi és forradalmi bizottsági tagok: a forradalomnak és a szabadságharcnak azok a résztvevői, akik évtizedeken keresztül a társadalom peremére szorítva vagy éppen a társadalom alatt tengődve addig sohasem jelenhettek meg a nyilvánosság előtt.
Hadd mondjam el: meggyőződésem szerint ők őrizték meg igazán az ötvenhatos forradalom valóságos történetét és szellemiségét. Nem az értelmiségiek, nem az írók és (ellenzéki) politikusok, hanem azok az egyszerű emberek, akik hosszú éveket töltöttek börtönben, majd méltatlan, olykor embertelen körülmények között. Megfosztattak egzisztenciájuktól, le kellett mondaniuk terveikről, álmaikról. Ők nem pusztán emlékezetükben vagy titkos forradalmi relikviákban őrizték 1956 forradalmának emlékét, hanem sorsukban: nélkülözéseikben, megaláztatásaikban, megnyomorított életükben.
Az „ötvenhatos” tábor több mint három évtized múltán újra összeállt, egyszersmind fel is bomlott: fel kellett bomlania. Az „ötvenhatosok” néhány tízezerre tehető tábora ugyanis éppen olyan volt, mint a magyar társadalom, különféle nézetek, politikai eszmék, történelmi tapasztalatok mentén szerveződött: ötvenhat nem ideológiát jelentett, hanem valamiféle sorsközösséget és közös erkölcsiséget, és a napi politikai események, törekvések hatását ez a sorsközösség nem volt képes semlegesíteni. Göncz Árpád híres 1990. október 23-i parlamenti beszédének megállapítását – „ötvenhat mindenkié; ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője, ötvenhat egy volt és kikezdhetetlen” – szinte mindenki ünnepelte, de alig vette komolyan valaki.
Azért, hogy az „ötvenhatosoknak” és magának a TIB-nek az egysége megbomlott, sok minden és sok mindenki felelős: a forradalom idős harcosainak méltatlan szociális helyzete, az igen hosszú időn át késlekedő és csak felemás módon megvalósuló kárpótlás éppúgy, mint az ötvenhatos szervezetek vezető egyéniségeinek személyi torzsalkodásai. Leginkább mégis a politika, amely időnként hihetetlen aljasságokat volt képes produkálni annak érdekében, hogy a maga hasznára fordítsa az ötvenhatos forradalom történelmi tekintélyét és nemzeti mítoszát, illetve az ötvenhatos szervezetekben rejlő politikai erőt és lehetőségeket. Ebben a külső manipulálásban mindenekelőtt olyanok jeleskedtek, akiknek maguknak egyébként nem sok közük volt a forradalomhoz. Ők igyekeztek megosztani az ötvenhatos tábort, s viszályt kelteni az egymással szemben amúgy is bizalmatlanná váló „ötvenhatosok” között.
Mint legutóbb a televízió nyolcórai híradója, amely a TIB húsz alapítójának június 16. alkalmából közreadott nyilatkozatát súlyosan elferdítve ismertette (azt állította ugyanis, hogy a nyilatkozat aláírói „elhatárolják magukat a Nagy Erzsébet által vezetett TIB-től”, a nyilatkozat szövegében ennek éppen az ellenkezője olvasható!), majd nem volt hajlandó korrigálni a dezinformációt. Ez a korrekció azóta sem történt meg, csupán valamilyen homályos magyarázkodásra került sor. Ezek után szeretném felkérni Moldoványi Ákost, aki a dezinformáló kijelentést tette, hogy – a „sajtótisztesség” követelményének megfelelően – mutasson rá nyilatkozatunkban arra a mondatra, amelyre az egész ország füle hallatára tett megállapítását építette. Sajnos ilyen esetben az ember már nem egyszerűen ügyetlenségre, hanem szándékosságra gyanakszik: mintha valakiknek érdekében állna, hogy egymással szemben játssza ki az „ötvenhatosokat”. Ez pedig már nem egyszerűen a sajtóetikát, hanem a politikai erkölcsöket árnyékolja be.
Az „ötvenhatos” egység ma már a múlté, az „ötvenhatosok” tábora ma már olyan, mint az országos pártpolitika tábora. Szerepet játszik ebben az is, hogy manapság mintegy szélsőjobboldalról kívánják kisajátítani a forradalom ügyét: agitátorok és propagandisták lépnek fel, akik ötvenhat szellemisége és a Magyarországot a második világháború idején majdnem sírba taszító szélsőjobboldali áramlatok között próbálnak hidat verni. Ennek a kísérletnek persze nincs történelmi háttere és hitele, a történelmi érvek azonban nem sokat számítanak egy olyan vitában, politikai küzdelemben, amelynek tétje nem az igazság, hanem a hatalom, a befolyás és a személyes érvényesülés.
De szükségszerű-e, hogy így, a megváltozott politikai körülmények között az „ötvenhatosok” egymás ellen perlekedjenek? Meggyőződésem szerint a legkevésbé sem, ez a perlekedés ugyanis rossz fényt vet ötvenhat emlékére, káros az „ötvenhatosok” számára, de káros az országnak is. Ötvenhatban sok-sok emberi igazság tudott egyesülni abban a hatalmas történelmi vállalkozásban, amely Magyarország függetlenségét kívánta kivívni, és demokratikus berendezkedését megalapozni. Ezeknek az egyéni, emberi igazságoknak ma sem volna szabad egymással szembekerülniük.
Az „ötvenhatosok” sorsközössége ma már valóban a múlté, az egykori erkölcsi közösség azonban még új életre kelthető. Kölcsönös méltányosságra van ehhez szükség, arra, hogy az „ötvenhatosok” kölcsönösen figyelembe vegyék és becsüljék meg egymás igazságát, még akkor is, ha ezek a különigazságok most egymással szemben állni látszanak. Az ötvenhatos forradalom nagy, megrendítő pillanatai már nem hozhatók vissza, az „ötvenhatosok” szolidaritása mindazonáltal – kölcsönös türelemmel, jóakarattal – még újraszőhető. Csak idézzék fel külön-külön önmagukban azokat a megrendítő és elfeledhetetlen történelmi pillanatokat.
Elvégre ki adjon ebben a szétzilált és két (vagy több) részre szakadt országban a közösségi, társadalmi és nemzeti szolidaritás fogalmának valóságos értelmet, ha nem ők, az „ötvenhatosok”?