Páratlan Debreczenikénket ezen a héten is forró vízbe vágták: zsírja egészen a Népszabadságig freccsent. „Göncz Árpád nem önálló személyiség” – írja József, a persönlich. „Köteles ember, hogy ajtót és lakatot csináljon szájának, és jó zabolán hordozza nyelvét, hogy halálos esetbe ne vesszen. Tartozik ember meggondolni, hogy a természet azért adott egy nyelvet, két fület, hogy többet halljunk, keveset szóljunk. Mert mint az üres edények inkább konognak, a lyukasak inkább folynak: úgy a sok szó azokhoz illik, kik okosságtúl üresek és gonoszsággal lyuggatottak.” Valami ilyesmit szerettünk volna üzenni Pázmánnyal, de mégsem akarunk álmatlan éjszakákat okozni a bonyolult szószerkezettel derék nemzeti libériásunknak. Úgyhogy csak ennyit: <öncenzúra!>
Amúgy pedig figyeljünk az érvre, amit a koalíciós hentesek e műanyag-, netán eredeti marhabélbe töltöttek: „mert miképpen fejezhetné ki a »nemzet egységét« az az elnök, akit a nemzet akaratát reprezentáló országgyűlés többsége alkotmánysértőnek tart, és megfoszt bizalmától.” S ez csak alesete a „mi vagyunk a többség, mindenben mi döntünk (még legalább két évig)” típusú hivatkozásoknak. Nos, e heti rejtvényünk egy jeles múlt századi francia gondolkodó (1795–1859) szövegét közli a többség vélt mindenhatóságáról. A művet már 1843-ban lefordítják magyarra, s hatásánál fogva akár nemzeti liberálisnak is tekinthetnénk.
A többség zsarnoksága
„Utálatosnak és istentelennek tartom azt a tételt, mely szerint kormányzás dolgában egy nép többsége mindent megtehet; ugyanakkor minden hatalmat a többség akaratából eredeztetek. Vajon ellentmondok-e önmagámnak?
Létezik egy általános törvény, amelyet nemcsak egyik vagy másik nép többsége hozott vagy legalábbis elfogadott, hanem az egész emberiség többsége. Ez a törvény pedig az igazságosság. Az igazságosság szab határt minden nép jogalkotásának. … Amikor tehát nem vagyok hajlandó engedelmeskedni egy igazságtalan törvénynek, korántsem vitatom el a többségtől a parancsolás jogát; mindössze a népfelség elvétől az egész emberiség felségéhez fellebbezek.
Némely emberek nem féltek kijelenteni, hogy egy egész nép még a kizárólag őt érintő ügyekben sem léphet ki teljesen az igazság és az értelem keretei közül, s ezért bátran meg lehet adni minden hatalmat az őt képviselő többségnek. Ám ez rabszolga-beszéd.
Mert hát kollektív értelemben mi más a többség, mint olyan egyén, akinek nézetei és legtöbbször az érdekei is ellentétesek egy másik – kisebbségnek nevezett – egyénével? Ha pedig feltesszük, hogy egy teljhatalommal felruházott ember visszaélhet vele ellenfeleivel szemben, miért ne feltételezhetnénk ugyanezt a többségről? Vajon az emberek, azzal, hogy egyesülnek, megváltoztatták-e jellemöket? Vajon erősebbekké válva a türelmük is növekedett az akadályok láttán? Nem hihetem: ha egyik embertársamtól megtagadom a jogot, hogy bármit megtehessen, egyszerre többnek sem fogom megadni. (Senki sem állíthatja, hogy egy nép nem élhet vissza erejével egy másik néppel szemben. Márpedig a pártok megannyi kis nemzetet alkotnak a nagy kebelén belül; úgy bánnak egymással, mint idegenek. Ha belátjuk, hogy egy nemzet zsarnokoskodhat egy másik nemzettel, miért tagadnók, hogy egy párt is megteheti ugyanezt egy másik párttal?) (…)
Úgy vélem mindig kell lennie valahol egy olyan társadalmi hatalomnak, amelyik az összes többi fölött áll; ám veszélyben hiszem a szabadságot, ha e hatalom nem ütközik semmiféle akadályba, mely visszafogná menetét és időt adna neki, hogy mérsékelje önmagát. A teljhatalom, úgy tűnik számomra, rossz és veszélyes dolog önmagában véve. (…) Amikor azt látom, megadják a korlátlan cselekvés jogát és lehetőségét valamely hatalomnak, hívhatják népnek vagy királynak, demokráciának vagy arisztokráciának, s gyakorolhatják monarchiában vagy köztársaságban, így szólok: Itt a zsarnokság csírája, s elindulok, hogy más törvények alatt éljek.
A kormányzatok rendszerint a tehetetlenség vagy a zsarnokság miatt buknak meg. Az első esetben a hatalom kicsúszik a kezükből, a másodikban kicsúszik onnan. Látván, hogy a demokratikus államok anarchiába süllyednek, sokan úgy vélik, ezekben az országokban a kormányzat természettől fogva gyenge és tehetetlen. Ám az anarchia csaknem kivétel nélkül a demokrácia zsarnokságából vagy ügyetlenségéből fakad, nem pedig tehetetlenségéből.
Ne tévesszük össze a stabilitást az erővel, valamely dolog nagyságát a tartalmával. A demokratikus köztársaságokban a társadalmat irányító hatalom nem szilárd, mivel gyakran változtatja letéteményeseit és céljait. Ám ahová csak elhat, ereje szinte ellenállhatatlan.
Úgy látom, az amerikai köztársaságok kormányzata éppoly központosított, de energikusabb, mint az európai abszolút monarchiáké. Nem hiszem tehát, hogy gyengeségből bukna meg. Ha Amerikában a szabadság valaha is elvész, azt a töbség mindenhatóságának kell felróni, mely kétségbeesésbe taszította a kisebbségeket, s arra kényszerítette, hogy anyagi erőszakhoz folyamodjanak. Akkor anarchiát fognak majd tapasztalni, de ez a zsarnokság következtében áll elő.
James Madison elnök ugyanezen gondolatoknak adott hangot: Egy köztársaságban, írja, igen fontos nemcsak megvédelmezni a társadalmat az uralmon lévők elnyomásával szemben, hanem a társadalom egy részét is a másik igazságtalanságával szemben. … Ha egy társadalomban a legerősebb párt könnyen összeszedheti erejét és elnyomhatja a gyengébbet, elmondhatjuk, hogy itt anarchia uralkodik, mint egy természeti államban, ahol a gyengébb egyén számára semmiféle biztosíték nincs az erősebb durvaságával szemben.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]