Csoszicsot egy nemzetközileg el nem ismert állam belülről is vitatott legitimitása parlamentje választotta meg. A május 31-i választásokon a nagyobb pártok közül csak a kormányzó szocialisták, Seselj Radikális Pártja és – kisebbségpolitikai megfontolásokból (lásd cikkünket a következő oldalon) – a VMDK vett részt.
Ellenzéki bojkott
Hivatalos adatok szerint végül 56 százalék szavazott – egyes ellenzéki becslések szerint inkább csak 30–45 százalék –, többségük mindkét köztársaságban a szocialistákra, míg Seselj pártja 1,2 millió listás szavazattal a mandátumok közel 1/3-át nyerte el. A 138 tagú Polgárok Tanácsába a két szocialista párt 96, Seseljék 33 képviselőt küldhetnek. Ezúttal csak a kétházas szövetségi parlament Polgárok Tanácsába választottak, a Köztársaságok Tanácsába a ’90-es választási eredmények alapján a köztársasági parlamentek delegálnak – itt tehát eleve adott volt a kormánypárti többség.
Csoszics megválasztását mind a szocialisták, mind a radikálisok támogatták – bár az előbbiek közül a Crna Gora-iak eredetileg Crna Gora-i elnököt szerettek volna, így máris jelezték igényüket a kormányfői posztra. Ez a koalíció meglehetősen kiábrándító az új elnök várható politikáját illetően.
Hasonlóképpen kevés jóval biztat Csoszics politikai előélete is. Az 1921-ben született neves író a szerb nacionalizmus egyik apostola, és egyik szerzője a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os memorandumának, amely a „minden szerbet egy államba” jelszóval a milosevicsi politikát volt hivatva megalapozni. Csoszics egyébként maga is egykori partizán, később képviselő és a szerb párt KB-tagja, mígnem 1968-ban kilépett a szerinte szerbellenes JKSZ-ből (azóta mindmáig pártonkívüli). Ekkoriban vált a „nemzeti érzelmű” értelmiség fő orientálójává, aki bő két évtizeden át a tényleges problémákat alaposan túldimenzionálva a „szerbség veszélyeztetettségét” hajtogatta. Ebben az értelemben éppúgy felelősség terheli a tragikus végkifejletért, mint a politikusokat, noha ő maga közvetlen politikai szerepet nem vállalt. A háború kitörése után hosszú hónapokig hallgatásba burkolódzott, majd a felelősséget a politika közvetlen alakítóira hárítva mentegetődzni próbált („mi soha nem gondoltunk vérontásra”), és megkísérelt a „megosztott nemzet békéltetőjének” szerepében fellépni. Vagyis lavírozott; időnként közvetetten bírálta Milosevicset is, de mégis elhatárolódott a terebélyesedő ellenzéki mozgalomtól.
Szerbia válaszúton
Mindez kétségessé teszi, hogy Csoszics képes lehet-e a szerb nemzet és állam előtt álló sorsdöntő fordulóponton valóban fordulatot biztosítani. Valószínűbb, hogy Milosevics újabb taktikázásának lehetünk tanúi. Az ENSZ-szankcióktól és a ’91 márciusa óta nem látott méretű ellenzéki akcióktól fojtogatott, külső katonai intervencióval fenyegetett szerb vezér – aki egyes feltételezések szerint már el is menekült a fővárosból, bár ez egyelőre alighanem csak a tüntetők önbizalom-erősítő álma – ezúttal egy hozzá közel álló, de legszűkebb körébe nem tartozó személy előtérbe tolásával próbálja meg a helyzetet konszolidálni, nemzetközi elismertetést kiharcolni, és ami pillanatnyilag a legfontosabb, a szankciófeloldást elérni egy látványos „megújulási” színjátékkal.
Első elnöki nyilatkozataiban Csoszics kritikusan vélekedett a fennálló helyzetről, és „új nemzeti stratégiát” ígért: együttműködést a szomszédokkal és a kisebbségekkel, a „demokratikus kompromisszum” jegyében kilátásba helyezte az új választásokat, mi több, elítélte a „szerbek által is” elkövetett háborús bűntetteket – miközben persze a háború fő felelőseiként az „usztasákat” és a „muzulmán militánsokat” jelölte meg, változatlanul fontosnak minősítve a horvátországi és boszniai szerbek „védelmét”.
De ne legyünk túl pesszimisták, se igazságtalanok. Csoszics egykoron ellenzékiként megfogalmazott demokratikus jogállami követeléseket is. Mivel az elmúlt években közvetlen politikai szerepet nem vállalt, nem nőtt össze szétválaszthatatlanul Miloseviccsel, s első nyilatkozatai tartalmaznak realista mozzanatokat is. Van tekintélye otthon, valamelyest még külföldön is, amit nyilván legalábbis megőrizni szeretne, s szövetségi államfőként viszonylag széles jogköre lesz. Így nem kizárt, hogy elnökként esetleg függetlenedhet Milosevicstől, netán lehetővé teszi „tisztes” visszavonulását, amivel kimozdíthatja az eseményeket a holtpontról.
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [6]