A titói Jugoszlávia romjain nagy hirtelen összetákolt szerb és Crna Gora-i államszövetség urai számára igen fontossá vált minél előbb létrehozni az új állam, Kis-Jugoszlávia parlamentjét. Ezért hirdették meg május 31-re az elmúlt év őszén a Horvátország elleni háború és a nagyarányú mozgósítások miatt elhalasztott szerbiai helyhatósági választásokat, sőt a Vajdaságban (az ugyancsak tavalyról áthozott) tartományi képviselőházi választásokat is.
A két legnagyobb ellenzéki erő, Vuk Draskovics Szerb Megújhodási Mozgalma és Micsunovics Demokrata Pártja a választások bojkottjára szólította fel Szerbia, valamint Crna Gora polgárait, s felhívásukhoz több kisebb párt és politikai mozgalom is csatlakozott. Nyilvánvaló volt: a kommunista-nacionalista politikai elit még egy utolsó kísérletet akart tenni hatalma aládúcolására oly módon, hogy a választásokon szerzett legitimitásra hivatkozhasson a nemzetközi közvélemény színe előtt. Ez a kísérlet – noha a választásokat megtartották – egyhamar aligha jár sikerrel.
Tévedés volna azonban ebből azt leszűrni, hogy a szerbiai sovino-kommunizmusnak végleg elfogytak a politikai tartalékai. Az ellenzéki pártok bojkottfelhívása ugyanis nem hozta meg a kellő eredményt: a választásra jogosult állampolgároknak mintegy 60 százaléka megjelent a szavazóurnáknál, és többségük ezúttal is Milosevics pártjára szavazott, noha feltűnően előretört Seselj csetnikvajda fasisztoid Szerb Radikális Pártja is. Mint az várható volt, a választási kampány során ellene elkövetett sikertelen bombamerénylet tovább növelte nimbuszát. Tény az is, hogy európai értelemben vett, egynemű liberális ellenzék Kis-Jugoszláviában nincs. A jelentősebb szerb ellenzéki pártok nemzeti aspirációikat tekintve nem különböznek a kommunistáktól, ezért van az, hogy Milosevicset nem a háború kirobbantása, hanem elvesztése miatt vádolták egészen a közelmúltig. Ebben a pillanatban nehéz eldönteni, mit hoz a jövő: gazdasági összeomlást és éhséglázadást, katonai intervenciót vagy a jelenlegi rendszer több hónapos, esetleg többéves magányos vegetációját.
Ilyen körülmények között kellett a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének döntenie, csatlakozik-e a szerb ellenzék bojkottjához. A kérdés nem volt egyszerű: egyetértettünk az ellenzékkel, sőt a választási előkészületek során az igazságtalanságokat még hatványozottabban éreztük, mint ők. A szerb hatalom ugyanis arra törekedett, hogy mesterségesen szétválassza a magyar tömböket, s ily módon megakadályozza jelentősebb számú magyar képviselő bejutását a tartományi és a szövetségi parlamentbe. Ugyanakkor teljes gőzzel folyt a magyarság megfélemlítése. Seselj vajda fegyveres kísérettel járta a Vajdaságot, s egyetlen választási beszédében sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a VMDK-t támogató magyarok a választások után pakolhatják bőröndjeiket, miközben a felperzselt szlavóniai falvakra emlékeztette őket. Közvetlenül a választások előtt mindezt még fűszerezték azzal, hogy több lövést adtak le a veprődi VMDK-tagozat elnökének házára. A lélektani nyomás szerves tartozéka volt, hogy hetekkel a választások előtt Magyarkanizsára telepítették a szlavóniai frontról visszatért úgynevezett önkéntesek páncélos egységének laktanyáját, a topolyai kaszárnyába pedig a kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált Arkan kémelhárító tiszt és martalócvezér egyik alakulatát helyezték. A mozgósítások hatására május 10-én Oromhegyesen kirobbant az a háborúellenes tüntetés, amelyhez több mint másfél ezer, a bevonulást elutasító fiatalember csatlakozott. A hatalom a tőle megszokott módon reagált: tankokat küldtek ki a falu környékére „gyakorlatozni”. A VMDK parlamenti csoportjának erőteljes fellépésére a páncélosokat ugyan visszavonták, de tiltakozásul a történtek miatt a kanizsai VMDK-szervezet (Oromhegyes is hozzájuk tartozik) is a választási bojkott mellett döntött.
A VMDK tartományi vezetősége ezt az álláspontot értette ugyan, de helytelenítette. Miért? Nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy lássuk: ha a magyarok otthon maradnak, akkor szerte a Tiszta mentén, Közép-Bácskában és Szabadkán érett gyümölcsként pottyan az uralkodó párt és a vele szövetséges szélsőjobboldali szerb nacionalizmus ölébe a helyi önkormányzati hatalom. Ezt a luxust megengedni, különösen a jelenlegi krízishelyzetben, olyan politikai hibának tartottuk, amely ha bekövetkezik, végső soron a VMDK létét is megkérdőjelezte volna. Bármennyire is a szerb ellenzék bojkottjának sikeréért dobogott a szívünk, az eszünk azt diktálta, hogy a VMDK-nak mindenütt, ahol arra képes, az idő rövidsége ellenére is jelölteket kell állítania, mégpedig minden szinten.
Az első választási menet alapján nyugodtan állíthatjuk: helyesen cselekedtünk. A magyar többségű községekben mindenütt megszereztük a képviselői helyek többségét, sok helyen már az első körben az abszolút többséget is. A VMDK jelöltjei nemcsak más nemzetiségű ellenfeleiket győzték le, hanem a legtöbb esetben „függetlenként” vagy nyíltan az uralkodó párt jelöltjeként induló vetélytársaikat is. Itt kell megjegyeznem, hogy fennállása óta először (hiszen korábban erre nem is lehetett módja) a VMDK néhány szerb többségű helyi választóegységben nem magyar, hanem szerb vagy „jugoszláv” nemzetiségű jelöltet is indított – sikerrel. Noha ezt a tényt nem szabad túlbecsülni, mindenképpen jó ómennek tartjuk a jövőre nézve.
A 60 tagú tartományi parlamentbe a választások első fordulójában öt VMDK-jelölt került be, a hét végén megtartott második fordulóban a várakozások szerint ez a szám növekedik. A június 14-ére kitűzött második fordulóval kapcsolatban lapzártáig nincsenek adataink. A Szövetségi Parlament Polgárok Tanácsába ketten kerültek be: dr. Sepsey Csaba a szabadkakanizsai körzetből, valamint Csorba Béla, a Beszélő állandó vajdasági tudósítója a Sajkás-vidék és a délkelet-bácskai magyar települések képviselőjeként.
- Külföld [6]