Skip to main content

Korszakalkotó esemény vagy gigantikus cirkusz?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Neményi László
A riói környezetvédelmi és fejlesztési világkonferencia


Vasárnap véget ért minden idők legnagyobb méretű konferenciája, az ENSZ égisze alatt megrendezett környezetvédelmi és fejlesztési konferencia. A szervezőket nem lehet álszerénységgel vádolni: célul nem kevesebbet tűztek ki, mint egy olyan stratégia kidolgozását és nemzetközi elfogadtatását, amely egyfelől biztosítja bolygónk megmentését, tehát az emberiség túlélését, másfelől pedig a Föld minden lakójának jólétét. Ilyen stratégiát a konferencia nem dolgozott ki. Tehát sok hűhó semmiért?

A konferencia eredményességéről erősen megoszlanak a vélemények. Vannak, akik teljes sikerről, sőt áttörésről beszélnek, mások .szerint viszont kudarc volt a tizenkét napos monstre esemény. Az egymást kizáró vélemények kialakulását két dolog magyarázza. Először is az érdekeltek – elvben a földgolyó egész lakossága – eltérő elvárásokkal néztek a konferencia elébe. Ennek megfelelően eltérően definiálják a sikert, illetve a kudarcot. Másodszor pedig az értékelések nem feltétlenül őszinték. A kormánypolitikusoknak – bizonyítandó, hogy jó munkát végeztek – érdekük fűződik a sikerpropagandához. A zöld pressure groupoknak ezzel szemben mozgósítási képességük megőrzése érdekében azt hasznos hangsúlyozniuk, hogy túl keveset ért el a konferencia.

Szerződések és nyilatkozatok

A környezetvédelmi csúcstalálkozó megszövegezett két szerződést, tett két kisebb és egy nagy (záró-) nyilatkozatot, elfogadta a 21-es Ágenda nevű, 800 oldalas, 115 alfejezetet tartalmazó dokumentumot, és letette a voksot egy önálló ENSZ-bizottság, a fejlesztési bizottság létrehozása mellett.

A legnagyobb port a biodiverzitás megőrzését célul kitűző szerződés körüli huzavonák verték fel. Ezt a szerződést az Egyesült Államok többek között azzal az indoklással nem írta alá, hogy akadályozza a biotechnológiát, és ellentétben áll az amerikai szabadalmi joggal. Ugyanis a fejlődő országok az állati és növényi fajok életterének megőrzéséért cserébe nemcsak pénzt, hanem technológiai transzfert is kértek.

A klímavédelmi szerződést az Egyesült Államok is aláírta. A szerződés középpontjában az a cél áll, hogy a széndioxid-kibocsátást az 1990-es szintre kell redukálni. Határidőt a cél elérésére – főleg amerikai ellenállás miatt – nem szabtak.

A konferencia legfurcsább dokumentuma az ún. 21-es Ágenda. Ez a hihetetlenül terjedelmes dokumentum 115 olyan programot sorol fel, amelynek megvalósításával a szövegezők szerint biztosítani lehet a Harmadik Világ ökológiailag elviselhető fejlődését (sustainable development). A teljes szöveget egyelőre csak azok a szakértők olvashatták, akik az Ágendát kidolgozták. Szerintük a programok nagy száma azt a belátást tükrözi, hogy a környezetvédelem az élet minden területére kihat. Az Ágenda sorsa az utolsó pillanatig bizonytalan volt, mert tisztázatlanok voltak finanszírozásának kérdései. Végül megszületett a formális kompromisszum, de ez a kompromisszum főleg arra vonatkozik, hogy ki felügyelje az Ágenda finanszírozását. Azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen ki teremti elő a pénzt, csak szándéknyilatkozatok születtek. Tekintettel arra, hogy az ezredfordulóig évente 625 milliárd (!) dollárról van szó, az Ágenda megvalósításával kapcsolatban van helye némi szkepszisnek. De könnyen lehet, hogy a riói konferencia jelentőségét nem is a megkötött szerződések, a kiadott nyilatkozatok adják. Több kommentátor emlékeztet arra, hogy a maga korában a Helsinki Szerződést is mennyi kritika érte, idővel mégis történelmi jelentőségűvé vált. A riói szerződések és nyilatkozatok is tartalmaznak egy olyan elvet, amely az emberi jogok eszméjéhez hasonlóan forradalmi jelentőségű lehet: a riói dokumentumok abból indulnak ki, hogy nemzeti szintű gazdasági döntéseknek globális implikációi vannak, amelyekért az egyes országok felelősséggel tartoznak.

Pénz beszél

A magasztos retorika ellenére a konferencián a figyelem középpontjában inkább a zöldhasú dollár állt, mint a zöldellő természet. Már húsz éve megfogalmazódott az a célkitűzés, hogy a fejlett ipari országok GDP-jük 0,7 százalékát a Harmadik Világ megsegítésére kell fordítaniuk. Több ország, elsősorban a skandinávok, már teljesítette ezt a célkitűzést. A fejlődő országok azt szerették volna elérni, hogy minden fejlett ország vállaljon kötelezettséget a 0,7 százalékos szint 2000-ig történő elérésére. Csakhogy jelenleg a fejlett országoknak sincs sok elajándékozni való pénzük.

Az USA GDP-jének csak 0,2 százalékát költi a Harmadik Világ megsegélyezésére. S Michael Young, az amerikai tárgyalódelegáció tagja hangsúlyozta, hogy a segélyek szignifikáns emelésére nem is lehet számítani, legalábbis addig nem, amíg az USA-nak megmaradnak más irányú nemzetközi elkötelezettségei. Németország sem látja magát abban a helyzetben, hogy kötelezettséget vállaljon segélyprogramjainak kibővítésére, így aztán a szándéknyilatkozat végső szövegébe német és brit javaslatra nemcsak az került bele, hogy a fejlett országoknak a 0,7 százalékos szintet lehetőleg 2000-ig – vagy azután, amilyen hamar csak lehetséges – el kell érniük, hanem német javaslatra az is, hogy az elért szintet a különböző országok mindenkori nemzetközi terheinek figyelembevétele mellett kell értékelni. Töpfer német környezetvédelmi miniszter nem csinált titkot abból, hogy országa nemzetközi terheit Kelet-Közép-Európa segélyezése jelenti.

A fejlődő országok – ha keveslik is a pénzt – megelégedéssel nyugtázzák, hogy a fejlett országok hajlandók finanszírozni a Harmadik Világ környezetvédelmével és fejlesztésével kapcsolatos számla egy részét. Sokkal kevésbé örülnek azonban annak, hogy a fejlett országok a pénzadományokat feltételekhez kötik, mivel ezekben a feltételekben szuverenitásuk csorbítását látják. A fő kérdés az, hogy ki ellenőrizze a létrehozandó pénzalapok felhasználását. A fejlett országok, különösen az USA, úgy vélik, hogy az adományozó országoknak különleges jogaik és kötelezettségeik vannak ez ügyben. A fejlődő országok „demokratikus” felügyeletet látnának szívesen, vagyis a felügyeleti jogot olyan ENSZ-bizottságokra ruháznák, amelyekben a többségi elv érvényesül. Az Egyesült Államok egyik s talán alapvető kifogása a biodiverzitás megőrzésére törekvő szerződés ellen az volt, hogy a megvalósítására létrehozandó pénzalapot ENSZ-bizottság ellenőrizte volna.

Kínos elszigeteltség

A konferencia negatív szenzációja az Egyesült Államok diplomáciai elszigetelődése volt. Az a látszat keletkezett, hogy csak egy ország igyekszik eltorlaszolni az ökológiai paradicsomba vezető utat, hogy Bush „rabiátus önzése” nélkül Rióban minden a legharmonikusabban zajlott volna le. Pedig az amerikai álláspontok többnyire ésszerűek voltak. Szó sem volt arról, hogy az amerikai delegációnak a közelgő választásokra való tekintettel gúzsba kötve kellett volna táncolnia. Nincs annyi favágó az Egyesült Államokban, hogy érdekeiket az ésszerűség határain túl is figyelembe kelljen venni. Ráadásul az USA-ban eleinte csak mérsékelt érdeklődés kísérte a riói konferenciát, amely csak akkor került a lapok első oldalára, amikor az USA megkapta a galád játékrontó szerepét.

Lehet találgatni, hogy a riói konferencián játszott amerikai szerep milyen hatással lesz az amerikai elnökválasztásra. Egyfelől az amerikai adminisztráció nyilvánvalóan elkövetett egy sor diplomáciai ügyetlenséget. Ez is jelzi, hogy Bushnak elfogyott a szerencséje, másfelől az Egyesült Államokban nem különösebben népszerű a „globális demokrácia”, tehát egy olyan világrend, amelyben Kim Ir-Szen és Kadhafi, ha összeszövetkeznek, leszavazhatják az amerikai elnököt.

A szegény északiak

A riói konferencia az Észak és Dél közötti érdekegyeztetés jegyében zajlott le. Ennek megfelelően szánalmasan jelentéktelen szerepet játszottak a szegény északiak, tehát a Szovjetunió utódállamai és a szovjet befolyás alól felszabadult országok. Az ukrán delegáció kézzel írta jegyzékeit, írógéppel ugyanis nem rendelkezett. Telefonnal sem. Egy magát megnevezni nem akaró nyugati diplomata szerint ezeknek az országoknak a delegátusai csak akkor emelték fel kezüket, ha a fejlődő ország kifejezés és a pénz szó egymáshoz közel hangzott el. „Ilyenkor valamelyikük jelentkezett, és javasolta, hogy a fejlődő országok mellett a piacgazdálkodásra áttérő országokat is vegyük be a mondatba.” Töpfer német környezetvédelmi miniszter amiatt sajnálkozott, hogy ezeknek az országoknak nem sikerült megértő fülekre találniuk. Nem rajta múlott. A német sajtó szerint Töpfer küzdött a legvitézebbül ezeknek az országoknak az érdekeiért.
































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon