Az izraeli választáson egyértelmű és váratlanul nagy győzelmet aratott a Rabin vezette Munkapárt: 48 képviselője lesz a 120 tagú parlamentben, vetélytársát, a Samir vezetése alatt álló Likudot csupán 32-en fogják képviselni. Az idáig kormányon lévő Likudnak 1969 óta nem volt ilyen rossz eredménye. A fordulat egyben azt is jelenti, hogy Izraelben is érvényesült a jelenlegi világtrend. Azaz: a papírforma felborulása, az elemzők, a közvélemény-kutatók felsülése. Egyfajta „proteszt” fejlődött ki az izraeli választásban is, és a tiltakozásra jó okok voltak. A gazdaság stagnál, növekszik a munkanélküliség, szaporodnak az életet bizonytalanná tevő terrortámadások, újabb dél-libanoni katonai akció lóg a levegőben. A merev és tehetetlen kormányzat maga ellen hangolta a várakozásaikban csalódott új orosz bevándorlókat, a Levy külügyminiszter lejáratására indított kampány a szefárd zsidókat, a megtorlások politikája az arab választókat.
A választás eredménye keresztülhúzta azokat a számításokat, amelyek a patthelyzet folytatódására, a Munkapárt–Likud koalícióra, a „mérleg nyelvét” alkotó vallásos pártok befolyásának növekedésére spekuláltak – az e lehetőségek miatt túl korán feljajduló sóhajokat pedig nevetségessé tette. Egyes megfigyelők szerint az új helyzet egyik fontos sajátossága, hogy csökken a vallási befolyás; halványodik a nyugtalanító középkori árnyalat az izraeli közéletben. Ez annak ellenére is valószínű, hogy Rabin – lemondva a szélsőbal támogatásáról – be akar vonni ultraortodox csoportosulásokat kormányába. Vagyis: ellensúlyt akar teremteni a centrumhoz közelebb hozott Avodától (Munkapárttól) balra álló Mereccel szemben, amelynek képviselői nem zárkóznának el önálló palesztin állam közeli létrehozásától. Ugyanakkor Rabin számára nem jelentenének akadályt a megkörnyékezett vallási pártocskák sem, e Messiásra váró csoportok nem ismerik el a cionista államot, és ezért nem ellenzik a palesztin autonómiát sem. Holott ez a dolog veleje.
Területekért békét
Számos gazdasági, belpolitikai ok volt Samir megbuktatására, de a lényeg: a „területért – békét” elv győzött a „csak így tovább” szószólóival szemben. Háttérbe szorultak a Nagy-Izrael megteremtésére vonatkozó tegnapillatú álmok, és előtérbe kerülnek a – ha nem is holnap, hanem holnapután – térség országainak együttműködésére irányuló elképzelések.
Rabin pártjának jobbszélén helyezkedik el. Ha Samirral kellett volna kolícióra lépnie, valószínűleg meg tudják érteni egymást, szemléletükben a rokon vonások dominálnak. A most kialakult helyzetben viszont pártjának az övénél baloldalibb felfogása lesz hatással rá és szorítja olyan megoldásokra, amelyeket talán nem tart a legjobbaknak, de vállalni tud. Ami meg Samirt illeti: most a legrosszabb tulajdonságai kerülnek premier plánba. Most arról beszélnek, hogy a közéletből visszavonulni készülő politikus csak fenntartásokkal tekinthető Begin örökösének; emlékeztetnek rá, hogy amikor Begin Camp Davidben megegyezett Szadattal, Samir szembefordult vele, vadul ellenezve a Sínai-félsziget visszaadását Egyiptomnak. Ugyanakkor Rabin sem tartozik a galambok közé: a választók többsége úgy véli, hogy a dicsőséges hatnapos háború hősénél jó kezekben van a biztonsága.
Ezek a választást követő napokra jellemző gondolatok és hangulatok. A teljes igazság azonban az, hogy a szűkhomlokú, kardcsörtető Samir-kormány végső soron azért vérzett el, mert megszűnt a szuperhatalmi versengés; ahogy az Egyesült Államoknak nincs már szüksége a jugoszláv hadseregre, hogy megállítsa az Adria partjaihoz kívánkozó szovjeteket, úgy nincs szüksége az izraeli hadseregre, hogy szövetséges legyen, és fegyvertársul szolgáljon Moszkva közel-keleti aspirációi ellenében.
Amikor megkezdődött a regionális konfliktusok felszámolása, az volt a vélemény, hogy a két legveszélyesebb tűzfészek a dél-afrikai és a közel-keleti. A dél-afrikai rendezés – noha épp most felborulással fenyeget a helyzet – gyakorlatilag visszafordíthatatlan. A közel-keleti konfliktus megoldása most már ugyancsak sínre kerülhet. A tárgyalások következő (talán már júliusban esedékes) menete egyfajta premier lesz: a felek először ülnek megegyezési szándékkal a tárgyalóasztalhoz.
Ebből még nem következik, hogy most már szent a béke. Nagy a nézeteltérés akár a legrugalmasabb izraeliek és a kompromisszumra leghajlamosabb palesztinok, jordániaiák, egyiptomiak között is. A közeledni próbáló palesztinokra az Intifádában ugyancsak részt vevő iszlám fundamentalisták nyomása nehezedik. Mégis elérhető közelségbe került a kompromisszum első felvonása, a hozzávetőleg öt évre tervezett palesztin autonómia, ami lecsillapíthatja a kedélyeket mind Izraelben, mind a megszállt területeken, és időt hagy a kártyák új leosztására, a békés együttműködés lehetőségeinek kikóstolására. Rabin már jelezte, nem hoznak létre új településeket a megszállt területeken, az e célra fordítható pénzt a már létező települések biztonságának erősítésére kívánják fordítani. Továbbá, sietve, lehetőleg kilenc hónapon belül, szeretnék tető alá hozni a megállapodást a megszállt területek autonómiájáról. Az autonómia kevésbé lesz szűkkeblű a Samir által forgalomba hozott elképzelésnél, de Rabin is azt akarja, hogy a védelem és a biztonság maradjon az izraeli hatóságok kezében.
Amerikai kapcsolat
Az Egyesült Államok – amely kitörő lelkesedéssel üdvözölte Rabin sikerét, és még inkább a nagyon kevésre becsült Samir bukását – tenni fog arról, hogy a két szemben álló fél elgondolkodjék a megegyezés lehetőségeiről. Baker a változást üdvözlő első nyilatkozataiban kitért ugyan annak megválaszolása elől, hogy most már megadják-e az ígért, de a megszállt területek erőltetett ütemű zsidó betelepítése miatt visszatartott 10 milliárd dolláros hitelgaranciát, de ez nyilván nem Washington utolsó szava.
Az Egyesült Államok vezetése sietős kompromisszumra fogja ösztökélni a farkasszemet néző ellenfeleket, mégpedig részben amerikai belpolitikai meggondolásokból. Az izraeli fordulattal épp az a szituáció alakult ki, amire az újraválasztásáért küzdő Bushnak a legnagyobb szüksége van. Végre külpolitikai sikert mutathat fel. Az elnök már nem reménykedhet, hogy novemberig megszűnik a recesszió, s a gazdaság rövid lejáratú „választási” élénkítésére tett javaslatai ügyetlenek, és rendszerint nyomban visszájára fordulnak. Legutóbbi baklövése a The New York Times múlt szerdai számában közreadott nyilatkozat volt. „Egy új kamatlábcsökkentést szeretnék, amire volna tér. Megértem, hogy az emberek aggódnak az infláció miatt, de nem hiszem, hogy most ez a nagy probléma.” A nyilatkozat, ami az újság első oldalán jelent meg, együtt a Kereskedelmi Minisztérium jelentésével, amely tudatta, hogy májusban szokatlanul nagymértékben csökkentek a tartós fogyasztási cikkekre feladott rendelések, alaposan leverte a dollár árfolyamát. A jegybank szerepét betöltő Federal Reserve a kormánytól független intézmény, vezetői személyi függésben sincsenek a kormány élén álló elnöktől, úgyhogy tőlük Bush nem várhat a gazdasági érdekekkel ellentétes, csupán a hatalmon lévők rövid lejáratú érdekeit szolgáló intézkedéseket.
Így hát az elnöknek égető szüksége van valamiféle külpolitikai sikerre. Sokáig arrafelé mentek a dolgok, hogy a választás előtti hetekben megrendezik az Irak elleni győzelem reprízét, de az emberiességéből kivetkőzött – ám nem buta – Szaddám Huszein átlátott a terven, és a döntő pillanatban teljesített az ENSZ monogramjával ékesített követelésekből annyit (de csak annyit), amennyi a második amerikai csapás elhárításához szükséges volt. Irak mögött további lehetőségként adva van a jugoszláviai intervenció; a szarajevói szörnyű képek nem tévesztették el hatásukat a közvéleményre. De azért Belgrád bombázása nem lett volna ugyanaz, mint Szaddám Huszein (vagy Kadhafi) kivonása a forgalomból.
Az izraeli fordulat azonban az ég ajándéka. A közel-keleti konfliktus már régóta túlnő a régión. A Szovjetunió felbomlott, könnyebben hozzáférhetővé válnak a szovjet arzenál legveszélyesebb fegyverei, a belső-ázsiai köztársaságok és a Közel-Kelet „közelebb kerültek” egymáshoz. És – távolabbi probléma, de már figyelni kell rá – az energiaár lassanként a környezetvédelem fő problémájává lesz, emiatt új súrlódási felület alakul ki az ipari hatalmak és az olajországok között. Mindebből következik, hogy Bushnak még november – az elnökválasztás – előtt valamilyen látványosnak minősülő első lépésre kell kényszerítenie Rabint és Arafatot. Még ha ez pénzébe kerül is a vékonypénzű amerikai kincstárnak.
Az érem másik oldalához tartozik, hogy a fagyos Samir-korszak után Rabint a keblére ölelheti Washington, és ez a republikánus Bush oldalára állíthat sok – egyébként hagyományosan demokrata – amerikai zsidó választót.
Mellesleg, a régi jó viszony helyreállítása nagy föllélegzés lesz az amerikai zsidóknak is. A Frankfurter Allgemeine Zeitung hétvégi mellékletének érdekes elemzése szerint túlnyomó többségük, vagyis a vallástalanok – vagy a valláshoz csak gyengén kötődők – éppúgy, mint az európai országokban – nem kisebbségnek tekinti magát, hanem a „Mainstreamhez”, a főáramlathoz tartozónak.
A vallási kötelékek lazulása és a külső abroncsként összeszorító antiszemitizmus gyöngülése után főleg két motívum tartja össze a zsidó identitást. Az egyik a holocaust, amely minden amerikainak, öregnek, fiatalnak, nőnek, férfinak szinte „személyes élménye” – az USA egyes államaiban iskolai tantárgy a holocaust története –, a másik Izrael állam léte. De ha válaszútra kerülnek (amit nagyon el akarnak kerülni), akkor Amerikát választják, és nem Izraelt. E kényelmetlen dilemma most megszűnik, és ezt köszönik Bushnak. Hálásak lesznek az elnökválasztás előtt és az elnökválasztáskor.
- Külföld [6]