Könyvkiadásunk mint porábul éledő főnix röppent föl az idei ünnepen, versek, regények, közirodalom, igazi könyvek, lehet megint olvasni. Az elmúlt három év az újságok, mindenféle zsurnalizmusok ideje volt, kitört a sajtószabadság, ránk tört a szabad sajtó. Könyvek helyett (nagy tisztelet a kivételnek) cikkek válságba került kiadókról, privatizációs feneségekről, fejcserékről, íróink mintha felhagytak volna a szépírással, közszerepeltek, nyilatkoztak és kinyilatkoztattak, állásokat foglaltak. A kiéhezett olvasók pedig berendezkedtek kedvelt klasszikusaik újraolvasására. Ezek után valódi meglepetés a könyvhét dússága, tágas horizontja. (Csak az okoz feszültséget, hogy most a nyaralási pénzhez nyúljunk-e hozzá, vagy megint ne fizessük ki a gázszámlát.)
Az ígéretes rímek mellett külön öröm e könyvek testi szépsége, valljuk be, torkig voltunk már a silány papírra nyomott, lapjaira hulló, ordító borítékú, sajtóhibás termékekkel. A Jelenkor Kiadó is így lehetett vele, most már maguk szedik könyveiket, szépek a betűk, tiszta a tükör, decensen szemrevaló a borító (a Lengyel-könyvnek nem ártott volna nagyobb belső margót hagyni, ha már így ragasztották). Belül a szöveg hibátlan, még a szaguk is jó ezeknek a könyveknek, olyan igényesen, műgonddal készültek, mint a régi idők könyvei.
Így hát kedvtelve vesszük őket kézbe, különös érdeklődéssel, írók és olvasók, egyként határhelyzetben vagyunk, a már nem és a még nem állapotában. Tétova léptekkel tartunk valahová, tán előrefele, de közben kényszeresen tekintgetünk a hátunk mögé: tényleg mögöttünk marad-e a múltunk, kushad-e, nem lopakszik-e utánunk?
Lengyel és Nádas Péter regényírók ezúttal nem-regénnyel állnak elő, amin nincs mit csodálkoznunk, nem telt még le a 8–10 év; nekik ennyi kell egy regényhez. A jelenidő egyazon pontját választják kiindulásul, a nyolcvankilences évet. Nagy évünk volt az nekünk. Kíváncsiak vagyunk rá, mit látott belőle a „hivatásos” szem, hogyan vet számot az író a tegnappal, holnapra készülődvén.
Igen jó szót csinált erre Lengyel Péter, s adta könyvének címéül: holnapelőtt. Feljegyzések, írások a 89–90–91-es évekből és évekről. Igazából 1992 a végpont, szinte az a pillanat, amikor az olvasó kézhez veszi, mert a könyv folyamatosan hírt ad a maga születéséről, a szövegek íródásáról, egészen a technikai részletekig. Az alcímnél pontosabban nem nevezhetjük meg a műfajt, hiszen napló, jegyzetek és interjú, esszé és publicisztika, szórakozott firkálgatás vonatra várva vagy egy magisztrátusi tanácskozás üres perceiben, egyszóval: nem-regény. A cserepek (töredékek, forgácsok, szilánkok, repeszek) legtöbbje megjelent, elhangzott már, lehettek – voltak is – előzetes várakozásaink. Megvallom, egyes részeit túlságosan is „magánakvalónak”, személyes érdekűnek találtam, amit az utcán át érkező olvasó képtelen megfejteni. Hogy jövök én ahhoz, hogy belső használatú rövidítések, titkos jelek feloldásán törjem a fejem? Mi közöm hozzá, ha író és számítógépe társalog? (Egy gyöngyszem: „Gépterv, kezded. N., TENNI, GYAK., meg is lehet majd könnyen állni: „Megálltam gondolkodni.” Iratnévképlet: M-A-N14. N, *. B, *. M! *. X -” vagy „Feri bácsi. A stuka tanfolyam. Amit csak lehet. Garmisch-Partenkirchen.” 12. o.) Kedvem támadt kaján fogadást ajánlani: évek múlva fogja-e még pontosan tudni, mire is gondolt, melyik jel mit jelöl?
És megint a könyvről. A könyvkiadás e három szűk esztendejében leginkább folyóiratokban élt az irodalom. Végre betelni látszik az a régi vágyunk, hogy legyen mindenféle lap, s azoknak – úgymond – arculatuk. De a könyv mégiscsak más. (Nádas beszéli, létkérdés számára, hogy a barátja előfizet neki a Die Zeitre. Mértékadó újság, és jól lehet vele begyújtani. Ám az elképzelhetetlen, hogy könyvlapokkal lobbantsunk tüzet.) Hiába ismertük Lengyel könyvét számos részletében, így együtt, egészet alkotva mégis meglepetést szerez. Más lett, több lett a könyv, mint amit az egyes részek adtak és ígértek. Felhagyunk a duzzogással, elmúlik a kirekesztettség érzése: elsodortatunk. Végre is a mi aligmúltunkról, vérfagylalóan izgalmas három évünkről van szó. Találva vagyunk.
Lengyel (és Nádas) könyvének lényegi működési és hatóelve a közvetlenség. Minden stilizáción és tudatos szerkesztési koncepción átüt a személyes jelenlét, a lehelet melege, író és szöveg közé nem állnak teremtett alakok, hangsúlyosan azonos önmagával, akkori, pillanatnyi nézőpontjával. Lemond az utólagos korrekcióról, nem akar okosabbnak lenni, látszani, mint ott és akkor, a szöveg rögzítésének pillanatában volt. Ez a vállalt kevesebbet mondás, az őszinteség lefegyverez minket. Résztvevővé válunk, előhívódnak saját élményeink, vaskos tévedésekkel, dőre illúziókkal szembesülünk.
Játék: mi lenne, ha utcán találnánk rá ezekre a feljegyzésekre? Milyennek képzelnénk el az ismeretlen írót? Aggályosan tisztességes, egyenes tartású, komoly képű. Néha kicsit szigorú velünk, még inkább magához. Szorgos, munkás életet választott, szabályozottat, kötöttet, és tartja magát ehhez a rendhez. Egzotikus élmény, ha egyszer új emberek közé, nagyobb társaságba keveredik, hiszen még külföldi útjain, nyaraláskor is dolgozik.
Személyes érdekű feljegyzések, naplórészletek. Mégsincs szó feltárulkozásról, vallomásról. Adatok, tények jegyződnek le, események és reflexiók: mi történt velem, mi történt a világban, és mit gondolok minderről. A mit érzek, hogyan éltem át csak ritkán lopakodik be ezekbe az írásokba, ha elvesztett apjáról, Ottlikról vagy szerelmetes városáról beszél. Zsidó sorsról, magyarságról. Ilyenekről meg olyanokról.
Magunkhoz közelinek éreznénk e véletlenül megtalált feljegyzések íróját, örülnénk, hogy ott ül városunk magisztrátusában. Mohón forgatnánk a lapokat, a világért se mennénk ki a konyhába nyolc zsíros kenyérért. Evés közben lehet ugyan olvasni, még inkább olvasás alatt enni, de kenyeret szelni, megkenni, sózni-paprikázni már bajosan. Így rabul ejtve arra vágynánk, bár írna regényt is az ismeretlen, s mi hason fekve, nyitott ablaknál olvasnánk, ha nem vagyunk is vallásos, feddhetetlen, ámde kissé frivol családanyák (Vö.: Orbán Elemér minősítése.)
Komolyra fordítva a szót, a kérdés úgy hangzik: megszólítana-e minket a könyv a regények fedezete nélkül is? A válasz igen. Lengyel Péter olyan ember, olyan író, aki képes hitelesíteni ezt a vállaltan töredékes, bevégezetlen, születési idejének és körülményeinek hátrányos helyzetét cipelő nem-regényt.
Nádas Péter és Richard Swartz is ismeri Lengyel Pétert, említik a nevét Párbeszéd című közös könyvükben. Ezt a könyvet nem írták, hanem beszélték, németül, majd Nádas lejegyezte és fordította (bár erről hallgat a kolofon).
Nádas Péter kíméletlen író. Mániákus kereső, és ha szagot fog, jó vadászebként követi; ha egyszer elkapta, nem ereszti. Valamennyi írása nyaktörő vállalkozás, veszélyes írni és veszélyes olvasni. Egyfajta furor reflexiosisban, a mindent megérteni és értelmezni lázában ég, még ha a földgolyót kell is átfúrni ezért a tudásért. És mint az régtől ismeretes, a föld középpontjában a pokol van,ördögök lakoznak ott és a kárhozottak lelkei. Ide kell őt követnünk, és nem kísér minket nyájas Vergiliusként, sose választ könnyű utat, sose változtat a léptein a kedvünkért.
Új könyvében két ember beszélget. Veszélyérzetünk elszenderül, ebből most nem lehet baj. Pláne a barátja svéd (egy hűvös skandináv), komoly stockholmi lap kelet-európai tudósítója. Idézet a könyvből: „A skót whisky egyetlen kicsi mozdulattal kinyitható, a lengyel vodka nem. Én azonban ismerem a metódust, amivel egy ilyen kinyithatatlan üveg mégis kinyitható vagy kényszeríthető, mert ilyen üvegekkel élek, ezekhez alkalmazkodom, nincs más. A margitszigeti ásványvíz kupakját például évtizedek óta egy diótörővel kell kinyitnom. Ez azonban csak az én dilettáns módszerem, mert szakértőbb embertársaim valóságos szerszámkészletet találtak föl és hoztak magánforgalomba, amivel az ilyen kinyithatatlan lengyel, orosz, bulgár és csehszlovák konzervek mégis felnyithatók.” Már vigyorgunk is önfeledten, ugyan, melyikünknek nem esett még találkozása bulgár befőttel, cseh savanyúsággal, orosz lekvárral? Kinek ne lenne módszere? Morogtunk, szitkozódtunk vagy nevettünk, ha a tárgyaink megcsúfoltak minket, de nem csodálkoztunk. Így éltünk (élünk), ilyen tárgyak, ilyen intézmények, ilyen ideológiák között. Ha gondoltunk ezekre, legfeljebb úgy, hogy nem vagyunk azonosak velük. Hiszen minden választott és elismert értékünk a Nyugathoz köt bennünket. Az alkalmatlan termékekkel való ügyködés közben fölsérthettük a kezünket, de nem gondoltunk arra, hogy környezetünk, kényszerű életvitelünk és túlélési technikáink maradandó nyomot, talán soha be nem gyógyuló sebeket ejthettek rajtunk. S egyszerre itt fekszünk kiterítve a proszektúrán, míg két kiváló patológus könyörület nélkül mondja jegyzőkönyvbe titkos nyavalyáinkat. A viviszekció időpontja 1989 tavasza, és minden, ami azóta történik, a látlelet helyességét igazolja.
Két ember beszélget. Tizennyolc éve leültek egymás mellé egy társaságban, és azóta beszélgetnek. Nincs okunk föltételezni, hogy ez a négy diskurzus nagyon másmilyen lenne, mint azok, melyekről nincsen tudomásunk. Zárt beszélgetések, szigorúan két ember között, szerepjátszásnak, kifelé beszélésnek vagy utólagos átigazításnak semmi nyoma. Nem iktatták ki a félreértéseket, sem a kényes pillanatokat, amikor eltalálják, zavarba hozzák egymást. Lassú folyásúak ezek a beszélgetések, de feszültségük, sodrásuk van, dinamikusan mozognak. Ahogy körbejárják a kérdést, több irányból is közelítenek hozzá, majd elhátrálnak, hogy újabb nézőpontból vegyék szemügyre. Nézik a maguk sajátos helyéről, és megpróbálnak helyet cserélni, képbe fogni azt is, amit a másik lát.
Két ember beszélget. Mindkettőnek munkaeszköze a nyelv, egyként törekszenek a pontosságra, mintha nem is válaszokat keresnének, hanem szavakat, egy gondolat legteljesebb kifejezését. Közvetítő nyelvet használnak, ettől beszédjük némileg stilizáit lesz, tiszta és szikár. De csak a nyelvhasználat ennyire fegyelmezett, maga a diskurzus nem formára nyesett, nem ritualizált. Nincs köteles udvariasság, nincsenek tabuk. De vannak határok. Az ember átléphetetlen határai. A gondolkodás, a megismerés határai egyik felől, a kifejezés, a közlés korlátai másfelől. De lemondhatunk-e arról, ami már nem mondható?
Miről beszélget folyton ez a két ember? Természetesen arról az egyetlen dologról, ami szóra, gondolatra érdemes: az emberi állapotról, létezésről. A köztük lévő mély barátságba, lelki rokonságba kapaszkodva indulnak felderíteni kettejük másságát. Mi olyan különbségeket is érzékelünk, melyekről nem esik szó köztünk. Egyikük erőszakosabb, konokabb. Ő tűnik „felkészültebbnek”, ezeregyszer gondolta már végig ezeket a kérdéseket, s mintha az általa már bejárt utakra próbálná néha kényszeríteni a másikat. Tovább. És megint a határok. A két első beszélgetés azzal ér véget, hogy egyikük úgy érzi, innen már nincs tovább, „túl bonyolult” vagy „túlságosan elméleti” kérdésekhez jutottak. Gyöngéden fordítja vissza a barátját, egy derűs és bölcs zsidó anekdotával. Másutt tapintatosan figyelmezteti, hogy fáradtnak látszik. De vajon mitől merült ki ennyire? A mohóságára gyanakszik ő is, mi is. Talán többre tört, messzibbre akart eljutni, mint amire egy szép beszélgetés vihet, érezzük az erőfeszítést, a tét nagyságát. Hiába állnak közel egymáshoz, a különbségek nem szüntethetők meg. De miféle különbségek ezek, honnan valók? Négy hosszú beszélgetés Európa megosztottságát faggatja erről, s ha választ nem is, egyre izgalmasabb kérdéseket találnak.
A kutatás iránya belülről tart kifelé, a személyes belső köréből (család, nevelődés, érzelmek iskolái) a társadalmi tágasabb köreibe. Puszta kézzel vágnak a járatlan vidéknek, nem viszik magukkal a társadalomtudomány bevált módszereit, a politológia eredményeit. Csak az érvényes, amit átéltek, ami átélhető. Van velük egy érzékeny műszer, az érintettség fokát méri. Különös mód a mutató akkor leng ki a legerősebben, mikor már eltávolodni látszanak a forró égövi belső tájaktól, nyílt terepen járnak: az ízlésről, egy nemzethez, nyelvhez tartozásról van szó. Beszélők és olvasók, ütést érzünk. Közel járunk. Csukott, vasas kapukon túl az érintetlen, érinthetetlen, a titkos zóna, legbelső tájaink. (Emlékezzünk a hörgésre, a megdöbbenésre, amikor pár éve egy olasz újságíró csúnya, gonosz dolgokat mert írni a mi Budapestünkről. A nyelvünkhöz, hazánkhoz, városainkhoz fűző, soha nem reflektált, indoklásra nem szoruló elfogult szeretetünkben, érzékenységünkben sértett meg minket. Olyasmit kellett egyszerre védenünk, amit odáig vitathatatlannak, sérthetetlennek tudtunk.) Ami ennyire közel van, oly szoros közelségben, hogy már belénk ér, arra nem tudjuk többé ráirányítani a tekintetünket. Nem is látjuk már, ahogy nem látjuk az orrunkat. A segítségünkre siető tükröt bepárásítja leheletünk, szemünk könnybe lábad az erőlködéstől. (De nem lát-e jobban, igazabbul a vaksin hunyorgó, rövidlátó tekintet?) Kifogyunk a szavakból, a beszélgetők elnémulnak. „Lehetséges, hogy valami olyasmit szeretnénk rögzíteni, ami nem létezik… s akkor ez az egész kísérletünk nem más, mint gesztus a történelemnek.”
- Kultúra [6]