A pótléklesők
Szakad az eső, amikor megérkezünk az első házhoz. A hozzám beosztott amerikai fiú, Thomas Wise arcából kifut a vér. Döbbenten áll az összedűlni készülő verandás-szoba-konyhás hajdani parasztház közepén. Mellette egy harmincéves asszony, aki hat gyereket nevel – a családi pótlékból, mert férjétől nem kap pénzt. A házban „kézzel csinált” dobkályha, a ház mögött nagyon gondosan megművelt veteményes, amelyben a krumplitól a zöldborsóig minden megterem, ami a konyhára kell. Ebből főznek, másra nemigen jut. A mai ebéd édeskáposzta és zöldborsóleves. Eddig alkalmanként akadt egy kis napszám a szomszéd magyar maminál, de ennek is befellegzett, mert elvitte a mamit a mentő. Bogdánné két kézzel, lábbal, ősi biotechnikával műveli a kertjét, amely műtrágyát még sose látott. Ilyenre nem lehet költeni. A pénz rámegy az OTP-törlesztésre. A házra a százhúszezres vételárból még tisztán 64 ezer forint tartozás van, plusz a megemelt kamat. Ez tíz évvel ezelőtti ár! Akkor vették egy magyartól. Már akkor is drága volt, de most igazán az. Akkor 200 forint volt a havi részlet, most 1500. Vízdíjat, csatornadíjat is fizetni kell, holott nincs is a házban víz. Az iskola havi 2400 forintban van három gyerekre, a többi után az óvoda kéri a pénzt. Bogdánné egyelőre még mindent kifizet. Segélyt nem kap. Bizonyára luxusnak számít a kéz alatt szerzett színes tévé, amit elszántan néz a legnagyobb, tizenkét éves kislány. A dobkályhán, a díványon kívül más nincs a földes szobában. A konyha közepén pislákol a „tábortűz”. A csikótűzhelyen a nagy fazék káposzta, a falnál a vetetlen ágy.
Fogynak a tyúkok
Orsós Feri és a helybéli polgármesteri hivatal ebédet is szervezett a csapatnak, mégpedig nagyvonalúan: „csak azt kell mondani, hogy mi vagyunk a fölmérésben”, és lehet enni, inni étlapról, ingyen. A helybéli cigánykísérők velünk együtt ülnek büszkén és magabiztosan, mosolyogva rendelik egymásnak a söröket. Ezen – egyelőre – mi is mulatunk. A munka végeztével, késő délután hívom a kísérőnket, igyunk még valamit az étteremben. A cigány fiú nem mozdul: „Maguk bemehetnek, de én megvárom önöket kint.” Nem értem a dolgot. A vendéglő igen terebélyes alkalmazottja megmagyarázza: „Az a cigány, aki ide be meri tenni a lábát, tőlem kap két pofont.” A kivételes bánásmód csak az ebéd idejére szólt.
A takaros magyar házak lakói árgus szemekkel figyelik a jövés-menést. Egyik cigány férfi őrjöngve nekiesik a kísérőinknek, hogy miért viszi be az idegeneket a szegénységbe. „Szégyen… szégyen” – ordítja. Pedig most éppen „gazdag cigányokhoz” megyünk. Szépen tatarozott, tágas szoba-konyha-előszobás házba. Sárközi Ilonáék búcsús cigányok voltak eddig. Most adják le az ipart. Nem tudják már fizetni a 4300 forintos SZTK-t. „Harmincezerért vásároltam, de csak tízet tudtam kiárulni belőle, a többi itt maradt a nyakamon.” Kézzel írt, tételes listát mutat, pedig azt mondta, hogy analfabéta, nem járt iskolába. A listát mindenesetre kitűnően olvassa, összead, kivon – és ráfizet.
Három éve vették 350 ezerért a házukat. Ketten havi 3–4000 forintból tudnak megélni, plusz havi 1500 forint OTP meg a rezsi. Sárközi Ilona beteg, leszázalékolását intézi. Kocsijukat eladták, úgyis a rokon fuvarozott vele. A házuk be van bútorozva, rendben van tartva, ahogy illik. A nagy konyhában, ami eredetileg szoba lenne, gyorsfőzőn fő a galuska a disznópörkölt mellé. A „kirepült” gyerekek is jönnek a pörköltre. Öten-hatan esznek együtt naponta, mert így „gazdaságos”. Egészen pontosan az a helyzet, hogy a felnőtt gyerekek mostanában nem tudják előteremteni a napi ebédre valót. A lány, a fiúk, az unokák cserében a veteményeskertet művelik. Hogy ezentúl mi lesz, azt Sárközi Ilona nemigen tudja. Lassan elfőzi az összes tyúkot az udvaráról.
Kovács Tiborék is most adják le az ipart. Kosárfonással, seprűkötéssel foglalkoznak, de nincs piaca az árujuknak. Sokan vannak az iparosok, az árusok, nem lehet megélni. Új megélhetés után kellene nézni a három kisgyerekkel.
Más nincs, marad a gyógynövénygyűjtés. A faluban már mindenki ezt csinálja, s akinek kocsija van, az előbb kiér, és megrakodik a közeli erdőben. A faluban van a felvevőhely. Még lehet menni Pestre fenyőzni, eladni a koszorúnak valót. Lehet ipar nélkül seprűt kötni, bár hiába kötik, ha nem kell senkinek. Kovácsék a házukat idén vették százötvenezer forintért, még az összes OTP rajta van. Nem tudják fizetni a gyerekek után az óvodát, az iskolát, és mostanában a mamához járnak ebédelni családostul. Ott még van csirkepörkölt. A faluból – mondják – „most mindenki leadja az ipart”.
Most semmi nincs
Találkoztunk olyan huszonéves, két-három gyerekes házaspárokkal is, akiknek eddig nem sikerült fedelet venni a fejük fölé, s ráadásul a munkahelyüket is elveszítették. Az asszonyok is, a férfiak is egyszerre. Düledező viskókban laknak albérlőként, vagy a mama házában. Az asszonyokat a Zöldért mozdította el hagymatisztítói posztjukról, a férjeket a kanizsai Izzó új külföldi tulajdonosa tette utcára. „Amíg nem volt ez a munkanélküliség, mentek házhoz naponta vagont rakni, kőművesnek dolgozni” – panaszkodik az egyik asszonyka. „Most semmi nincs, csak a gyógynövénygyűjtés, csigázás…” Ő a 3700 forintos segélyből teremt majd mindennapra főznivalót. „Csak pár nap van, amikor zsíros kenyeret eszünk meg kakaót” – mondja a kislánya. Thomast leginkább a magát apacsnak nevező, jóképű, cigány fiú humorosra fogott monológja ejti kétségbe: a düledező szoba-konyhás házukra még mindig van 65 ezer forint tartozás. Rendszeresen bírósági tárgyalásokra járnak, mivel fizetni nem tudnak. Sem az anyja, akié a ház, mert munkanélküli, sem ő, aki a feleségével és a két gyerekkel benne lakik, mert ők is munkanélküliek. A kezes rokonok sem tudnák fizetni, mert azok is munkanélküliek. A segély 6200 forint, olyan kevés, hogy az anyóshoz járnak kölcsönért hetente, hogy kaját, kenyeret vehessenek. Azelőtt náluk is az ebédelni járás volt szokásban, és ezt váltotta föl a kölcsön, mert így kifizetődőbb… A hó elején az összegyűlt tartozások miatt már egy vasuk sincs. Mire apacs kijut a gyógynövénygyűjtéshez a rossz biciklijével, már mindent elvisznek előle a fölszaporodott autós gyűjtők, akik rávetették magukat erre az eddig csak a legszegényebbeknek fönntartott foglalkozásra. „Majd megyünk a dögkútra, mint hajdanában a cigányok”, mert „éhezünk”, mondja apacs kedvesen és komolyan.
Bemegyünk a házba. A konyhai tűzhely úgy fest, mint amit nem használtak időtlen idők óta. „Rezsó van.” A szobában az ágyon egy szétszerelt nagy magnós rádió, apacs ügyes kezű, szerel, javít.
Pucér… asztmás… rühes
Nemhogy a Békehadtest békekatonáit, de még Orsós Ferit is meg tudja lepni a nyomor. Pedig, aki cigány, tudja, mire számíthat kutakodás közben. „Ilyet, hogy a nagylány pucéran kuporog, mert nem jut rá ruha! Még egy ágy sincs, a rongyokon alszanak. Egyszer lett volna szerencséjük, amikor a kertjükben föltört a gyógyvíz, de azt is rögtön elsajátította a tanács, és még azt a nyomorult húszezret se adták érte oda a kezükbe, hanem levonták a házadósságból.” „A kutyám nem engedném be hozzájuk” – mondják a szomszédok.
Az asszonyok emlegették, hogy a gyerekek asztmásak. A körzeti orvosnő szerint Zalakomár cigány lakossága egészen elfertőződött, fejtetűvel, rühvel, bélféreggel. Hiába kapnak a gyerekek tablettát, kenőcsöt, három nap múlva újra fertőzöttek. Felesleges minden próbálkozás, és ő innen úgyis elmegy.
Az iskolaigazgató csak csodálni tudja, hogy ilyen körülmények között is tisztességesen „kiállítva” küldik a gyerekeket az iskolába. Ugyanakkor attól tart, hogy az asszonyok elkezdik levetetni a spirálokat, és nekiállnak szülni, mert nincs miből megéljenek. Mi nem találkoztunk olyan asszonyokkal, akik ezt fontolgatnák. Inkább munkalehetőséget kívánnának a meglévő két-három gyerekük mellé. Ez vágyaik csúcsa. Elérhetetlen. Tehetetlenségükben segélyért folyamodnak a Polgármesteri Hivatalhoz, amit ott „kimutathatatlan jövedelmükre” hivatkozva elutasítanak.
- Önkormányzat [6]