Hogy ne ontsunk több vért!

(Bulányi György) [1]

Emlékező, életüket nemzetünkért áldozott hőseinkre emlékező Magyar Testvéreim!

Sarumegoldó templomi tisztelettel kívánok szólni avatásán e kapunak, amely hivatott egybekapcsolni e két parcella sírhantjai alatt nyugvókat, meggyilkoltakat. Ugocsában temetés után vizet öntenek a kapufélfára attól a hiedelemtől hajtva, hogy így nem lesz több halott a háznál. Tanítványaként annak a Názáreti Jézusnak, aki azért jött, hogy életünk legyen és bőségesen legyen, ez ősi hiedelemre épülő szertartásként gondolatban most én is vizet öntök a fára azért, hogy ne ontsunk több vért, hogy életünk legyen – Jézust követve, aki élete odaáldozásával is megpecsételte e szándékát. Aki embertársa életét elvenni kész, az a halál és a reménytelenség hírnöke. Aki életét odaadni kész, az az életről énekel. Aki meghajtja fejét az életét áldozok előtt, az a reményről énekel.

1861-ben, amikor az akkori nemzetrontó hatalom még össze nem omlott, de rogyadozott már, akkor énekelte Szalonta költője:

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza,
Posvány maradjon, hol elönteték.

Amikor pedig 1944–45-ben meghódított nemzetté lettünk, valakik tudták közülünk, amit egy magyar apa akkor így magyarázott serdülő fiának: „Aki hódolt országban politizál, az csirkefogó.” Akik a 298-as parcellában nyugszanak, tudták ezt kezdettől fogva. A másik parcellában olyanok is, akik ha kezdettől fogva nem is tudták ezt, de később rájöttek ugyanerre. Megismétlem, amit e helyen az őszön már elmondottam: „Várjuk az órát, hogy a nemzet megengesztelje a kommunista nemzetrontás áldozatait… várjuk az órát, hogy a hóhérok lehajtott fejjel kérjenek bűnbocsánatot.”

A 40-es évek vége felé mondta valaki, aki vállalta ezt a politizálást: szovjetellenes politikát-nem csinálhatunk. Csak féligazságot mondott: nem volt erőnk ilyen politikához, de ebből nem következett, hogy bárkinek is kötelessége lett volna a szovjet mellett politizálnia. Akik mégis ezt tették, hóhérsegédi szerepre vállalkoztak. Értetlenségből, maguk javáért vagy csak félelmükben, de bűnrészesekké lettek. Felelősek is azok haláláért, akik e két parcellában nyugosznak. Egy magát kereszténynek mondani, azaz Jézusra hivatkozni akaró társadalom nem ismerheti a bosszút, csak a megbocsátást, de ugyanez a nemzet nem is járhat azok nyomában, akik a nemzetrontás haszonélvezői voltak a múltban s a jelenben. Az itt nyugvó áldozatokra emlékezés csak akkor lehet méltó hozzájuk, az életüket is feláldozókhoz, ha a nemzet óvatosan bánik bizalmával a haszonélvezők, a hódítók kollaboránsai iránt.

1861-ben, a kiegyezés előtt hat évvel, a Habsburgok kínálta félmegoldást Arany nem fogadta el. Nem, mert bízott a tényleges „rendszerváltásban”, a Bach-huszároknak nevezett akkori kollaboránsok eltűntében, teljes lekopásukban a közélet színteréről. A szabadságharcban kiömlött vér volt bizodalmának forrása:

Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártír-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben!
Légy hű, s bízzál jövődben nemzetem.

Akik 1848–49-ben, mert nem engedte lelkiismeretük, nem követték Kossuthot Debrecenbe, azok hazamentek Kehidára parasztnak, mint Deák Ferenc, vagy emigráltak, mint Eötvös József. E parcellák halottai az esztergomi kripta Nagy Halottjával, Mindszenty Józseffel együtt forognak sírjukban, amíg annak rendje és módja szerint le nem áldozik a nemzetrontók, a kollaborálók ideje. Amíg porondra nem léphetnek, akik tisztán őrizték meg magukat! Amíg haza nem jönnek azok az emigránsok, akik inkább elhagyták hazájukat, semmint hogy részt vegyenek az idehaza akkor kötelező közhazudozásban. Jöjjenek haza, szükség van a nemzetnek szakértelmükre! A tisztulási folyamatnak, amelynek első lépéseit is alig tettük még meg, folytatódnia és teljessé kell lennie. Aki bízik abban az Istenben, aki ura a történelemnek, melyben a jegenyefák sem nőnek az égig, melyben a hazug és álmagatartások előbb-utóbb lelepleződnek, az csak reményt énekelhet az elmúlt fél század minden magyar áldozatát egybekapcsolni akaró kapu színe előtt. Reményt akkor, amikor még távol vagyunk a tényleges változástól, messze reményeink teljesedésétől. S mert messze, ezért feladatunk tudatában is, hogy tegyük a dolgunk megalkuvás nélkül, és fejet nem hajtva az elmúlt fél századot igazolók, a bűnök elkenői előtt. Rendületlen reménnyel is, mert

…vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad feltarthatatlanul…
Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közülünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy…
(Arany János: Magányban)

Ne adjuk el örökségünket egy tál lencséért. Tudjunk várni és tűrni és dolgozni. Meglesz a jutalma. Egy nemzet hálája? Több annál: egy nemzet élete.

A percemberkék fölött eljár az idő… s jaj nekünk, hogyha üt az óra, nem lesznek, akiket megajándékozhat bizalmával a nemzet. Jaj nekünk, ha a nemzet otthon marad, amikor az urnák elé járulhat. Otthon, mert nincs kire szavaznia… Nincs, mert tál lencséért, elismerő-befogadó szóért eladjuk magunkat. Jézusra emlékezem: „Jaj nektek, amikor szépeket mondanak nektek az emberek, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal.” A másik utat kell választanunk, mert csak ez az út: „Boldogok vagytok, amikor mindenféle rosszat hazudnak rólatok én miattam, így üldözték az előttetek élt prófétákat is.”

E két parcellában nyugvó hőseink! Sírotoknál fogadom én is: a harcomat megharcolom. Nem alkuszom. Nem hazudok. Kitartok. Kivárok. A hazugságoknak el kell vérezniök, meg kell szégyenülniök, hogy az áldozatok porából új élet fakadhasson… hogy a – másik – szalontai költő szavaival:

átka ne legyen a vérnek…
nőjjön mező rajta
s ha tavasz jön: nagy nyáját
a pásztor ide hajtja.
Bizony mondom: jövendőre,
tej lesz és méz őbelőle.
(Sinka István: Virág ballada)

Elhangzott 1992. május 31-én a 298-as és 301-és parcellát összekötő székely kapu felavatásán.

• Visszabeszélő [8]