Hogy hazai vitáinkban sokszor évszázados szövegek is frissnek és elevennek hatnak, ez az írások szerzői számára talán jóleső érzést jelent a másvilágon, de a mai helyzetben nem sok vidámságra ad okot. A liberális politikai hagyomány szinte bármely klasszikus műve bizonyosan dühödt glosszákat váltana ki, amint azt is elárulhatjuk olvasóinknak, hogy a múltkoriban idézett Szabó Dezső-levél a mélymagyarhoz is majdnem interpellációhoz vezetett a parlamentben: nemzetgyalázás vádja merült fel jeles írónk ellen. E szomorú-vidám aktualitáson túl különösen furcsa tapasztalni, hogy mennyivel színvonalasabb ellenfelekkel kerültek szembe a múlt századi szabadelvű gondolkodók és politikusok. E heti szövegünk pl. a görög és római világot eszményítő nézetekkel szemben védi a szabadság modern fogalmát.
Szerzője (1767–1830) régi francia hugenotta családban született Svájcban, de később megszerezte magának a francia állampolgárságot. Így lehetett a száznapos uralom idején Napóleon kormányának is tagja. Ez ugyanakkor nem zárta ki, hogy hosszan éljen együtt Madame de Staëllal, aki a Napóleonnal szembeni intellektuális „ellenállás” vezető alakja volt. Politikai tevékenységét furcsa cikcakkok jellemzik, teoretikus nézeteit azonban nagyobb állandóság jellemzi. Ludassy Mária írja az életmű üzenetét összefoglalva: „a modern kor polgára számára szentebb a magánélet szabadsága, mint a kötelező közéletiség hazafias szólamai, s az erkölcsnevelő államhatalom helyett az okos külkereskedők kormányzását választja. Már ahol szabadon választhat a polgár: mert századunkban könnyedén szert tehet olyan erénycsősz államhatalomra, mely gondosan bekukucskál polgárai paplanja alá, hogy azok szaporodni vágynak-é, vagy csak úgy szeretkezni, ám azt visszautasítja, hogy polgárai is belekukkanthassanak az állami költségvetés kulisszatitkaiba.”
Nem elhanyagolható szerzőnk irodalmi munkássága sem. Adolphe című regénye valószínűleg Eötvös Józsefre is nagy hatással volt. Kérdés, hogy politikai nézetei ma milyen hatásai vannak azokra, akik folyton Eötvösre hivatkoznak.
A modernek szabadságáról
„Azok a férfiak, akiket az események hullámai forradalmunk élére sodortak, neveltetésük következtében szükségképpen át voltak itatva az időközben tévessé vált ókori nézetekkel… Azt hitték, hogy a közakarat előtt mindennek meg kell hajolnia, s hogy az egyéni jogok minden korlátozásáért bőségesen kárpótol a részvétel a társadalmi hatalomban. Hogy mi következett ebből, tudják, Uraim.
…A modern szükségletek és igények közül a legelső az egyéni függetlenség. Következésképp sohasem szabad a feláldozását kérni a politikai szabadság meghonosítása érdekében. Ebből következik, hogy ama számos, sokat magasztalt intézmény közül, amely a régi köztársaságokban korlátozta az egyéni szabadságot, a modern időkben egy sem elfogadható. (…)
A társadalom jelenlegi állapotában az erkölcsök hullámzó, finom, megfoghatatlan árnyalatokból állnak, amelyek ezerféleképpen eltorzulnának, ha pontosbítani kívánnák őket. Egyedül a közvélemény képes megragadni és megítélni, mivelhogy természete ugyanolyan, mint az erkölcsé. Minden pozitív hatalom ellen fellépne, ha az pontosbítani kívánná. Ha egy nép kormánya, mint a római cenzorok, valamilyen önkényes határozattal meg akarna bélyegezni egy polgárt, az egész nemzet tiltakozna az intézkedés ellen, és nem hagyná jóvá a hatalom ítéletét.
Amit az imént a cenzori intézménynek a modern időkbe történő átültetéséről mondtam, kitűnően alkalmazható a társadalmi szervezetnek igen sok szeletére. (…) Ilyen például az oktatás. Mi mindent mondanak arról, hogy meg kell engedni a kormányzatnak, hogy kézbe vegye az ifjú nemzedékeket, és kedve szerint alakítsa őket – és hány meg hány tudós elmélettel támasztják alá ezt az elméletet! Sorra elvonulnak szemünk előtt a perzsák, az egyiptomiak, Gallia, Hellász, Itália! Nos, Uraim, mi nem vagyunk egy despota uralma alatt nyögő perzsák, sem papok által elnyomott egyiptomiak, sem gallok, akiket a druidák kényükre-kedvükre feláldozhattak, de görögök és rómaiak sem vagyunk, akiket egyéni kiszolgáltatottságukért kárpótolt a részvétel a társadalmi hatalomban. Modern emberek vagyunk, ki-ki élvezni akarja jogait, mások ártalma nélkül, kedve szerint fejleszteni kívánja képességeit, ügyelni akar arra, hogy ezek a képességek kifejlődjenek a gyermekekben is, akiket a természet szerető gondoskodásunkra bízott, lévén annál felvilágosultabb, minél elevenebb, s csak annyiban van szüksége hatalomra, hogy megkapja tőle a nevelés szükséges eszközeit, mint ahogy az utazó is elfogadja a felkínált országutakat, ám kényszer nélkül, hogy melyik utat válassza. (…)
Az igazi modern szabadság, ismétlem, az egyén szabadsága. És erről a politikai szabadság kezeskedik: a politikai szabadság tehát elengedhetetlen. De ha napjainkban azt kérnénk a népektől, hogy áldozzák fel teljességgel egyéni szabadságukat politikai szabadságukért, mint ahogy a régiek tették, ez volna a legbiztosabb módszer arra, hogy megfosszák őket az egyiktől, s amikor ez sikerült, csakhamar másik szabadságukat is elragadnák tőlük. (…)
Nem a szabadság biztosítékait kell csökkenteni, az élvezetüket kell kiterjeszteni. Dehogy akarok lemondani a politikai szabadságról; a polgári szabadságot igénylem, a politikai szabadság többi formájával együtt. A kormányoknak ma sincs több joguk hozzá, mint hajdan volt, hogy törvénytelen hatalmat követeljenek maguknak, de a törvényes forrásból eredő kormányoknak még kevesebb joguk van hozzá, mint egykor, hogy önkényesen elnyomják az egyént. (…) A civilizáció fejlődése, az évszázadok alatt végbement változások azt követelik a hatalomtól, hogy jobban tiszteletben tartsa az egyén szokásait, érzelmeit, függetlenségét.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]