Skip to main content

Az olimpiász tanulságai

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A pamflet Michelangelója

Szerzőnket egyik tisztelője a „pamflet Michelangelójának” nevezte. Telitalálat ez az ítélet. Mert az erdélyi hitvitázó írókon kívül aligha volt még egy alkotója irodalmunknak, aki ily gigászi nyelvi kataklizmákat, stiláris földrengéseket teremtett volna a fehér papíron, hogy vélt igazát a közönség elé „sziszifuszozza”. Tudta tehát, hogy a szellem harca mindig reménytelen, de éppen e biztos tudás birtokában minden esetben a nyelv és a szenvedély teljes arzenálját mozgósítva ütött rajta nemhogy verébnyi, de akár szúnyognyi problémákon is. Született pamfletíró volt nemcsak gúnyirataiban, de regényeiben, novelláiban egyaránt – és ez a hajlam teszi ma már szinte elviselhetetlenül nyűgösködővé és megalomániássá epikus művészetét. De pamfletíróként halhatatlannak látszik. Pamfletíró, vagyis hivatásos igazságtalan. Pontosabban: részigazságait egyetemessé puffasztó önjelölt, súlyos nagyzási hóbortban szenvedő próféta vagy részhamisságok, résztévedések kérlelhetetlen feltárója és ostorozója. Ne az igazságot keressük tehát vértolulásos írásaiban, de ne is a toleranciát, gúnyköltészete inkább az epe, mint a józan ész játéka. Mégis: életművének jobb része ma is aktuális (sajnos?), agyvérzésgyanús humora és szarkazmusa bámulatos problémaérzékenységről tanúskodik.

Ártatlan nyakunkon az olimpia, és íme, szerzőnk már 1936-ban a berlini-hitleri „sportnymphománia” kapcsán lángoló szavakkal lihegte arcunkba ellenérzéseit a „dühöngő sportőrület láttán”, mely az „egyik legbetegebb, leghülyébb elficamodása a barommá visszarohanó emberiségnek”. Tézisei röviden: a sporttéboly voltaképpen történelmi szadizmus; a túlzott sportkultusz végül az egészség elleni hadjárattá fajul; a győztesek kidülledt szemű üdvözlése a nacionalizmus egyik alesete, semmi más; ez az egész cirkusz pusztán egy remek üzlet; hatásának titka a csőcselék (bankokrácia-taszilókrácia-alvilág) szadizmusigényének kielégítésében rejlik. Túlzásaikkal együtt ma is észbe vehető gondolatok. De nem szeretnénk, ha félreértenének. Akár szerzőnk, aki cikke elején a maga keresetlen modorában ekképpen figyelmeztette az egykori olvasót: „Aki e tanulmány elolvasása után azt mondja, hogy ellensége vagyok az egészséges sportnak: hülye. Aki azt hiszi, hogy az olimpiász győzőit akarom bántani: buta.”

Az olimpiász tanulságai

„Ez év augusztusában csodálatos boldogságözön szakadt Pannónia zsibbadtságaira. A gigantikus örömet nem az okozta, hogy az aranyhajú Nyár magához ölelve a megtépett, vérben és könnyben fürdött magyar földet, kicsókolta belőle új bőségben az életadó kincseket: sok búzát, temérdek kukoricát, rengeteg krumplit, szőlőt, gyümölcsöt s a testből fakadó lélek más örömeit. Nem. Állam és „nemzetfenntartó” étvágy meg tudják csinálni: hogy a magyar föld jósága új nyomorúság, drágított falat s az élet megnőtt nehézségei legyen a magyar föld szerelmes jobbágyai számára.

Nem. Valami más ok lehetett. És ha az öröm jelenségeiről, méreteiről következtetünk vissza az okra: valami világtörténelmileg páratlan mérhetetlen jelentőségű ok. Valami évezredekben egyszer előforduló boldog csoda: az ember egy új, roppant megtágulása, hol az építő emberi szellem elé új, végtelen mezők tárulnak, a népek történelmi munkájának megtalált harmóniája: az örökre elásott kard, a győzelmes eke, a szépség és gondolat valamely új megfrissítő zuhataga, vagy az emberi munka végre meglelt osztozkodó igazsága, mely lelket ad az élet minden robotosának, s boldog és szabad fejlődést jelent minden bölcső számára.

Valóban: a kozmikus öröm mérhetetlen méretei valami ilyen okra engedtek következtetni. Az ezeréves Hunnia néni, egyesítve a delirium tremens, a Vitus-tánc és a tavaszi csókra gerjedt kecske minden őrjöngő mozdulatát, felemelt szoknyával, hisztérikus visításokkal táncolt egy még nem látott arányú karnevált. A napilapok, a hetilapok, a havilapok: a berúgott szatír vér- és bormámorában, a kicsattanó mag bomlott kéjére torzulva, mint különös és titokzatos zsidó szekták túlhabzó szaturnáliájukon: a gerjedt gerincvelő vad visongásaival, a megtorlott kéj fuldoklásaival járták a győzelmi táncot. A távíró- és telefondrótok kiizzottak az Állam legfőbb hatalmasainak szerelmes izeneteitől. A tömegek, mint márciusi szaglásra gyűlt kutyák, fajfenntartásra gyúlt arccal verődtek össze a rádió hangszórói köré, s a zúzó ököl és vérszomjas torok véres agyarú boldogságával üvöltöttek fel egy-egy új jelentésre. A házak szélnek bontották zászlóhajukat, s a Kettős Kereszt és a Mógen Dove cvikipuszit tangózott az egybezuhogott szívek fölött. Egy óriási üst volt az egész Hungária, melyben a kéj és mámor vad lángjaitól főve egy tébolyítós erotika fortyogásában nemzetiegyesültek Istennek az ős emberbarommá visszameztelenült képmásai. Mintha az egész felzilált Magyarország illusztráció volna valami gigantikus Kraft-Ebing farsangi kiadásához. Aztán: az egyik állomásnál visító tömegek, himnusz, zengő miniszterek, sikoltó polgármesterek, hörgő államtitkárok, virágeső, rezesbandák: a boldog delíriumba torlott Budapest mámoros megcsordulásai. És a végén, mint messzi századokat átriadó fortisszimó: a magyar kultúra minisztere germán térfoglalatának boldog megfeszítésével kéjes-lihegőn húzza ki a vízből a győztes magyart! Künn vagyunk a vízből! Végre ezerévi fuldoklás szörnyű szenvedései után: künn vagyunk! A világtörténelem megteljesedett! Beütött a magyar boldogság évezred óta áhított európai szürete! Az idő és tér roppant karácsonyfája minden ragyogását felgyújtja a magyar szívekben! Clio tótágast áll, s a gyászokra zokogó Melpomene most fülig hasadt szájjal röhög, mint közeledő méneket szagló kanca. Örvendjetek hegyek, ordíts város, zengjen föl szíved, magyar falu! Csík gyorsabban kapálózott, mint Jusa, Kusa, Nyusa a H2O-ban és a többi!!! Csák kukkabbra ugrott, mint bármely nemzet fia!!! Túl finn-ugrotta a világot! Harangi keményebben vágogatott állon, mint a japán, a beduin, a busa-néger vagy a kannibál!!! Hát ne legyen erre nagy nemzeti kannibál?! És a lapok pihegő eláradással gyűjtik a Történelem számára Isten harmadik szövetsége sport-Krisztusainak személyi adatait. Megható belsőségű képek alatt zsolozsmáznak az aláírások: – A hős magyar világökölbajnok ángyának a volt takarítónője, otthonában. – Vagy: A magyar világúszóbajnok pedikűrösének sérvkötője, eredeti nagyságban. – Vagy: A világfutó magyar dicsőség pelenkáinak színváltozatai élete első két hónapjában. – Ez az új sportmitológia kupán lihegi a görög, a keresztény és a többi mitológiát, s már látom a magyar toast miniszterének fenséges pocakját, amint nemes zengésű szavakat bugyborékol az új ereklyemúzeum megnyitására.”

???
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon