A pamflet Michelangelója
Szerzőnket egyik tisztelője a „pamflet Michelangelójának” nevezte. Telitalálat ez az ítélet. Mert az erdélyi hitvitázó írókon kívül aligha volt még egy alkotója irodalmunknak, aki ily gigászi nyelvi kataklizmákat, stiláris földrengéseket teremtett volna a fehér papíron, hogy vélt igazát a közönség elé „sziszifuszozza”. Tudta tehát, hogy a szellem harca mindig reménytelen, de éppen e biztos tudás birtokában minden esetben a nyelv és a szenvedély teljes arzenálját mozgósítva ütött rajta nemhogy verébnyi, de akár szúnyognyi problémákon is. Született pamfletíró volt nemcsak gúnyirataiban, de regényeiben, novelláiban egyaránt – és ez a hajlam teszi ma már szinte elviselhetetlenül nyűgösködővé és megalomániássá epikus művészetét. De pamfletíróként halhatatlannak látszik. Pamfletíró, vagyis hivatásos igazságtalan. Pontosabban: részigazságait egyetemessé puffasztó önjelölt, súlyos nagyzási hóbortban szenvedő próféta vagy részhamisságok, résztévedések kérlelhetetlen feltárója és ostorozója. Ne az igazságot keressük tehát vértolulásos írásaiban, de ne is a toleranciát, gúnyköltészete inkább az epe, mint a józan ész játéka. Mégis: életművének jobb része ma is aktuális (sajnos?), agyvérzésgyanús humora és szarkazmusa bámulatos problémaérzékenységről tanúskodik.
Ártatlan nyakunkon az olimpia, és íme, szerzőnk már 1936-ban a berlini-hitleri „sportnymphománia” kapcsán lángoló szavakkal lihegte arcunkba ellenérzéseit a „dühöngő sportőrület láttán”, mely az „egyik legbetegebb, leghülyébb elficamodása a barommá visszarohanó emberiségnek”. Tézisei röviden: a sporttéboly voltaképpen történelmi szadizmus; a túlzott sportkultusz végül az egészség elleni hadjárattá fajul; a győztesek kidülledt szemű üdvözlése a nacionalizmus egyik alesete, semmi más; ez az egész cirkusz pusztán egy remek üzlet; hatásának titka a csőcselék (bankokrácia-taszilókrácia-alvilág) szadizmusigényének kielégítésében rejlik. Túlzásaikkal együtt ma is észbe vehető gondolatok. De nem szeretnénk, ha félreértenének. Akár szerzőnk, aki cikke elején a maga keresetlen modorában ekképpen figyelmeztette az egykori olvasót: „Aki e tanulmány elolvasása után azt mondja, hogy ellensége vagyok az egészséges sportnak: hülye. Aki azt hiszi, hogy az olimpiász győzőit akarom bántani: buta.”
Az olimpiász tanulságai
„Ez év augusztusában csodálatos boldogságözön szakadt Pannónia zsibbadtságaira. A gigantikus örömet nem az okozta, hogy az aranyhajú Nyár magához ölelve a megtépett, vérben és könnyben fürdött magyar földet, kicsókolta belőle új bőségben az életadó kincseket: sok búzát, temérdek kukoricát, rengeteg krumplit, szőlőt, gyümölcsöt s a testből fakadó lélek más örömeit. Nem. Állam és „nemzetfenntartó” étvágy meg tudják csinálni: hogy a magyar föld jósága új nyomorúság, drágított falat s az élet megnőtt nehézségei legyen a magyar föld szerelmes jobbágyai számára.
Nem. Valami más ok lehetett. És ha az öröm jelenségeiről, méreteiről következtetünk vissza az okra: valami világtörténelmileg páratlan mérhetetlen jelentőségű ok. Valami évezredekben egyszer előforduló boldog csoda: az ember egy új, roppant megtágulása, hol az építő emberi szellem elé új, végtelen mezők tárulnak, a népek történelmi munkájának megtalált harmóniája: az örökre elásott kard, a győzelmes eke, a szépség és gondolat valamely új megfrissítő zuhataga, vagy az emberi munka végre meglelt osztozkodó igazsága, mely lelket ad az élet minden robotosának, s boldog és szabad fejlődést jelent minden bölcső számára.
Valóban: a kozmikus öröm mérhetetlen méretei valami ilyen okra engedtek következtetni. Az ezeréves Hunnia néni, egyesítve a delirium tremens, a Vitus-tánc és a tavaszi csókra gerjedt kecske minden őrjöngő mozdulatát, felemelt szoknyával, hisztérikus visításokkal táncolt egy még nem látott arányú karnevált. A napilapok, a hetilapok, a havilapok: a berúgott szatír vér- és bormámorában, a kicsattanó mag bomlott kéjére torzulva, mint különös és titokzatos zsidó szekták túlhabzó szaturnáliájukon: a gerjedt gerincvelő vad visongásaival, a megtorlott kéj fuldoklásaival járták a győzelmi táncot. A távíró- és telefondrótok kiizzottak az Állam legfőbb hatalmasainak szerelmes izeneteitől. A tömegek, mint márciusi szaglásra gyűlt kutyák, fajfenntartásra gyúlt arccal verődtek össze a rádió hangszórói köré, s a zúzó ököl és vérszomjas torok véres agyarú boldogságával üvöltöttek fel egy-egy új jelentésre. A házak szélnek bontották zászlóhajukat, s a Kettős Kereszt és a Mógen Dove cvikipuszit tangózott az egybezuhogott szívek fölött. Egy óriási üst volt az egész Hungária, melyben a kéj és mámor vad lángjaitól főve egy tébolyítós erotika fortyogásában nemzetiegyesültek Istennek az ős emberbarommá visszameztelenült képmásai. Mintha az egész felzilált Magyarország illusztráció volna valami gigantikus Kraft-Ebing farsangi kiadásához. Aztán: az egyik állomásnál visító tömegek, himnusz, zengő miniszterek, sikoltó polgármesterek, hörgő államtitkárok, virágeső, rezesbandák: a boldog delíriumba torlott Budapest mámoros megcsordulásai. És a végén, mint messzi századokat átriadó fortisszimó: a magyar kultúra minisztere germán térfoglalatának boldog megfeszítésével kéjes-lihegőn húzza ki a vízből a győztes magyart! Künn vagyunk a vízből! Végre ezerévi fuldoklás szörnyű szenvedései után: künn vagyunk! A világtörténelem megteljesedett! Beütött a magyar boldogság évezred óta áhított európai szürete! Az idő és tér roppant karácsonyfája minden ragyogását felgyújtja a magyar szívekben! Clio tótágast áll, s a gyászokra zokogó Melpomene most fülig hasadt szájjal röhög, mint közeledő méneket szagló kanca. Örvendjetek hegyek, ordíts város, zengjen föl szíved, magyar falu! Csík gyorsabban kapálózott, mint Jusa, Kusa, Nyusa a H2O-ban és a többi!!! Csák kukkabbra ugrott, mint bármely nemzet fia!!! Túl finn-ugrotta a világot! Harangi keményebben vágogatott állon, mint a japán, a beduin, a busa-néger vagy a kannibál!!! Hát ne legyen erre nagy nemzeti kannibál?! És a lapok pihegő eláradással gyűjtik a Történelem számára Isten harmadik szövetsége sport-Krisztusainak személyi adatait. Megható belsőségű képek alatt zsolozsmáznak az aláírások: – A hős magyar világökölbajnok ángyának a volt takarítónője, otthonában. – Vagy: A magyar világúszóbajnok pedikűrösének sérvkötője, eredeti nagyságban. – Vagy: A világfutó magyar dicsőség pelenkáinak színváltozatai élete első két hónapjában. – Ez az új sportmitológia kupán lihegi a görög, a keresztény és a többi mitológiát, s már látom a magyar toast miniszterének fenséges pocakját, amint nemes zengésű szavakat bugyborékol az új ereklyemúzeum megnyitására.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]