A német kormány tizenhét hónapon keresztül, a volt keletnémet párt- és államfő jogsértő megszöktetése óta követelte Honecker visszaszolgáltatását, először a szovjetektől, később az oroszoktól, majd pedig a chileiektől és oroszoktól. Mást – tekintettel a törvényességi követelményekre és a közvéleményre – aligha tehetett, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy követelése vágyait fejezte ki. Akárhogy is volt, a német kormány eleinte egészen biztosan ímmel-ámmal megtett erőfeszítéseit végül siker koronázta. Erich Honeckcr újból a németeké – de lehet, hogy törököt fogtak vele.
Gyilkos-e a bukott államfő?
Ott van először is az a kínos tény, hogy Erich elvtárs a jelenlegi nyugatnémet politikai elitnek nagyra becsült politikai partnere volt. Pedig öt évvel ezelőtt is lehetett tudni róla, hogy nem az emberi jogok tántoríthatatlan védelmezője. Hivatalos bonni vizitje alkalmából a kormány vendégházában szállt meg, most beszállították abba a börtönbe, ahol a nácik alatt már eltöltött tíz évet. Védői ezt a körülményt sem hagyják kiaknázatlanul.
Ráadásul arra sem lehet mérget venni, hogy valóban el fogja nyerni jól megérdemelt büntetését. A Zétényi–Takács-féle törvénytervezet, az ezt elutasító alkotmánybírósági határozat és az egész ügyet körülvevő – mondjuk így – szenvedélyes vita egyet mindannyiunk számára világossá tett: a jogállam nehezen tudja kezelni a jogtipró rezsim szolgálatában elkövetett bűnöket. A német igazságszolgáltatásnak sem lesz könnyű dolga Erich Honeckerrel, noha a németeknek az elévülés kérdésével nem is kell bíbelődniük: a bukott államfőnek van éppen elég olyan bűne, amely még nem évült el. A kérdés csak az, hogy ezek a bűnök tekinthetők-e a büntetőjog hatáskörébe eső bűncselekményeknek.
Honecker egy szuverén állam feje volt. Szűken vett jogi értelemben nem szegte meg a törvényt – ellenkezőleg, érvényt szerzett az NDK törvényeinek – azzal, hogy közvetve emberek halálát okozta a keletnémet határon. De a vádhatóság szerint ezek a keletnémet törvények ellentétben álltak az általános jogfelfogással és az alapvető erkölcsi normákkal, ezért természetjogi értelemben maguk is törvénytelenek voltak. Betartásuk és betartatásuk ennélfogva bűncselekmény: társtettesként elkövetett emberölés.
Noha ugyanez a jogi konstrukció tette lehetővé a náci bűnözők büntetőjogi üldözését, nincs garancia arra, hogy az illetékes bíróság (végső soron minden bizonnyal az alkotmánybíróság) el fogja fogadni ezt a természetjogi érvelést. Ez idáig három pert folytattak le olyan határőrök ellen, akik „határsértőket” lőttek agyon. A bíróság csak egy esetben csatlakozott az ügyészség felfogásához és ítélt el határőröket azon az alapon, hogy embertelen és ezért érvénytelen törvénynek engedelmeskedtek. A másik két esetben a bírák azért ítélték el a vádlottakat, mert úgy találták, hogy túlbuzgók voltak, hogy a halálos lövések leadásával túlléptek törvényes lehetőségeiken. Ha Honecker bírái ez utóbbi bírák jogértelmezését követik, Honecker kint van a vízből. Megint el lehet majd mondani, hogy „a kicsiket felakasztják, a nagyokat meg futni hagyják”.
Ami politikai katasztrófa lenne.
Az ország lejáratásának kísérlete
De most valószínűleg a németeket is jobban érdekli az olimpia, mint Honecker sorsa. Különösen, hogy remek hétvégéjük volt. Nyertek tíz aranyat, ha a pénteket is a hétvégéhez számoljuk. Persze mi sem panaszkodhatunk. Sőt, minden okunk megvan a hazafias büszkeségre. S kit érdekel az a fránya német sportújságíró, aki nem átallotta a herkulesi tetteket végrehajtó magyar úszókat doppingolással vádolni. Nem is értettem, miként juthatott a Süddeutsche Zeitung firkászának eszébe ez a badarság. Hát nincs szeme? Vagy én vagyok vak, s Egerszegi Krisztina tulajdonképpen Tamara Pressz, csak álcázza magát? Tanácstalanságomban még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg az edzőnek remek, de diplomatának csapnivaló és túl sokat titokzatoskodó Széchy mester is ludas lehet a dologban.
Aztán az Új Magyarország megmagyarázta. Helyre tette a dolgokat, bele az összefüggések kellős közepébe. A „magyarellenes publicisztika” megszületéséért azokat terheli a felelősség, „akik a napi politikai sajtóvitákban rendre-másra mindent elkövetnek azért, hogy a jelenlegi kormányzatot lejárassák”. Vagyis hát az ellenzéket, amelynek „nem egy személyisége próbálta Nyugaton elhitetni azt, hogy Magyarországon fajgyűlölet uralkodik, a kormány maga alá akarja gyűrni az egész magyar sajtót, a Balaton vize alkalmatlan a fürdésre stb. stb. stb. Az eredmény most már kézzelfogható. Az ország lejáratásának kísérlete külföldön odáig jutott, hogy a kinti tollforgatók nemigen tesznek különbséget, és olyasmibe is belekötnek, amely a kormány ellenzékének sem tetszhet.” (Kedves Korrektor! Ne bántsd az idézett szöveget. Ez így szép, ahogy van. Kis jóindulattal az utolsó mondatot is meg lehet érteni.)
Szeretném megjegyezni, hogy „az ország lejáratásának kísérlete” szerintem meg ennél is sokkal tovább jutott, egészen a barcelonai lovak füléig, akik éppen ezért nem is hallgattak öttusázóinkra.
Szamárfül
Szóval én úgy gondolom, hogy az Új Magyarországnak teljesen igaza van. Ha én a Süddeutsche Zeitung sportújságírója lennék, én is doppingolással gyanúsítanám annak az országnak az úszócsapatát, amelynek legnagyobb taváról teljesen alaptalanul azt hazudjak, hogy döglenek benne az angolnák. Csak azt nem értem, miért kell ezzel törődni. A németek véleménye nem számít. Elamerikanizálódtak, fetrengenek a kultúrmocsokban: megszűntek kultúrnemzet lenni. S ezt bizonyítani is tudom. A Bild-Zeitungban nemrégiben hirdetés jelent meg a következő szöveggel:
„Szüksége van arra, hogy magánkönyvtára úgy nézzen ki, mintha olvasná és használná?
Könyveit elolvasom, ellátom szamárfülekkel, könyvjelzőkkel (mozijegyekkel, színházjegyekkel és hasonlókkal), aláhúzásokkal és széljegyzetekkel.
A szolgáltatás ára a könyvek mennyiségétől és a kezelés intenzitásától függ.”
És ezt az apróhirdetést a Spiegel – ellenzéki lap – még nagydobra is verte. A múkságírás nyelvén: lejáratta Németországot. Egy lejáratott ország úszóit pedig nyugodtan lehet rágalmazni. Ki is mondom: Dagmar Hase fiú.
A Spiegel a hibás.
- A hét üzenetei [6]