Skip to main content

Podmaniczky

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„…utamból éppen egy vasárnap tértem vissza Pestre. Átöltözködvén s megebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. Alig találok szavakat azon lehangoló érzés ecsetelésére, amely az egymást érő, s mind előretörekvő, a haladás korszakát már megkezdett nagy városok után, Pest ez egyetlen mulató helye, a Városliget láttára rajtam erőt vett. Elhagyottságot s pusztulást észleltem, bárhová tekintek. A Ligetben a vasárnap dacára alig egynéhány ember lézengett. A tó mocsárhoz hasonló külsőt mutatott, félig sással benőve. Csak a Páva, most Nádor-szigeten szemléltem egy kis csődületet, oda törekedtem tehát. A jelenlegi fürdő előtti szabad téren katonai zenekar játszott, s a köré kisebb mesteremberek a magukkal hozott eledelt fogyasztva valának letelepedve családjaikkal egyetemben, akik néhányai kissé fölöntve a garatra kölcsönöztek élénkséget a lehangoló képnek. Sehol a haladásnak, a kényelemnek, a mívelődésnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető – hanyatlás, pusztulás mindenfelé. Keblem lehangoltságán a szemembe toluló könnyek könnyítének némileg, s feleszmélve elaléltságomból megfogadám, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzendem ki életem egyik vezéreszméjéül.”

Báró Podmaniczky Frigyes fogadkozott így 1856-ban. A Naplótöredékekből, de persze a történelemből is tudjuk, a gavallér báró később valóra váltotta fogadalmát: a Budapest fejlesztésére vonatkozó nagyszabású tervek megálmodója, sőt egyik megvalósítója lett.

A Beszélő olvasói azonban talán azt is tudják, hogy a barátai egykor Demszky Gábort nevezték Podmaniczky-nak. Nem mintha akkor bárki is sejtette volna, hogy az ötletes és merész szamizdatkiadó Budapest főpolgármestere lesz. Csupán a nagykockás zakója, szlávos hangzású neve miatt, no meg talán azért, mert a báróval abban is egyetértett, hogy bajunkban „egyes-egyedül a nők képesek bennünket… valóban megvigasztalni”.

Demszky-Podmaniczky a múlt héten volt negyvenéves!

Vajha még az is beteljesülne, amit Andrássy Gyula miniszterelnök mondott a bárónak, amikor az, ellenzéki létére, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa felállításáról és feladatköréről szóló javaslatát előadta neki:

„Kedves barátom, hajdani báró Gibitz, te nagy kópé vagy, s mint igazi telivér ellenzéki, azt akarnád elérni, hogy a Deák-párt a maga dicsőségét a készítendő csatornákba s vízvezetéki csövekbe, egyszóval a föld alá temesse. Mire azután kormányra fognátok jutni, a föld alatti láthatatlan munka elkészíttetvén általunk – tik az alap fölé emelnétek »ad maiorem dei gloriam« a fényes felépítményt, hirdetendők urbi et orbi a balközép párt fényesen sugárzó eredményeit és dicsőségét.”

Mindazonáltal a miniszterelnök elfogadta az ellenzéki javaslatot, s az meg is valósult.

A bizonyíték rá: Budapest.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon