Skip to main content

Önkéntes éhezők

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az éhezés 20. napja után, egy – bár a Létminimum Alatt Élők Társaságának szervezésétől függetlenül – paksi éhségsztrájkoló halála árán a tömegkommunikáció mégiscsak keblére ölelte a bicskei demonstrációt. A kormánypárti propaganda konyháján kifőzték a követendő álláspont kvintesszenciáját: zsarolás, terrorizmus, bizonyos ellenzéki erők aknamunkája a kormányellenes éhezés. Bizonyos, ha bájnak nem is nevezhető hamvasság lengi át ezt a propagandát alig egy hónappal Réti Miklós MDF-képviselő, Chrudinák Alajos és Tőkés László éhségsztrájkja után, őket ugyanis tisztelni illett önfeláldozó kiállásukért.

Különféle diszciplínák fölényes, politika fölötti szakértői türelmesen magyarázzák a csacsi közönségnek, hogy a szegénység nem a kétkulcsos áfától származik, ne az ellen tiltakozzanak hát, hanem a szegénység ellen. S nagyvonalúan elsiklanak ama apróság fölött, hogy ha a szegény ember az eddigi közterhek mellé még egy kis áfát is fizet, akkor bizony szegényebb lesz, függetlenül az áfa számos nagyszerűségétől. Az éhezők azonban konokul éheznek tovább, s csatlakoznak hozzájuk tegnap még ismeretlen önkéntesek. S sorjában tesznek látogatást, küldenek írásos üzenetet az ellenzéki politikusok.

Mi ez az egész? A közvélemény nagy része most, a huszonnyolcadik nap tájékán alighanem kicsit kényelmetlenül feszeng. Nem szeretik sem a szegénységet, sem az adókat, sem a kormányt, de nem szeretik az örökös morális kihívásokat s a politikai attrakciókat sem.

Mi ez az egész? Újabb, vészes figyelmeztetés arra, hogy mily gyengék, mily törékenyek a parlamenti demokrácia intézményei itt a magyar, közép-európai ég alatt, ahol a tiltakozás önpusztító formái most is bármikor mozgalommá terebélyesedhetnek, holott a finom egyensúlyokkal balanszírozó modern demokráciában minden polgár élete és méltósága megkérdőjelezhetetlen cél és érték. Önmagát ott égeti el, ott sanyargatja, ott kockáztatja az egyén, ahol más eszköze nincsen kimondani megalázottságát, elnyomorodását, elnyomottságát. A börtönben, mint az ír terroristák, az üzemszerű gyarmatosító hatalomintézmények ellenében, mint Gandhi, a KGB zárt városában, mint Szaharov, Kádár János általános amnesztiájának élő cáfolataként Kádár börtönében Pákh Tibor. Demokráciára alkalmatlan, aránytévesztő tévelygők lennének a Létminimum Alatt Élők Társaságának éhségsztrájkolói mind az ötvenöten az ország tizenöt helységében, ördögi politikai kalandorok hányódó eszközei? Az ítéletet sajnos nem a kormányzó pártok rendőr útján közvetített üzenete mondja ki, nem is a fölényes szakértők s a Bicskére látogató óvatos politikusok, hanem a köz hangulata (persze a sajtó ennek alakításába, ne tagadjuk, alaposan belefolyik), s az nem utasítja vissza meghökkenve a demokráciában oly inadekvát módszert, legfeljebb beletörődésre szoktatott alattvalóként vagy fanatikus kormánypártiságból. Bizony, nagyon kevesen érzik úgy, hogy fölösleges, értelmetlen nektek ott éhezni Bicskén polgártársak, jobbat, ésszerűbbet úgysem érhettek el, mint választott képviselőink, felelős kormányunk és szakszervezeteink.

Ez az ítélet diagnózis. Ha kevesen bíznak a demokratikus intézményekben, akkor tényleg nem alkudhatják ki egymástól és együtt az optimumot, mert a „közjó”-hoz az is hozzátartozik, hogy a köz jónak tartsa. Akkor a demokratikus intézmények gyengék. Erejük nem a kényszerítés eszközeinek birtoklásában rejlik, hanem a beléjük vetett bizalomban.

Ezt a szomorú diagnózist éhezték ki az önkéntes éhezők – mert az áfa-alkudozást elvégzik a pártok és a szakszervezetek is. Egyébként az áfa-kulcsok és kompenzációk rendezgetésétől nem lesz senki sem kevésbé szegény.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon