Skip to main content

Anziksz

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kisújszállás egyik notabilitása szerint egyetlen magyar ember reggeli ébredése sem felhőtlenül derűs addig, amíg a trianoni sérelmet a világ jóvá nem teszi, s legalább az 1941-es magyar határokat vissza nem állítja. A ’41-es határok között talán megnyugszik a nemzet.

K. István tsz-nyugdíjas viszont egy bekerített kaszálót mutat a város szélén, amitől jóravaló ember nem alhat nyugodtan Kisújszálláson. Ekkora bekerített beltelek parlagon évek óta! A „pocsíklás” oka az emberi irigység, a rosszindulat. Jó tíz éve ugyanis átadta a város ezt a területet temetőnek. A református egyház bekerítette, s addig is, amíg temető lesz, a presbitérium kiadta bérletbe, kertnek. Csakhogy voltak, akik elirigyelték a szerencsés kiválasztottaktól a jó kis közeli telkeket, s addig-addig, míg kitalálták, hogy ezért adózni kell. Kivetettek az egyházra évi 35 ezer Ft adót. Mit tehetett az egyház, tízszeresre emelte a bérleti díjat. Azóta parlagon maradt az egész.

A két „botrány” nehezen összegezhető, a két álláspont nem képez morális közösséget. K. István „magyart” egészen más izgatja, mint aminek a város egyik vezető embere szerint izgatnia kéne, a vezető, aki egyébként még csinálhatna is valamit a pocsíklás ellen, talán nem is tud a bekerített parlagföldről.

K. István, aki különben azt mondja, hogy ha csak hatvanéves lenne, és nem hatvanhét, s nem ijesztett volna már rá egy agyérgörcs, kivenné a vagyonrészét a tsz-ből földben, fehér falú, piros tetős tanyát építene rá, s ott gazdálkodna, mert egész életében ezt az életformát tartotta legtöbbre a világon. „Pocsíklásnak” tartja a szobordöntögetést is, amit Budapesten csinálnak. Ezekben a szobrokban munka van, s munka van azoknak a tévúton járó embereknek a teljesítményében is, akiknek a szobrok emléket állítottak. (Egyébként 1947-ben K. Istvánnak megvolt a tanyája.) Kisújszálláson Dobi István utca maradt a Dobi István utca, s a Münnich Ferenc utcát is megtartották. A város vezetése meg akarta változtatni mind a kettőt, de az ottlakók úgy nyilatkoztak, hogy nekik megfelel, hagyják békén. Ne „pocsíkolják” azokat a táblákat.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon