Nem hiába szabadulnak fölös szőrzeteiktől a skinheadek, a bőrfejűek! Még ebben a tikkasztó, álmosító nagy melegben sem lankadnak. Pár napon belül már a második színes diplomatát – s ki tudja, hányadik nem diplomatát – verik meg. Volt köztük már afrikai, ázsiai, mindjárt jönnek az amerikaiak, az Egyesült Államok nagykövetségének színes diplomatái. A rendőrség meg a belügy persze nem lehet ott mindenütt… Hol vannak már azok a szép idők, mikor minden egyes politikai ellenzékire, demokratára több tucat belügyes, informátor, utcai megfigyelő jutott…
Propedeutika
Amilyen nehezen veszi észre a mai belügyes az akcióra készülő bőrfejűt, olyan könnyű az utóbbi dolga. Messziről felismerni a zairei feketét, a jemeni arabot. Hozzájuk nem is kell más, mint jó szem és kemény ököl, őket az iskolázatlan, ideológiailag képzetlen hazai ifjú is könnyűszerrel elhárítja.
Más a helyzet a judeoplutokratával! Ez már nehezebb dió, ide már nem elég a puszta szemmérték. Itt már a szellemieken, erkölcsieken, az elődök harci tapasztalatainak ismeretén is sok múlik.
A judeoplutokratikus infiltráció elhárítására vállalkozó fiatalnak a legutolsó időkig számos nehézséggel kellett megküzdenie. Hiányzott az elemi útmutatás, láthatatlan, gonosz kezek eltüntették a didaktikus segédleteket.
Hála azonban Csurka István képviselő és kormánypárti alelnök úrnak, a helyzet sokat javult. A magyar fiatal, különösen a tanultabbja, ma már pontosan tudja, mit tegyen, ha etnikailag tisztátalan dollárokkal közelítik. Bolond azért ne legyen, vegye fel nyugodtan! Csak azt ne higgye, hogy amit ő kapott, azt az ő javára szánták! Hát a többi pénz, az honnét jön, mi célból, merre tart? Nagyon átdobtak téged, kiskomám!
Legitimitás
Nem akarnánk ebből nagy ügyet csinálni. Már csak azért sem, mert a sokadszor megcímzett „plutokrata”, Soros György is jól látszik viselni a megpróbáltatásokat. Ha nem ütik, amiért fizetni bátorkodik, akkor tulajdonképpen rendben van…
Ezzel a szerencsétlen marxizmussal viszont tényleg semmi sincs rendben. Még abban sincs igaza, hogy egy történelmi szituáció, egy kihívás szükségképpen színre lépteti azokat a személyiségeket, akik képesek megválaszolni.
Ha, mondjuk Illyés Gyula egy kicsit később születik, egy kicsikét tovább él, akkor ma nyilván ő az MDF elnöke, a legfőbb állami kormányzati méltóság és minden egyéb. Akkor a mostani ellenzéknek nagyon nehéz dolga lett volna a választások idején. (Bár persze, így is nehéz dolga volt…) Ha viszont Bibó István is élne és politizálna, akkor már az lenne a fő gond, hogyan lehet vele szemben egyáltalán pártot és oppozíciót szervezni. Hisz nyilván minden normális ember ott akarna politizálni, ahol ő…
Így vagy úgy, el nem tudom képzelni, hogy Illyés, ha még élne, és elnökölné a Magyar Demokrata Fórumot, szó nélkül hagyná ezeket a legújabb csurkai működéseket. Inkább azt gondolom, szapora pártfegyelmikkel, esetleg tagkönyvbevonással próbálná elejét venni az újabb alelnöki megnyilvánulásoknak. Illyés megtehetné, mert neki lenne hozzá autoritása.
Más a helyzet dr. Antall Józseffel. Ő nem ringatta a lakitelki bölcsőt, nem tud felmutatni évtizedes népnemzeti és kisebbségvédelmi munkásságot, nem hozott magával olyan csapatot, mely feledtetné a régiek dicsőségét. És mégis az kellene, hogy ő meg mindenki más, aki az MDF-et konszolidált demokratikus jobbközép testületként szeretné látni, vegyen egy nagy lélegzetet… Legalább annyira bátorodjon fel, hogy megmondja, mi az, amit egy középjobb pártalelnök elmondhat, s mi az, amit nem…
Népi demokráciát!
De ha Illyés Gyula, az egyik legokosabb, legtisztább fejű magyar ember még élne és politizálna, nemcsak azt tudná, mikor kell fegyelmit adni a pártalelnöknek, hanem azt is, mikor kell eredeti vállalásukra emlékeztetni a politikai színpad szereplőit. A rendszerváltó főszereplők, a demokratikus pártok arra szerződtek, hogy az egypárti, totalitárius szisztémából a lehető legrövidebb idő alatt a modern, demokratikus, többpárti jogállamba vezetik át az ország népét. Ami, felfogásunk szerint, azt jelentené, hogy a legfőbb hátráltatóra, a túlélő, bénult tanácstalanságot árasztó kádárizmusra, posztkádárizmusra kellene összehangolt csapást mérni, támogatni minden olyan elgondolást, innovációt és szerkezetet, ami elvezet ettől a korszakos, idült ellenforradalmi berendezkedéstől. Ehhez, újból csak felfogásunk szerint, nem szükséges itt és most eldönteni a népi és urbánus kérdést. Még azt sem feltétlenül most, ebben a választási periódusban kell eldönteni, hogy Szálasi vagy Rákosi volt-e a nagyobb gazember.
Szemben ezekkel a magánvágyakkal, az ember lépten-nyomon azt látja, hogy a kádári álmok, illúziók és nosztalgiák nem egyszerűen új erőre kaptak, de helyenként már ijesztő méretűre nőtték magukat. Ezt a helyzetet a demokratikus pártok leginkább oly módon próbálják orvosolni, hogy a népi jól orrba vágja az urbánust, az meg viszonzásul nagyot teker a népi fülcimpáján. Ami rendben is lenne, ha ezekből a cselekedetekből valami távlati tanulság adódnék. Viszont két évvel a rendszerváltás után az égvilágon semmilyen tanulság sem kerekedett még ki, leszámítva a rekádárizációs és rekommunizációs törekvések erősödését. Valami nincs jól, valamit nem ért és nem akar a nép. Valahol hiba történt. Magyarázgatás helyett meg kell keresni, és ki kell javítani.
„Nem tudok írni! Nagyon szégyellem magam, de nem tudok írni! Csak a parasztok és a katonák tudnak írni! És most elmegyek a parasztokhoz és katonákhoz! Megkérem őket, hogy tanítsanak meg írni!” – így vezekelt 1966-ban a kérlelhetetlen vörösgárdisták előtt Kuo Mo-zso, a kínai írószövetség agg elnöke.
Egy dr. Antall József számára teljességgel idegen szereposztás! De ha egyszer neki sem megy…
- A hét üzenetei [6]