nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Van agrárválság nálunk, vagy nincs?

Juhász Pál: Van, és ez három teljesen különböző rétegben mutatkozik. Az egyik a piacrendszer átalakulásával függ össze. Meg azzal, hogy az agrárpolitika nem tudott időben és megfelelően reagálni a keleti cserekereskedelem összeomlására, nagyra nyílt az agrárolló, százmilliárd fölé ment a termelők vesztesége. Ez a válságrész az idén enyhült valamelyest, konszolidálódtak a piacok, sikerült megtalálni azokat a vevőket, akik tavaly eltűntek. De a tavalyi nagy pénzhiány miatt – és ez mindenütt, a mezőgazdaságban, élelmiszeriparban, kereskedelemben egyszerre nyomja a vállalkozókat – még annak sem biztonságos a termelése és forgalmazása, aminek megvan a végső piaca.

A másik válságrész tagadhatatlanul a jogalkotásra és „mondjuk” kormánypolitikai zavarokra megy vissza. A kormánypolitika és jogalkotás nem mérte fel a reálisan létező helyzetet, hanem egy utópisztikus modell szerint nekiállt újraszabályozni a mezőgazdaságot. A modell lényege, hogy a földtulajdont a most kialakuló szisztémában teljesen elválasztják a vállalkozástól. Tömegessé válik, hogy a mezőgazdasági vállalkozók és termelők idegenek, kívülállók tulajdonában levő földeken lesznek kénytelenek gazdálkodni. Emiatt a magyar mezőgazdasági üzemrendszer borzasztó bizonytalanságba került, és ez várhatóan több évig tart majd. Nem tudni, hogy egy ma létező magán- vagy szövetkezeti vállalkozás jövőre vagy rá egy évvel létezhet-e még, és milyen keretek között?

A harmadik krízisok ezzel függ össze. A jövőkép zavaros voltával. Magyarország földrajzi helyzete, éghajlata, agrár- és egyéb gazdasági kultúrája nagyjából meghatározza, milyen jövője lehet a magyar mezőgazdaságnak. Erről azonban ma az emberek, de különösen a politikusok, döntéshozók fejében nagyon inkonzisztens képek élnek. Sem a kisparaszti nosztalgiaképek, a Kertmagyarország álom, sem ennek az ellentéte, az Európára veszélyt hozó, nagy tömegű, túl olcsó élelmiszert piacra dobó magyar mezőgazdaság helyzete nem reális. Viszont bizonytalanságot hoz. A vállalkozók, befektetők, kereskedők nem tudják, mit érdemes csinálni holnap, hova érdemes befektetni, honnét kell menekülni, és ez különösen azoknál a területeknél, amelyek bonyolult összefüggési rendszerben határozódnak meg, válik rombolóvá. Megfigyelhető, hogy azok a területek, amelyek összetett háttértevékenységet kívánnak, nagy tőkekoncentrációt, integrált, összehangolt lépéseket írnak elő, legyengülnek, leépülőben vannak. Azok viszont, ahol az ember főleg csak a munkáját kockáztatja, feljövőben vannak. Mert hát élni kell, mit tehet az ember, krumplit termel, hagymát ültet, káposztát szed… Így jön az a furcsa kettősség, hogy az egymásra épülő, bonyolult tevékenységből hiány van, az egyszerűeknél meg krónikussá válik a túltermelés.

Művelők, műveltetők

Beszélő: Ez utóbbit egyesek azzal magyarázzák, hogy általános gazdasági krízis idején az emberek a földhöz menekülnek. Amihez nálunk hozzájön, hogy a kárpótlás végeredményben egy olyan történelmi időt kelt életre, amikor jóval többen éltek a mezőgazdaságból. ’47-ben még inkább agrártársadalom voltunk, most meg ipari társadalom lennénk.

J. P.: Furcsa dolog ez! Magyarországon igazából a nyolcvanas években bővült az agrártársadalom! Ebben az évtizedben 1,1 millióról kb. másfél millióra bővült azok száma, akik melléktevékenységként, de komolyan foglalkoztak mezőgazdálkodással. Tehát a nyolcvanas években – bár ez akkor nem volt ideológia – a „visszaparasztosodás” erősebb volt, mint az utolsó két évben. Ennek a legfőbb oka, hogy az utolsó két év agrárválsága a mezőgazdasági vállalkozókat nagyobb számban készítette ki, mint a szövetkezeti tagokat, bár ott is sokan váltak munkanélkülivé. A gazdálkodók számán mérve tehát semmiképp sem nőtt a „parasztizáció”. Az viszont igaz, hogy sokan beleszorultak, nincs másból megélniük, hát művelik kertjeiket. Az idén sokkal nagyobb mértékben végeznek szabadföldi kertészeti tevékenységet, mint két-három évvel ezelőtt, pedig már akkor is túltermelés volt.

Beszélő: És mi lesz, ha lefutnak a mostani átalakulási, kárpótlási folyamatok?

J. P.: Az várható, hogy a föld 60–70 százaléka olyanoké lesz, akiknek vagy semmi közük a mezőgazdasághoz, vagy pedig mezőgazdaságból nyugdíjba ment idős embereké. Tehát idegen tulajdon, nem mezőgazdasági vállalkozóké vagy dolgozóké. Ez igazából nem okoz majd olyan nagy zavart, mint logikailag elgondolnánk. Az új tulajdonosok döntő többsége, akár mint téesztag jutott a földhöz, akár kárpótlás címén, nem akar majd önálló mezőgazdasági vállalkozó lenni. Eleve azt keresi, hogy a szövetkezetnek vagy az utódvállalatának, vagy valamelyik nagyvállalkozónak, hogyan tudhatná előnyösen odaadni a földjét. Ez nem vezet olyan birtokaprózódáshoz, mint amit a tulajdoni lapokon látunk. Kétségtelenül olyan jogi és gazdasági bizonytalanságot eredményezett viszont, hogy ma sem a vállalkozó, sem a szövetkezeti utódvállalat nem mer hosszú távon gondolkozni. Menekül a tőke a mezőgazdaságból, akik ott dolgoznak, sem mernek befektetni. A tőkefelélés az utolsó két évben már életveszélyes mértékű, és bizony várhatóan a következő két évben is folytatódik.

Beszélő: Hallani olyan véleményeket, hogy a régi, szocialista nagyüzemi struktúra a nyolcvanas években mindenképpen túlélte magát. De olyat is hallani, hogy még tele volt erővel, növekedési potenciállal, s ma is tartaná még magát.

J. P.: Ebben is van egy furcsa paradoxon. A nyolcvanas években az agrárreformerek között nagyon erős törekvés, szinte mozgalom alakult ki, hogy felborítsák a régi nagyüzemi kereteket. Tény, hogy a nagyüzemi elit keményen ellenállt a kísérletnek. A rendszerváltásnak az volt a nagy lehetősége, hogy ezt az ellenállást letörve új irányba induljon az agrárfejlődés. A kárpótlás és a külső tulajdonosok tömeges bevonulása azonban nemcsak nem segíti a nagyüzemi vállalati rendszerek megújulását, hanem láthatóan késlelteti. A téesztagok zöme és az állami gazdasági dolgozók jelentős része is abba a dilemmába esett, hogy vagy egymással és a meglevő vezetői réteggel vállal szolidaritást, vagy pedig kívülállók elviszik a termelőeszközöket tőlük. Most ez a szolidaritási kényszer konzerválja a régi szövetkezeteket. Úgyhogy a rendszerváltás első két évében elmaradt az igazi belső reform.

Beszélő: Ez a szolidaritás azonban nyilván csak rövidebb távon él majd. Mi lesz hosszabb távon, amikor már az új szisztéma működik?

J. P.: Elég kegyetlen a törvény! Nem is annyira a kárpótlási, hanem inkább az átalakulási. Ez a törvény, ahogy már szó volt róla, óriási vagyontömeget biztosít a kívülállóknak és nyugdíjasoknak. Gyakorlatilag a vagyon kétharmadát. És az aktív dolgozók érdeke ezután az, hogy a vagyon utáni osztalék minél kevesebb legyen, s a szövetkezet minél több jövedelme jusson az aktív közreműködőknek. A kívülálló tulajdonos meg fordítva, a vagyon utáni osztalék növekedését követeli. Tehát beletették ebbe a rendszerbe a hosszú távú szembenállást, ami nem tudni, mire fog vezetni.

Beszélő: Ez, avult kifejezéssel, osztályharc. Érezni ebből már valamit?

J. P.: Nem, osztályharcos indulatokat nem! Sem a téeszelit ellen, sem a kívülálló tulajdonosokkal szemben Persze, vannak, akik ezeket az indulatokat, ha úgy tetszik, jobb- és baloldali osztályharcos demagógiákat megpróbálják nagyra növeszteni, de a valóban érdekelt lakosság nem rezonál rájuk. Az emberek túlnyomó része kivárásra állt be, szép fokozatosan, egymás közti alkukkal próbálja továbbterelni a hajót.

Túlélés, vállalkozás

Beszélő: A kádárizmusban, tetszik vagy nem, kialakult valami egységes túlélési stratégiája a falusi embereknek. A háztájira, másod-, harmadgazdaságra gondolok. Látszik már valami csírája a „demokratikus túlélési stratégiának”?

J. P.: Legfeljebb egészen kis méretekben, egyes társadalmi csoportoknál. Mondjuk, némelyik közép- vagy Alsó-Tisza vidéki, vagy Duna–Tisza közi kertészetekben egyes családok már az új rendhez igazodva képesek együttműködni, megosztani a munkát és a tevékenységeket. Általában azért nem ez a jellemző. A régit szeretnék görcsösen továbbfolytatni. Nem bíznak az új, nagyobb lehetőségekben, attól félnek, hogy az eddigi kettős életforma biztonsága is elvész. A téeszelnökökre nagy nyomás nehezedik: tartsák egyben a téeszt, ne dobják be a törülközőt, ne hagyják ott a tagságot, keressék meg a módját, hogyan lehet az eddigi kettős életformát továbbfolytatni.

Ez most azt eredményezi, hogy a háztáji arányát növelik. Viszont a kistermelés piaci biztonsága még kisebb, mint a nagyüzemé. Folytatni próbálnák a nyolcvanas években megszokottat, de mégis bizonytalanabb lesz a megélhetés.

Beszélő: Korábban sokan úgy érveltek, hogy nálunk a farmgazdaság még messze van. A háztájikra „organikusan” épülő kisvállalkozásnak lehetne jövője.

J. P.: A nyolcvanas években két reális folyamat volt észlelhető. Mind a kettő folytatható. Az egyik folyamatot a kisföldű vállalkozások terjedése és terjeszkedése jelezte. Ezt kellett volna minden erővel segíteni. A kárpótlási törvény látszólag éppen ezt teszi. A valóságban sokkal közvetlenebb segítségre lett volna szükség, a kisvállalkozókat, nem pedig a járadékra utazókat kellett volna támogatni. Jó, majd valahogy megtalálják egymást, ki fog egyenesedni a görbe, de lassan és körülményesen. A másik megfigyelhető folyamat pedig a szövetkezetek szétdarabolódása volt, egyszemélyes, félszemélyes vagy csoportvállalkozásokra. Ez a legkönnyebben végigvihető átalakulás, de lelassult. Gyakorlatilag le is állították a múlt évben, jogi tilalmakkal.

Beszélő: Azzal az érveléssel, hogy minden csak a „zöld báróknak” jut. Mennyi ebben az igazság?

J. P.: Voltak ilyen példák. A jogi forma lehetőséget adott rá, hogy a dolgozói csoportok önállósuljanak a szövetkezettel szemben, önálló vállalkozást indítsanak, és persze arra is jó volt a forma, hogy jól tájékozott agrárüzletemberek időben megsüssék a maguk pecsenyéjét. Ezt a folyamatot kellett volna helyes mederbe terelni politikailag, nem pedig leblokkolni. Az is igaz viszont, hogy nagyon fejletlen a magyar lakosság szerveződési kultúrája. Részben a szocializmus miatt, részben ősidőktől fogva. Nagyon nehezen tudják megfogalmazni, mondjuk és tisztelet a kivételnek, egy tehenészeti telep dolgozói, hogy mi kellene az önállósuláshoz, hogyan kellene elindulni, mik a feltételek, milyen módon szerveznék meg az üzleti kapcsolataikat, és így tovább. Ezért is alakult ki, hogy az agrárértelmiség, mondjuk így, legfelső rétege kiváltságos helyzetet élvez. Mert csak ott vannak nagyobb sűrűségben olyan emberek, akik neki mernek vágni, merészelik az új formákat megcsinálni. A többiek inkább félnek tőlük, és ez eredményezi azt a furcsa egymásrautaltságot a szövetkezeti tagok és vezetők között, amiről már beszéltünk.

Beszélő: A mostani, kárpótlási és átalakulási megrázkódtatások valamikor majd elcsendesülnek. Mi lesz ezután, milyen üzemfélék lehetnek életképesek?

J. P.: Többé-kevésbé látható, hogy Magyarországon három üzemtípusnak van piaci esélye. Az egyiknél nagy méretekben, nagy tőkekoncentrációban dolgoznak. Ezek ma csak csoportvállalkozásként működhetnek, és döntően téeszen belüli vagy téeszből kiváló utódszervezetek. Ezek a csoportkiválások most, a kárpótlás és átalakulás miatt késlekednek, de ha majd tisztázódnak a tulajdonviszonyok, megindul a folyamat.

A másik forma a középparaszti gazdaság reneszánsza lehet. Itt elsősorban azokra a vállalkozókra gondolok, akik eddig is vadászták a földet, igyekeztek növekedni, és most szabad utat éreznek maguk előtt. Leginkább az állít korlátot, hogy ez a gazdálkodás általában sajátos életformát tesz szükségessé, leginkább tanyasi életet. Komfortosított tanya pedig elég kevés van Magyarországon. Nem nagyon hiszem ezért, hogy belátható időn, mondjuk 5–10 éven belül a föld egyötödénél, egynegyedénél több kerülhetne középparaszti kezelésbe.

A harmadik pedig a nyolcvanas évek uralkodó formája, a másodfoglalkozású gazdaság. Ez legalább másfél millió embert érint, akiknek a nagyobbik fele most kegyetlen létbizonytalanságba került. A mai kormány még teljesen adós azokkal az intézményekkel, amelyek ebben a szektorban képesek összefogni és szervezni a termelést.

Beszélő: Mi meg e beszélgetés nagyobbik felével maradunk adósok.

• Beszélő