Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Döglött aknák

Az ünnepi hangulatot eleve aláaknázta, hogy nem fejeződött be az igazságtevő nyomulás. Lezsák MDF-ügyvezető elnök is megmondta volt: „A legnagyobb ellenfelünk: az idő!” Csak hát a koalíciós többség csak nemrég, március 8-án szavazta meg az ügynöktörvényt (1994. évi XXIII. tv.), amely persze ekképp mellőzi a mostani parlament tagjainak átvilágítását. Amidőn rákerült a törvényre az elnöki aláírás, a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elhatározta, hogy összetákolja az átvilágító bizottságokat. A törvény két vagy több, egyenként három bíróból álló bizottságot ír elő, a bírákkal szemben pedig követelmény, hogy lelkűket ne terhelje aktív III/III-as közreműködés vagy karhatalmista múlt, de még az sem, hogy részt vettek az órendszer által hozott – s az új rendszerben semmissé nyilvánított – politikai vagy politikai ízű ítéletek meghozatalában; ezenfelül aki átvilágít, annak föl kell függesztenie rendes bírói hivatását.

A nemzetbiztonsági bizottság egyik SZDSZ-es tagja javasolta: próbáljon meg mindegyik párt két-két bírót fölkutatni a hátralévő szűk egy hét alatt. De múlt kedden (két nappal a ciklus vége előtt) a bizottsági meghallgatáson csak négy jelölt került elő, Horváth Balázs volt belügyminiszter jóvoltából. Már az első jelöltről kiderült: büntetőbírói múltjában éppenséggel hozott határsértési ítéleteket. Miután azonban soha nem készült tételes nyilvántartás az utóbb megsemmisített ítéletekről és meghozóikról (ami esetleg később bosszulhatja meg magát): egy másik jelölt visszalépett, a többiek – valamennyien nyugdíjas bírók – szakmai múltjának vizsgálatától pedig eltekintettek. Ekképp a jelöltek életútja homályban maradt. S mire a belügy és a hadügy igazolta őket, addigra már szerda este lett.

A másik levegőben lógó ügy a szövetkezeti törvény módosítása volt. A ciklus folyamán a vezető agrárpolitikusok (például az MDF-es Bogárdi Zoltán vagy az egyesült kisgazda Zsíros Géza) képzeletében a mezőgazdasági igazságtevés paradox módon a tulajdonszerzés igazságtalanságának radikális fölvállalását jelentette. Aki kapja, marja. Viszont – és ez súlyos ellentmondás – a szövetkezeti vezetőket semmiképp sem szerették volna haszonélvezőkké avatni. A törvénymódosítás általános vitájában Bogárdi egyszerre ostorozta az „irigység szítását” (vagyis a még működő szövetkezeti vagyon széthordása miatt érzett aggodalmakat) és a részvénytársasággá alakult sasadi téesz vezetőit. De legjobban amiatt fájnak az agrárpolitikusi fejek, hogy a valóság csak nem akar hasonlítani az egyéni farmergazdaságokról dédelgetett képhez. Ismert módon a kárpótlás és a szövetkezeti földkiadások, többnyire szétaprózott parcellákat eredményeztek, amelyeknek tulajdonosai alig rendelkeznek eszközökkel. Ezt az ellentmondást az úgymond „életképtelen”, „vagyonukat felélő”, „a tagságot félrevezető” szövetkezetek elleni dühödt támadásokkal igyekeznek „föloldani”. Csakhogy – és itt az újabb súlyos ellentmondás – a szövetkezeti jószágoknak is csak 30 százaléka a tagoké (akiknek komoly érdekük fűződik a vagyon működtetéséhez), 70 százaléka pedig a nyugdíjasoké meg azoké a városokban lakó kívülállóké, akik épp a koalíciós igazságtevésnek köszönhetik üzletrészüket. Az általános vitában elhangzott az is, hogy az 1,1 millió szövetkezeti üzletrész-tulajdonos közül félmillióra rúg a kívülállók száma. És az is, hogy a gabona vetésterületének 80 százalékát ma is a szövetkezetek művelik meg.

A kutyaszorítóból Zsíros tavaly a leválás intézményét szorgalmazva igyekezett kikecmeregni, vagyis hogy bármelyik csoport bármikor vihessen ki vagyont a szövetkezetből. Erre föl a szövetkezeti érdekképviseletek kombájnblokáddal fenyegetőztek. Így született meg a kompromisszum: a szétválást kellene inkább serkenteni, ami ugyan még koalíciós szemszögből sem old meg semmit, de jó alkalmat kínál a további szópufogtatásokra. A kormány beterjesztette tehát javaslatát: ne a tagság kétharmada dönthessen a szétválásról (mint eddig), hanem csupán a fele. A javaslat egy másik része a körmére néz a „tagságot félrevezető” szövetkezeti vezetőknek: ha a közgyűlésen nem jelenik meg elegendő számban a tagság, s ekként a másodjára összehívott közgyűlés a megjelentek számától függetlenül határozatképes, legalább ne lehessen ezt ugyanazon a napon megrendezni. Egy harmadik kitétel igencsak megnehezítette a szövetkezetek részvénytársasággá alakulását. Egy negyedik – az úgynevezett „A” variáns – a ruhát külön a mezőgazdasági szövetkezetekre szabva vezette volna be a vagyonarányos szavazást (eltérve az „egy tag – egy szavazat” elvtől) a szétválással összefüggő vagyonmegosztás kérdéseiben. Speciális mezőgazdasági javaslat volt az is, hogy a több községet egyesítő szövetkezeteknél az azonos településen lakó tagok önálló „részközgyűlésen” dönthetnek a szétválásról. A bizottsági gyúrások során azonban elálltak az „A” variánstól (nyilván, mert az a szövetkezeti vezetőknek kedvezett volna), és megszelídítették a társasággá alakulásra vonatkozó kitételt. Viszont Zsíros nagyon szerette volna, hogy a szétváláshoz még kevesebb tag szavazatára legyen szükség. Így állottak a dolgok délután kettőkor, a zárónap megnyitásakor.

Quod licet iovi


A zárónap alkalmából először Göncz Árpád köztársasági elnök olvasta föl beszédét. Utána rögvest élt az alkalommal Boross Péter miniszterelnök is, aki szabadon beszélt, röviden, határozottan, majd lovagiasan elfogadta Göncz elnök kézszorítását. Az összeforrt jobbok a föloszló parlament kívánta egységet jelképezték, de azért figyelemre méltóak a különbségek is. Göncz elnök – „nem rosszallásként, nem számonkérésként” – emlékeztetett azokra a ma még hiányzó emberi jogi és alkotmányos garanciákra, amelyeknek kiépítése már a következő törvényhozás „halaszthatatlan és elsődleges feladata” lesz. Szerinte mihamarabb meg kell választani az emberi jogok és a kisebbségi jogok biztosát, valamint az adatvédelmi biztost; rendezni kell az etnikai kisebbségek parlamenti képviseletét; erőteljesebb lépéseket kell tenni a faji megkülönböztetés szankcionálása érdekében (Beszélő, április 7.), amire nemzetközi egyezmények is köteleznek; szélesebb jogkört kell adni az Állami Számvevőszéknek; meg kell alkotni a katonák és a rendőrök jogállásáról szóló törvényt – és a médiatörvényt. Boross viszont az elmúlt négy esztendőt mint a magyar történelem korszakos időszakát emelte ki, és hangsúlyozta, hogy a kormány a törvényhozás szünetében is a helyén marad.

Az esedékes föloszlást azonban hátráltatta, hogy a nemzetbiztonsági bizottság csak most rukkolt elő az átvilágító bírák névsorával. Még ha azonnal meg is szavazzák a sürgősséget a személyi javaslat fölött, a tárgyalásra – a házszabály szerint – akkor is csak a következő ülésnapon kerülhet sor. Az idő szorításából (lásd megint: Lezsák) a házbizottság többsége úgy vágná ki magát, hogy mindjárt a folyó ülésnap berekesztése után meg kell nyitni egy másik ülésnapot. Hasonló megoldást eddig csak a katonaorvosok Öböl-háborúban való közreműködésére adandó áldás kényszerített ki a Házból. De annak az áldásnak a súlya alatt eltörpültek a formaságok. Most viszont a szabad demokraták ragaszkodtak ahhoz az aranyigazsághoz, hogy két ülésnap attól kettő, hogy két napon tartják. Ennek épp az ellenkezőjét igazolta a szavazás, amelynek során a Fidesz a kormánykoalíciót támogatta. (Érdekes: a napirenden lévő szövetkezetitörvény-módosítással épp az egy nap–két ülés fegyverétől akarták megfosztani a „zöldbárókat”.)

A lobogtatmány

Megkezdődött az első ülésnap. Mialatt az ülésteremben módosították a foglalkoztatási törvényt (a munkaadók szolidaritási járulékát 7,2 százalékról 5-re szállítva le), ratifikáltak egy nemzetközi szerződést, és jóváhagytak egy nemzetközi fizetési ügyletet – azonközben a mezőgazdasági bizottság a folyosón kört állva ülésezett. Szétosztottak gyorsan egy indítványt, azt készültek elfogadni. Zsíros bizottsági elnök távozásra szólította fel e sorok íróját, aki azonban nem hagyta, hogy csorba essék a sajtószabadságon: fölhívta a figyelmet arra, hogy a bizottsági ülések nyilvánosak. Erre föl Zsíros egy terembe vezette a kollegákat, de akkor meg az ellenzék állott ellen a zárt ülés elrendelésének. Heves vita kerekedett, s végül ellenzéket, tudósítót egyaránt kiküldtek, mivel „koalíciós egyeztető tárgyalásba” kezdtek. Kisvártatva nyíltak az ajtók, s már készen is volt az új koncepció.

Közben odabent módosítottak egy törvényt, mankót adva a hatóságok hóna alá, hogy keményebben fölléphessenek a szabályokat megszegő építkezőkkel szemben. Megbukott viszont a MIÉP javaslata, így a volt nyugati hadifoglyoknak, a hadiözvegyeknek, -árváknak és -rokkantaknak továbbra sem jár kárpótlás. Az ellenérv szerint őket az előző napon elfogadott hadigondozási törvény veszi oltalmába. Raj Tamás (SZDSZ) indítványát (ne csak az úgynevezett hadműveleti területekre hurcolt munkaszolgálatosokat kárpótolják, elvégre a háború idején az egész ország hadszíntér volt) megszavazták ugyan, de a végszavazás, a kormánypártiak tartózkodásával ezt a finomítást is elsöpörte. Amikor az agrárius képviselők visszatértek, az elnöklő Szűrös Mátyás gyorsan sort kerített annak megszavaztatására, hogy a magyarok részt vehessenek egy Hegyi Karabah-i megfigyelőcsoportban, mivel ez minősített többséget igényel. Megvolt.

Zsíros a mezőgazdasági bizottság frissiben elkészült művét lobogtatta, egyszersmind „fölvállalta” Glattfelder Béla (Fidesz) „visszavont” módosító javaslatát (ámbár nem vonta vissza). Tény, hogy a „koalíciós egyeztető tárgyaláson” fölkarolták az eleddig elvetett fideszes javaslatot, amely szerint a közgyűlésen jelen lévő tagság kétharmada dönthet a szétválásról (és mellesleg: az egyesülésről, átalakulásról, megszűnésről). A lobogtatott papír pedig arról szólt (bár így, lobogtatás közben nehezen lehetett kisilabizálni), hogy a szétválás ügyében és más alapvető státuskérdésekben a másodszor – de nem ugyanazon a napon! – összehívott közgyűlés is csak akkor határozatképes, ha a tagságnak legalább a fele megjelenik. Az elnöklő Szűrös Mátyás megkérdezte Salamon László alkotmányügyi és Takácsy Gyula gazdasági bizottsági elnököt (egyaránt MDF), kívánja-e tárgyalni bizottságuk a lobogtatott javaslatot. Nem, felelték, mert az nem tartalmaz új elemet (noha tartalmazott). Szabó János földművelésügyi miniszter (egyesült kisgazda) tiszteletteljesen kérte, halasszák el a határozathozatalt, mert még nincs meg a forgatókönyve, amiből megtudná, mely javaslatokat kell támogatnia. Kis Zoltán (SZDSZ) elmagyarázta: „koncepcionális változtatás következett be”, amely szerint a szövetkezeti tagság fele helyett egyharmada dönthet a szétválásról. Bogárdi erre föl meghazudtolta az előtte szólót. Alaptalanul: a lobogtatott papír ugyanis az új koncepció egyik felét tartalmazta, a másik fele ott szunnyadt a korábban elvetett Glattfelder-féle javaslatban, a kettő együtt épp egyharmadot ad ki. Csakhogy míg a konkrét vita tárgyát a lobogtatott papír képezte, addig Glattfelder fölkarolását a forgatókönyvbe készültek beiktatni, így erről majd csak a szavazáskor értesülhetnek a képviselők. Úgyhogy senki nem értett semmit. Szűrös később mégis kénytelen volt szünetet elrendelni, mivel bebizonyosodott, hogy a lobogtatmánynak nincs irományszáma, így kétségkívül nem osztották szét a képviselők között.

A szünetben egyrészt a szabad demokrata frakció megvitatta az ügynökügyben kialakult helyzetet, másrészt Kis Zoltán és Lakos László (MSZP) további csatlakozó indítványokat nyújtott be – ezúttal a lobogtatmányhoz. Az egyik szerint a szövetkezeti alapszabály módosítása is olyan státuskérdés, amelyről a másodszor (de nem ugyanazon a napon!) összehívott közgyűlésen is csak a tagság legalább fele dönthet. Salamon erre aztán már összehívta az alkotmányügyi bizottsági ülést, de ott egy kormányzati szakértő úgy foglalt állást: az alapszabály „viszonylag jelentéktelen kérdés”. Kutrucz Katalin (MDF) fennen vallotta, hogy az alkotmányügyi bizottság kizárólag jogi szempontból vizsgálja az ügyeket. Ám a szakmai szempontok előtérbe tolultak, mivel ott ülésezett a mezőgazdasági bizottság is (a tér és Lezsák legnagyobb ellenfele egységének jegyében). Kis Zoltán előadta: a törvényjavaslat nem ad garanciát azellen, hogy akár azok a jelentéktelen kisebbségben lévő tagok is kezdeményezhessék a szétválást, akiknek lakóhelyén nincs a szövetkezetnek telephelye; tehát föl kellene karolni az ennek kiküszöbölésére irányuló, ám koalíciós részről elvetett indítványt is. A két bizottság többsége azonban nem látott erre jogi lehetőséget. Ekképp az „egy falu – egy nóta” princípium mégiscsak nyújt némi joghézagot, amin keresztül ki lehet préselni némi vagyont a szövetkezetekből. Elkészült a forgatókönyv, Szabó János miniszter, ha olykor nehézségek árán is, de csak kiigazodott rajta. „Hogyhogy? Másképp szavazunk?” – csodálkozott valaki az ellenzéki padsorokból, amikor az SZDSZ elutasította, a Fidesz meg persze támogatta a Glattfelder-féle passzust. Egészében viszont közösen elutasító volt a liberális nevező (az MSZP-s képviselők egy kivétellel nem szavaztak), így végül a szövetkezeti törvénymódosítás 173 igenlő szavazattal, 75 ellenében, 5 tartózkodás mellett ment át.

Vigyázat! Titkos!


Szűrös alelnök ekkor berekesztette az első ülésnapot, és rögvest megnyitotta a másodikat. A napirend elfogadásából kiderült: a szabad demokraták legfeljebb szimbolikus sikert könyvelhetnek el azzal, hogy bojkottálják a szavazást, mivel így is biztosította 206 gombnyomás a határozatképességet. A koalíció szemében az ügynökügy presztízskérdéssé lépett elő, már csak azért is, mert az MSZP korábban bejelentette: el fogja fektetni, ha kormányra jut. Az így támadt erőtérben a Fidesz a koalíciót támogatta (13 szavazattal). Hack Péter a szabad demokraták nevében rámutatott, hogy az átvilágító jelöltek valamennyien veszprémiek, s közülük az egyik biztosan büntetőbíró volt 1956–58-ban, a többiekről meg semmit nem tudunk. Ekkor fölállt Wachsler Tamás, a nemzetbiztonsági bizottság fideszes elnöke. A bizottság ülései zártak – mondta –, tehát ami ott elhangzik, az „bizonyos mértékig legalábbis” titkot képez. A heves vitában egyedül Szabad György szolgált értékelhető ellenérvvel: az átvilágító jelöltek fölkutatását már március 8-án, az ügynöktörvény elfogadásakor elkezdhették volna a pártok, nem tették, hát most ne finnyáskodjanak. Igaz, ügynökügyben a bírói kar is roppant finnyás népség…

Kitódultunk a folyosóra, ahol megkezdődött a titkos szavazás a bírák személyéről. Egy parlamenti alkalmazott diszkréten fölszólította a tudósítót, távozzon onnan. A tudósító most készséggel engedelmeskedett.

• Beszélő