A tanulás szabadságáról
Most, hogy a felvételi ponthatárokat naponta közlik az újságok, furcsa érzéseim támadnak. Eszembe jut egy régi történet, a hetvenes évekből, talán az MSZMP X., 1970-es kongresszusa utánról. A kongresszusi irányelvek alapján ugyanis a műszaki egyetemekre felvehetők számának drasztikus emelését rendelte el a párt, és ennek következtében – utólag, tehát valamikor augusztusban – sok százan kaptak értesítést a korábban elutasítottak közül, hogy mégis felvették őket a műszaki egyetemre. A felsőoktatási Pedagógiai Központban feladatul kaptam, hogy nézzem meg, egy-két-három év elteltével hogyan alakult a két csoport (az eredetileg megfeleltek és a pontszám alattiak) egyetemi pályafutása. Nem voltak kétségeim, mi lesz az eredmény, de a szigorúan bizalmas munkát elvégeztem, és a vártnál is meglepőbb eredményeket kaptam. Az eminensek (mármint azok, akik az általános iskola első osztályától végig kitűnőek voltak) zömükben eminensek maradtak az egyetemen is, vagyis hozták formájukat, s valószínűleg summa cum laude fejezték be felsőfokú műszaki tanulmányaikat. A többiek (a középiskolában jelesek, jók, közepesek) azonban, függetlenül attól, hogy milyen felvételi eredményt produkáltak, s hogy „rendesen” vagy utólagosan kerültek-e be az egyetemre, összemosódtak, ugyanolyan szóródást mutattak. Az utólag bekerültek között is voltak jelesek és jók, és a felvételin remekül megfeleltek között is közepesek és elégségesek.
Ez megfelelt korábbi rögeszmémnek: a felvételi vizsga eredménye nem prognosztizálja az egyetemi, s különösen nem az életben, a szakmában való majdani megfelelést. A felvételi vizsga egyetlen dologról informál: a felvételiző diák korábbi szociális és középiskolai hátteréről, ám ez utóbbi sem független az előbbitől.
A hatvanas–hetvenes éveket az jellemezte, hogy a magasabb társadalmi státusú családok gyermekei garantáltan abba a társadalmi csoportba kerülhettek, amelyben a szülők voltak. A munkás- és parasztfiatalok többsége számára – kivéve azt az időszakot, amelyben a származást is figyelembe vették a felsőfokú továbbtanulásnál – részben a gyengébb felkészültség, részben a minta hiánya miatt maradtak az alacsony presztízsű, rosszul fizető, alacsony képzettséget igénylő, tehát könnyen elérhető pályák. A magasabb szint elérésére egy vigaszág maradt: a politikai karrier.
Szigorú keretek
Annál is inkább, mert az egyetemek, főiskolák szigorúan meghatározott keretszámok szerint vették fel a hallgatókat, vagyis a numerus clausus minden területen érvényesült. Ebben az időszakban vágyakozva tanulmányoztam az angolszász iskolarendszert, amely szinte mindenki számára nyitva tartotta kapuit, s a unit-credit rendszer segítségével a szakok, karok közötti átjárást is biztosította, amivel a korai döntés korrekciójának lehetőségét adta meg a felsőfokon továbbtanulóknak.
Lelkes baloldali (ma úgy illene mondani: liberális?) fiatalok (egyetemisták), akik felismerték a felsőoktatási rendszer vérlázító igazságtalanságát, és hajlandók voltak tenni is ellene, létrehozták a Studium Generalét, amely rövid ideig a családi, környezeti hátrányok kompenzálását végezte, s igyekezett az esélyteleneket az esélyesekkel egyenlő szintre felhozni, a vesztésre ítélteket a felvételi versenyben partnerré „varázsolni”. A politikai hatalom azonban felfedezte, hogy a Studium Generale mozgalom (amely nem volt más, mint ingyenes előkészítő, felzárkóztató tanfolyam) alapjaiban kérdőjelezi meg a munkás-paraszt hatalom eszméjét, sőt megbüntette a kezdeményezőket, s ez a program is az üldözött kategóriába került. Kezdeményezői a rendszer számára nemkívánatos elemekké váltak, egyetemi, tudományos karrierjük megtört. Magam mint ősliberális azt vártam, hogy a kommunizmus bukása után az oktatás területén robbanásszerű változás következik be, annál is inkább, mert tanulmányok százai bizonyították, itthon és külföldön, hogy az emberi tőkébe való beruházás térül meg a legjobban, s a megtérülés az egyéni haszonnál sokszorosan nagyobb társadalmi méretekben. Robbanásszerű változást az egyetemen továbbtanulók számának emelkedésében is.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos eszközigényes területeken (mint amilyen pl. az orvosi kar) a világ más országaihoz hasonlóan továbbra is szükség lesz a numerus claususra, de azt reméltem, hogy az oktatásért felelős kormánytisztviselők mindazon területeken, amelyeken a képzés lényege az előadás és az egyéni tanulás, kitárják az egyetemek, főiskolák kapuit, s az oda vágyókat fölveszik, bízván egyrészt a menet közbeni szelekcióban, lemorzsolódásban, másrészt abban, hogy, ha már a gondoskodó állam megszűnt, tehát a felsőfokú végzettségűek elhelyezkedését nem garantálja senki, akkor a tanulás joga mindenkinek megadható, azzal a rizikóval együtt, hogy a diplomájával esetleg nem tud majd a végzettségének megfelelő álláshoz jutni. Nem kétséges ugyanis, hogy az állam mint élő organizmus sokkal hatékonyabban működik, ha jogász- vagy bölcsészdiplomás titkárnők ülnek a menedzserek előszobájában, ha mérnökök a közvetlen termelésirányítók, ha gyógyszerészek a kutatóorvosok asszisztensei, ha filozófusok, diplomás közgazdászok az önkormányzatok középszintű tisztségviselői.
Szegények és gazdagok
Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy a korábbi korszak sokkal szigorúbb feltételek mellett él tovább. A középiskolásoknak már igen korán, legkésőbb 16 éves korban el kell dönteniük, hogy milyen pályát választanak. Azokra a tárgyakra koncentrálnak, amelyeket a felvételinél majd figyelembe vesznek. A közismereti tárgyakat könnyű szívvel elhanyagolhatják. Nemzeti alaptanterv ide vagy oda, a középiskola harmadik osztályában elkezdődik a küzdelem a felvételi pontszámokért. A felvételre vágyók tételeket magolnak, és sértődötten apprehendálnak (egyébként joggal!), ha a korábban kiadott tételeken kívül mást is kérdeznek tőlük. A 120 pontos rendszerben nüánszok döntenek, hiszen egy pont különbség – amely a gyakorlatban semmilyen információt nem tartalmaz, még elvileg is egyszázhuszadnyi eltérést mutat, mindent eldönthet.
Tovább rontja a jelenlegi helyzetről kialakított képet a jövedelmek korábbihoz képest igen jelentős szóródása, tehát a gazdagok és a szegények közötti szakadék gyors szélesedése. Újabb diszkrimináció forrása lett az alsó és középrétegek elszegényedése. A társadalmi méretekben kevés, de az egyetemi férőhelyekhez képest egyáltalán nem kevés (új)gazdag ugyanis megengedheti magának, hogy gyermekét magántanárokkal képeztesse, hogy már a középiskolás korszakban akár egy-két évre (a kevésbé tehetősek csak a nyári szünidőre) külföldre küldje nyelvet tanulni, világot látni. Ezek a fiatalok értelemszerűen sokkal felkészültebben kerülnek a felvételi bizottság elé, és sokszoros eséllyel vesznek részt az életük további alakulását alapvetően meghatározó versenyben, mint a többiek.
A bevezetőben említett példát bizonyító erejűnek érzem. Sem a középiskolai tanulmányi eredmény, sem a felvételin szerzett pontszám nem releváns információ egy fiatal majdani életteljesítményéről, ezeknek nincs komoly prognosztikai értékük. Arról nem is szólva, hogy 18 éves korban még a legtöbb fiatalnak nincs kialakult képe a világról, így arról sem, hogy milyen pályán érezné jól magát, s milyen pályán tudna sikeres és boldog életet élni. Különösen igaz ez azokra a fiatalokra, akik előtt 18 éves korukig nem volt elegendő minta, amelyből válogathattak volna.
A felsőoktatás reformja elkerülhetetlen. A tartalmi kérdésekről most ne essék szó, a két nagy minta, a német és az angolszász közötti választás kormányzati(?) döntés kérdése. Ha tőlem kérdeznék, akkor az utóbbit választanám, amely a minősítésnél a kreativitást és az esszét helyezi előtérbe a német rendszer lexikális ismereteivel és megalázó szóbeli vizsgáival szemben. Ám mielőtt a tartalmi kérdésekről megszületne a döntés, ki kellene tárni az egyetemek, főiskolák kapuit minden jelentkező előtt. Ahol mégis szükséges (hely-, eszköz- és oktatóhiány miatt) a felvételi vizsga, ott azt egységesíteni kell. Néhány nagyvárosban létre kell hozni felvételi irodákat, amelyekben a jelentkező az általa megjelölt tárgyakból felvételizhet (akár bizonyos díjazás ellenében), és ezt a felvételi eredményt az ország összes felsőoktatási intézménye köteles lenne elfogadni. Ezt a felvételi vizsgát bárki, bármikor leteheti és megismételheti, és a kapott igazolást akárhány egyetemre, főiskolára elküldheti. De ahol lehetséges az oktatás átstrukturálása (pl. a szemináriumi képzésnek a minimalizálása az első két évben, párhuzamosan az előadások növelésével), ott a felsőoktatásba való bejutást mindenki számára biztosítani kell, s az első két év vizsgáinak kell a szűrő szerepét betöltenie. Ezzel párhuzamosan biztosítandó a folyamatos pályamódosítás lehetősége. Keresztbehallgatásokkal, szakváltoztatásokkal, a merev tantervek megszüntetésével. Ezzel egy időben be kell vezetni a többfokozatú diplomát. A szociológia szakra jelentkező például két év után kaphasson olyan certifikációt, amely arra jogosítja fel, hogy kérdezőbiztos, társadalomtudományi középkáder, asszisztens vagy gyámügyi előadó legyen – lehet.
A pontszám-mítosz
Felsőoktatásunk jelenlegi felvételi szisztémája a torz örökséget tovább torzította, a társadalmi egyenlőtlenségeket tovább fokozta.
A pontszámok alapján történő szelektálás nem más, mint szemérmetlen porhintés. A felsőoktatási intézmények valamennyi szakján ugyanis változatlanul a keretszám a mértékadó. Amikor már lezajlottak a felvételi vizsgák, akkor a felvehetők számának megfelelően kimondják, hogy milyen pontszám felett veszik fel a jelentkezőket. A pontszám alapján történő felvételnek akkor lenne értelme, ha a felvételhez szükséges minimális pontszámokat előre közölnék, s függetlenül attól, hogy hányan érik azt el, mindenkit felvennének, aki megütötte a mércét. S aki például az ELTE valamelyik szakán a 110 pontot nem érte el, az automatikusan bekerülhetne bármely egyetemre vagy főiskolára, amelynél a felvételi ponthatár ennél kevesebb. Minden külön előzetes jelentkezés nélkül, pusztán a bekerülési szándék kinyilvánítása mellett. Ez így lenne demokratikus és igazságos – a jelenlegi alapvetően antidemokratikus és igazságtalan szisztémán belül.
- Oktatás [6]