Skip to main content

Új diszkriminációk, régi félelmek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az Orenburg-különítmény, Huszárik Károly kormánya és a többiek…


„Az állam vezető személye Periklész volt, aki nem beosztásával, tisztségével irányította a demokráciát, hanem remek szónoki képességével.” „A szabadok közt nem volt vagyoni egyenlőség, de a nyomor nem jellemző.


A tanulás szabadságáról

Most, hogy a felvételi ponthatárokat naponta közlik az újságok, furcsa érzéseim támadnak. Eszembe jut egy régi történet, a hetvenes évekből, talán az MSZMP X., 1970-es kongresszusa utánról. A kongresszusi irányelvek alapján ugyanis a műszaki egyetemekre felvehetők számának drasztikus emelését rendelte el a párt, és ennek következtében – utólag, tehát valamikor augusztusban – sok százan kaptak értesítést a korábban elutasítottak közül, hogy mégis felvették őket a műszaki egyetemre. A felsőoktatási Pedagógiai Központban feladatul kaptam, hogy nézzem meg, egy-két-három év elteltével hogyan alakult a két csoport (az eredetileg megfeleltek és a pontszám alattiak) egyetemi pályafutása. Nem voltak kétségeim, mi lesz az eredmény, de a szigorúan bizalmas munkát elvégeztem, és a vártnál is meglepőbb eredményeket kaptam. Az eminensek (mármint azok, akik az általános iskola első osztályától végig kitűnőek voltak) zömükben eminensek maradtak az egyetemen is, vagyis hozták formájukat, s valószínűleg summa cum laude fejezték be felsőfokú műszaki tanulmányaikat. A többiek (a középiskolában jelesek, jók, közepesek) azonban, függetlenül attól, hogy milyen felvételi eredményt produkáltak, s hogy „rendesen” vagy utólagosan kerültek-e be az egyetemre, összemosódtak, ugyanolyan szóródást mutattak. Az utólag bekerültek között is voltak jelesek és jók, és a felvételin remekül megfeleltek között is közepesek és elégségesek.

Ez megfelelt korábbi rögeszmémnek: a felvételi vizsga eredménye nem prognosztizálja az egyetemi, s különösen nem az életben, a szakmában való majdani megfelelést. A felvételi vizsga egyetlen dologról informál: a felvételiző diák korábbi szociális és középiskolai hátteréről, ám ez utóbbi sem független az előbbitől.

A hatvanas–hetvenes éveket az jellemezte, hogy a magasabb társadalmi státusú családok gyermekei garantáltan abba a társadalmi csoportba kerülhettek, amelyben a szülők voltak. A munkás- és parasztfiatalok többsége számára – kivéve azt az időszakot, amelyben a származást is figyelembe vették a felsőfokú továbbtanulásnál – részben a gyengébb felkészültség, részben a minta hiánya miatt maradtak az alacsony presztízsű, rosszul fizető, alacsony képzettséget igénylő, tehát könnyen elérhető pályák. A magasabb szint elérésére egy vigaszág maradt: a politikai karrier.

Szigorú keretek

Annál is inkább, mert az egyetemek, főiskolák szigorúan meghatározott keretszámok szerint vették fel a hallgatókat, vagyis a numerus clausus minden területen érvényesült. Ebben az időszakban vágyakozva tanulmányoztam az angolszász iskolarendszert, amely szinte mindenki számára nyitva tartotta kapuit, s a unit-credit rendszer segítségével a szakok, karok közötti átjárást is biztosította, amivel a korai döntés korrekciójának lehetőségét adta meg a felsőfokon továbbtanulóknak.

Lelkes baloldali (ma úgy illene mondani: liberális?) fiatalok (egyetemisták), akik felismerték a felsőoktatási rendszer vérlázító igazságtalanságát, és hajlandók voltak tenni is ellene, létrehozták a Studium Generalét, amely rövid ideig a családi, környezeti hátrányok kompenzálását végezte, s igyekezett az esélyteleneket az esélyesekkel egyenlő szintre felhozni, a vesztésre ítélteket a felvételi versenyben partnerré „varázsolni”. A politikai hatalom azonban felfedezte, hogy a Studium Generale mozgalom (amely nem volt más, mint ingyenes előkészítő, felzárkóztató tanfolyam) alapjaiban kérdőjelezi meg a munkás-paraszt hatalom eszméjét, sőt megbüntette a kezdeményezőket, s ez a program is az üldözött kategóriába került. Kezdeményezői a rendszer számára nemkívánatos elemekké váltak, egyetemi, tudományos karrierjük megtört. Magam mint ősliberális azt vártam, hogy a kommunizmus bukása után az oktatás területén robbanásszerű változás következik be, annál is inkább, mert tanulmányok százai bizonyították, itthon és külföldön, hogy az emberi tőkébe való beruházás térül meg a legjobban, s a megtérülés az egyéni haszonnál sokszorosan nagyobb társadalmi méretekben. Robbanásszerű változást az egyetemen továbbtanulók számának emelkedésében is.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos eszközigényes területeken (mint amilyen pl. az orvosi kar) a világ más országaihoz hasonlóan továbbra is szükség lesz a numerus claususra, de azt reméltem, hogy az oktatásért felelős kormánytisztviselők mindazon területeken, amelyeken a képzés lényege az előadás és az egyéni tanulás, kitárják az egyetemek, főiskolák kapuit, s az oda vágyókat fölveszik, bízván egyrészt a menet közbeni szelekcióban, lemorzsolódásban, másrészt abban, hogy, ha már a gondoskodó állam megszűnt, tehát a felsőfokú végzettségűek elhelyezkedését nem garantálja senki, akkor a tanulás joga mindenkinek megadható, azzal a rizikóval együtt, hogy a diplomájával esetleg nem tud majd a végzettségének megfelelő álláshoz jutni. Nem kétséges ugyanis, hogy az állam mint élő organizmus sokkal hatékonyabban működik, ha jogász- vagy bölcsészdiplomás titkárnők ülnek a menedzserek előszobájában, ha mérnökök a közvetlen termelésirányítók, ha gyógyszerészek a kutatóorvosok asszisztensei, ha filozófusok, diplomás közgazdászok az önkormányzatok középszintű tisztségviselői.

Szegények és gazdagok

Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy a korábbi korszak sokkal szigorúbb feltételek mellett él tovább. A középiskolásoknak már igen korán, legkésőbb 16 éves korban el kell dönteniük, hogy milyen pályát választanak. Azokra a tárgyakra koncentrálnak, amelyeket a felvételinél majd figyelembe vesznek. A közismereti tárgyakat könnyű szívvel elhanyagolhatják. Nemzeti alaptanterv ide vagy oda, a középiskola harmadik osztályában elkezdődik a küzdelem a felvételi pontszámokért. A felvételre vágyók tételeket magolnak, és sértődötten apprehendálnak (egyébként joggal!), ha a korábban kiadott tételeken kívül mást is kérdeznek tőlük. A 120 pontos rendszerben nüánszok döntenek, hiszen egy pont különbség – amely a gyakorlatban semmilyen információt nem tartalmaz, még elvileg is egyszázhuszadnyi eltérést mutat, mindent eldönthet.

Tovább rontja a jelenlegi helyzetről kialakított képet a jövedelmek korábbihoz képest igen jelentős szóródása, tehát a gazdagok és a szegények közötti szakadék gyors szélesedése. Újabb diszkrimináció forrása lett az alsó és középrétegek elszegényedése. A társadalmi méretekben kevés, de az egyetemi férőhelyekhez képest egyáltalán nem kevés (új)gazdag ugyanis megengedheti magának, hogy gyermekét magántanárokkal képeztesse, hogy már a középiskolás korszakban akár egy-két évre (a kevésbé tehetősek csak a nyári szünidőre) külföldre küldje nyelvet tanulni, világot látni. Ezek a fiatalok értelemszerűen sokkal felkészültebben kerülnek a felvételi bizottság elé, és sokszoros eséllyel vesznek részt az életük további alakulását alapvetően meghatározó versenyben, mint a többiek.

A bevezetőben említett példát bizonyító erejűnek érzem. Sem a középiskolai tanulmányi eredmény, sem a felvételin szerzett pontszám nem releváns információ egy fiatal majdani életteljesítményéről, ezeknek nincs komoly prognosztikai értékük. Arról nem is szólva, hogy 18 éves korban még a legtöbb fiatalnak nincs kialakult képe a világról, így arról sem, hogy milyen pályán érezné jól magát, s milyen pályán tudna sikeres és boldog életet élni. Különösen igaz ez azokra a fiatalokra, akik előtt 18 éves korukig nem volt elegendő minta, amelyből válogathattak volna.

A felsőoktatás reformja elkerülhetetlen. A tartalmi kérdésekről most ne essék szó, a két nagy minta, a német és az angolszász közötti választás kormányzati(?) döntés kérdése. Ha tőlem kérdeznék, akkor az utóbbit választanám, amely a minősítésnél a kreativitást és az esszét helyezi előtérbe a német rendszer lexikális ismereteivel és megalázó szóbeli vizsgáival szemben. Ám mielőtt a tartalmi kérdésekről megszületne a döntés, ki kellene tárni az egyetemek, főiskolák kapuit minden jelentkező előtt. Ahol mégis szükséges (hely-, eszköz- és oktatóhiány miatt) a felvételi vizsga, ott azt egységesíteni kell. Néhány nagyvárosban létre kell hozni felvételi irodákat, amelyekben a jelentkező az általa megjelölt tárgyakból felvételizhet (akár bizonyos díjazás ellenében), és ezt a felvételi eredményt az ország összes felsőoktatási intézménye köteles lenne elfogadni. Ezt a felvételi vizsgát bárki, bármikor leteheti és megismételheti, és a kapott igazolást akárhány egyetemre, főiskolára elküldheti. De ahol lehetséges az oktatás átstrukturálása (pl. a szemináriumi képzésnek a minimalizálása az első két évben, párhuzamosan az előadások növelésével), ott a felsőoktatásba való bejutást mindenki számára biztosítani kell, s az első két év vizsgáinak kell a szűrő szerepét betöltenie. Ezzel párhuzamosan biztosítandó a folyamatos pályamódosítás lehetősége. Keresztbehallgatásokkal, szakváltoztatásokkal, a merev tantervek megszüntetésével. Ezzel egy időben be kell vezetni a többfokozatú diplomát. A szociológia szakra jelentkező például két év után kaphasson olyan certifikációt, amely arra jogosítja fel, hogy kérdezőbiztos, társadalomtudományi középkáder, asszisztens vagy gyámügyi előadó legyen – lehet.

A pontszám-mítosz

Felsőoktatásunk jelenlegi felvételi szisztémája a torz örökséget tovább torzította, a társadalmi egyenlőtlenségeket tovább fokozta.

A pontszámok alapján történő szelektálás nem más, mint szemérmetlen porhintés. A felsőoktatási intézmények valamennyi szakján ugyanis változatlanul a keretszám a mértékadó. Amikor már lezajlottak a felvételi vizsgák, akkor a felvehetők számának megfelelően kimondják, hogy milyen pontszám felett veszik fel a jelentkezőket. A pontszám alapján történő felvételnek akkor lenne értelme, ha a felvételhez szükséges minimális pontszámokat előre közölnék, s függetlenül attól, hogy hányan érik azt el, mindenkit felvennének, aki megütötte a mércét. S aki például az ELTE valamelyik szakán a 110 pontot nem érte el, az automatikusan bekerülhetne bármely egyetemre vagy főiskolára, amelynél a felvételi ponthatár ennél kevesebb. Minden külön előzetes jelentkezés nélkül, pusztán a bekerülési szándék kinyilvánítása mellett. Ez így lenne demokratikus és igazságos – a jelenlegi alapvetően antidemokratikus és igazságtalan szisztémán belül.
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon