A világtalálkozó internacionális műfaj – nemzetek feletti műfaji sajátosságai vannak. Ezt az tudja a legjobban, aki átélte már, hogyan kongresszusozik a soknemzetiségű eszperantó – hogy is mondjuk? – internáció.
Először is van egy zárt légtér, amelyben a küldöttek (eszperantokraták, hungarokraták) a szervezeti élet izgalmait élvezik és generálják, a bentlét és fentlét titkolt öröméért cserébe elbajlódnak az érdekellentétekkel, személyi konfliktusokkal, hatalmi szempontokkal, alapszabály-problémákkal. Magukba szívják és leülepítik a náció (internáció) ünnepnapi tudatát irritáló életszagú szennyeződéseket.
E zárt körön kívül az ünnepnapi tudat lakomázik, terítve néki a reprezentatív események, előadások, személyiségek és kiadványok hosszú étekrendje. És mellé az ünnepélyes megnyilatkozás, a bizonyságtétel alkalmai. A világtalálkozón például Pozsgay Imre sajtótájékoztatónak indult fellépését is ilyen alkalommá tette a feszítő szólásvágy. A hallgatag újságírók helyett önkéntes kiselőadók vonultak fel egymás után a Pátria terem fényes színpadára Pozsgay mellé a mikrofonhoz, s meséltek a sorsukról, a magyarság perzsa eredetéről, a területi revízióról, az idegenből jött rabló kufárokról, az országhatárok azonnali és teljes lezárásának szükségességéről, s egy kisnyugdíjas Petőfi még a haza iránti örök hűségéről szóló költeményét is elszavalta. Déja vu… Eszperantiában is mindenhol ott van a rezgő hangú rímnyűvő, aki egy terjedelmes Zamenhof-ódával a zsebében lesi a pillanatot, amikor hozzáférhet a mikrofonhoz…
A világtalálkozók élvezetének harmadik forrása a kapcsolatépítés kivételes lehetősége, a nagy, sűrű és kivételes összetételű társaság. Ennek a jelentőségét főként a kisebbségből a többségbe kiránduló emberek számára bizonyára nem kell magyarázni.
-isták és nem -isták
Van egy lényeges dolog, amiben a Magyarok Világtalálkozója egyáltalán nem hasonlított az eszperantó világtalálkozókhoz. Ez pedig az, hogy az eszperantó kongresszusokon helye van minden gyarló eszperantofón léleknek, és nemcsak az eszperantistáknak, ezzel szemben a Magyarok Világtalálkozója (és a Magyarok Világszövetsége) a kirekesztőleg a magyaristáké.
Eszperantista az, aki hisz (vagy úgy tesz) az eszperantó híveit összekötő belső érzésben, ideában, az interna ideóban (amelyről majd kilencven éve mindenki próbálja, de senki nem tudja megmondani, hogy micsoda), és szolgálja (vagy úgy tesz) az eszperantó nyelv „világtörténelmi küldetését”. Eszperantóul nem is kell tudnia feltétlenül.
A hetvenes években felnőtt, hátizsákos, világcsavargó generációnak elege lett az eszperantistaságból. Mi nem vagyunk -isták, mondtuk, nem vagyunk se mozgalmisták, se propagandisták, nem kellenek nekünk a megfoghatatlan mítoszok, nem kell a Zamenhof-kultusz, nem kapaszkodunk az irreális őscélba, és nem azzal töltjük az életünket, hogy ennek elérhetetlensége miatt nyavalygunk. Azzal szolgáljuk Eszperantiát, hogy élvezzük, amit ad nekünk, és kipróbáljuk benne a kreativitásunkat. Nem küldetésben járjuk a világot, hanem csak úgy járjuk, mert kíváncsiak vagyunk rá, mert szép, mert a miénk, és Eszperantia azért kell, hogy a hazánkon kívül is otthon lehessünk valahol.
Könnyű az -istáknak és a nem -istáknak együtt élni az Eszperantó Világszövetségben, mert nincs eszperantó állam, amely azt a világszövetséget felvásárolná. Magyar állam viszont van.
Pénz és irány
Az MVSZ küldöttgyűlése úgy döntött, hogy a világszövetség pártok feletti és a kormánytól független szervezet lesz. Csakhogy ez a döntés nem a világszövetség, hanem a kormánytöbbség kezében van. A világszövetség ugyanis kizárólag a költségvetés támogatásával létezhet, tehát a kormány, illetve a kormánytöbbség dönt abban, hogy a támogatást, illetve annak mértékét politikai feltételekhez köti vagy sem. „Ebben pedig a kormány már tavaly ősszel döntött. Entz Géza államtitkár nyilvánvalóvá tette, hogy a világszövetség nem kap egy fillért sem, ha nem „újul meg” az év vége előtt. A világszövetség megújult, s költségvetési támogatása az előző évinek több mint négyszeresére (58 millió forintra) emelkedett. Ezen a költségvetési támogatáson felül kapott az MVSZ 28 milliót a világtalálkozóra, és még ezen felül folyattak át költségvetési pénzeket egyéb intézményekből a világtalálkozó és az MVSZ további működésének támogatására a „Magyarok Világtalálkozója – a Magyarok Világszövetségéért” alapítványon keresztül. A támogatók jelentkezésének időbeli sorrendjét követő lista a következőképpen néz ki: Magyar Országgyűlés, Köztársasági Elnöki Hivatal, Miniszterelnöki Hivatal, Belügyminisztérium, BM Határőrség Országos Parancsnoksága, Országos Tűzoltó-parancsnokság, Budapesti Tűzoltó-parancsnokság, ORFK, BRFK, Fővárosi Közlekedésbiztonsági Társaság, Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága, Honvédelmi Minisztérium, Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola, Kossuth Lajos Katonai Főiskola, Közlekedési és Hírközlési Minisztérium, Magyar Posta Vállalat, Külügyminisztérium, Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Népjóléti Minisztérium, Budapesti Főpolgármesteri Hivatal, Székesfehérvár, Eger, Esztergom, Gödöllő, Keszthely, Szentendre polgármesteri hivatalai, Sikeres Magyarokért Alapítvány, Postabank, OTP, Kereskedelmi Bank, Szerencsejáték Rt., Külkereskedelmi Bank, MHB stb. stb. (Magyar Hírlap, 1992. augusztus 18.)
Látod, kedves olvasó, egy rendes országban ilyen rendezetten sorakoznak fel a támogatók…
A december óta eltelt fél évben látványos ütközetek zajlottak le az MVSZ vezetésében. Erről beszámolt a sajtó, Ágoston Vilmos is írt róla múlt heti, számunkban, s Kincses Előd is foglalkozik ezzel a szomszédos interjúban. Itt csak arra szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy az MVSZ elnöke valóban azt tette, amivel a mai magyar közéletben különböző elnököket vádolni szoktak: kivette a szervezet operatív irányítását az alapszabály szerint arra jogosult főtitkár kezéből, és messze túlterjeszkedett az alapszabály által néki meghatározott reprezentatív szerepkörön. Az ő javaslatára választottak decemberben ügyvezető alelnököt, miközben ez a tisztség az alapszabályban nem szerepel, és ő hozott létre egy elnökségi operatív bizottságot, amelyről az alapszabály szintén nem tud. A most elfogadott új alapszabály ezeket a rendellenességeket kiküszöböli, s ahogy azt Ágoston Vilmos a múlt héten megjósolta: „Megszabadulnak a tagok egy kényelmetlen feladattól: nem kell főtitkárt választaniuk. Majd kinevezik nekik.”
A háromnapos küldöttgyűlés, amelyre a világ minden sarkából idegyűltek a küldöttek, az alapszabályon, a személyi kérdéseken és két nyilatkozat elfogadásán kívül semmi egyébbel nem foglalkozott. Nem adtak ki írásos beszámolót arról, ami volt, nem fogadtak el programot, de még egy vacak koncepciót sem arról, ami lesz. Igaz, nem is készítettek elő a számukra ilyen dokumentumokat.
Nemzetbontók
A világtalálkozónak általában véve igen jó sajtóvisszhangja volt. A Népszabadságban kifejezetten lelkes, a Magyar Hírlapban alapvetően pozitív kommentárok jelentek meg. Feledy Péter biztosította a tévénézőket arról, hogy a küldöttgyűlés ezúttal nem volt „veszekedős”, s ezzel szemben éppen Kálmán László, a New York-i rádiótulajdonos, aki szerint egyébként a magyar médiumok olyan kötözködőek, hogy néha már azt hiszi, román adást hall, éppen ő ostorozta az Erdélyi Világszövetség összejövetelén a küldöttgyűlést meghatározó intrikákat, acsarkodást, az időhúzó manővereket, a demokratikusan megszavazott listák eltűnését stb.
A magyar sajtót általában megnyugtatta az, hogy a világtalálkozón nem tört fel az irredenta szellem túlságosan gyakran és túlságosan feltűnő pontokon, s ez a megkönnyebbülés elfedte azt a talán mégsem egészen jelentéktelen tényt, hogy a Budapesti Kongresszusi Központban a nemzetnek nemzetre és antinemzetre való felosztása intézményesült, s a Magyarok Világszövetségéből, mielőtt hírszerző és propagandaszervezetből a magyarok világszövetsége lehetett volna, a magyaristák világszövetsége lett.
A magyaristák azok, akik azt tekintik magyarnak, akikben benne él a magyar „interna ideo”. A többiek legalábbis identitászavarosak.
Az identitászavar azonban éppen a magyarista szemléletben válik feloldhatatlanná, hiszen ha a magyarságnak egyéb (tudati, erkölcsi, magatartásbeli stb.) feltételei is vannak azon kívül, hogy valaki magyarnak tudja magát, akkor soha nem lehet nyugvópontra jutni azzal a kérdéssel, hogy ki a magyar, és kik tartoznak a magyar nemzethez.
Csurka István például a választások éjszakáján azt nyilatkozta a tévében, hogy a Pásztor Gyula, aki az egyéni választókerületében legyőzte őt, az egy jó magyar ember. Aztán ezt a jó magyar embert megválasztották a kisgazdák frakcióvezetőjének, s miközben választották, a leváltott frakcióvezető hívei azt ordibálták a Fehér Ház előtt, hogy: „Magyarokat a parlamentbe!” Nekik bizony az nem magyar, aki a Józsit leváltja, pláne felváltja. Kinek az identitása lehet itt biztonságban, ha már a Csurka magyarja se mindenkinek magyar?!
Hungarokraták
A Magyarok Világszövetségében a hazai magyarság képviseletében olyan identitászavaros, militáns magyaristák kerültek vezető pozíciókba, akik feltűnő intenzitással gyűlölik az általuk nem magyarnak tartott magyarokat, és ebből következően ambivalens viszonyban vannak a demokráciával.
Alelnök lett Fónay Jenő, aki tavaly áprilisban még azt remélte, „hogy június 30-a után mi fogunk dirigálni, azok, akiket az első napokban mindjárt kirekesztettek az új parlamentből”. Fónay szerint a kárpótlási ügyeket legjobb önkényes földfoglalással és gorillákkal elintézni, és egyébként az ellenzéknek is ők engedték meg, hogy bekerüljön a parlamentbe, s alkalomadtán ki is vezethetik onnan őket (lásd 168 óra, 1991. április 23.). Ennek az embernek a szervezetéből, a Pofoszból delegálták a magyarországi küldötteknek majdnem felét. (Mint ahogy a titkosszolgálathoz is innen küldtek tanácsadó komisszárokat, akiknek egy része – az ígéretek ellenére – máig is ott van, s a jövőben esetleg a rég hagyományokhoz híven biztosíthatják az összeköttetést a két szervezet között.)
Az MVSZ vezetésébe bekerült Fekete Gyula, aki 1989-ben a többpártrendszer ártalmasságáról értekezett a Hitel hasábjain, s aki a választások után úgy nyilatkozott, hogy: „A magyar társadalom évtizedek óta leszokott arról, hogy a saját fejével gondolkozzék, bambán sodródik, tódul az ügyeletes kolomp után. Ellabancosodott, legsilányabbik része tovább élteti a nagy magyar szolgalelket.”
Beválasztották Chrudinák Alajost is, aki a Hankiss Elemérhez írott legutóbbi levelében (Pesti Hírlap, 1992. augusztus 15.) megerősíti, hogy ő és az általa vezetett Külpolitikai Főszerkesztőség sohasem szolgálta ki a hatalmat, „mindig a saját véleményem, meggyőződésem szerint szóltam és cselekedtem”, amennyiben tehát az olvasó úgy emlékszik, hogy a televízió külpolitikai műsorai, illetve az a párt, amelynek Chrudinák a tagja volt, nem a többpártrendszert propagálták, akkor biztos lehet benne, hogy ez az állhatatos férfiú ma sem a többpártrendszer híve. Mint ahogy a liberális szerzőknek sem híve: „Ezek a magyarságellenes írások (például Csepeli Györgytől, Kornis Mihálytól, Gadó Györgytől, Szabó Miklóstól) izzanak a gyűlölettől, a szinte hisztérikus kisebbségi érzésektől és indulatoktól.” Hogy itt milyen kisebbségi érzésekről van szó, azt találja ki a kedves olvasó.
Balczó András esetében sajnos nincs mit találgatni, ő őszintén és egyenesen zsidózik, úgy, hogy még a Magyar Fórum szerkesztői is szükségesnek tartották hangsúlyozni, hogy a szólásszabadság érvényesülése érdekében közlik a gyávább szerkesztőségektől visszautasított cikkét.
Az újjáválasztott elnököt, Csoóri Sándort bizony nem emlegetem az előzőekkel egy sorban olyan szívesen, mint amilyen szívesen ő áll velük egy sorba. Na de hát mégiscsak tény, hogy ő volt az első jelentős szerző, aki az elhíresült Nappali Hold című esszéjében a kormánypártok és az ellenzék szembenállását magyarok és nem magyarok szembenállására fordította le, aki a liberális ellenzéket a magyarsággal összeforrni nem tudó zsidóság rohamcsapataként jelenítette meg. És az is ő, aki a világtalálkozót megelőző napokban a Magyar Nemzetnek adott cikkében (augusztus 15.) azt írja, hogy: „Magyarországnak a cselekvés sorrendjében nem a papírforma szerinti demokrácia lett volna első számú feladata, hanem az, aminek még az alkotmányozás folyamatát is meg kellett volna előznie, az önismeret katartikus élményét mindenkiben föllobbantani: kik vagyunk? mik vagyunk? egyáltalán magyarok vagyunk-e még, vagy egy elízetlenedett csalamádénemzet, amelyet kedvetlenül nyel le az idő?” Hát bizony eléldegélhetnénk még egy darabig a papírforma szerinti diktatúrában, amíg ezekre a talányos kérdésekre mind a tizenötmillió választ talál…
Haza a magasban
Végül is a világ magyarsága lett itt megfosztva attól a lehetőségtől, hogy létrehozza a maga szabad fórumát, amelyen összetalálkozhat, összeütközhet vagy összeadódhat minden vélemény, ami a minket érintő fontos kérdésekben magyarul működő agyakban megképződött. A világszövetség hidat is építhetne a különböző véleménycsoportok között azzal az erővel, amellyel szétfalazza őket.
A világtalálkozó búcsúestjén, amíg az Állami Népi Együttes készülődött, Sinkovits Imre tartotta szóval a nézőközönséget. Szerénikus hangulatban volt a nagy színész, nem olyan veszett lélekállapotban, amelyben a dobhártyaszaggató ripacsot adta március 15-én a Szabadság téren. Most Illyés beszélt belőle bölcsen és derűsen?
„Mint Noé a bárkába egykor, hozz fajtát minden gondolatból…”
Talán, ha még élne. Bár, ki tudja…
- Belföld [6]