Eredetileg írni akartam a Bolond Pierrot moziba megy című könyvedről, aztán rájöttem, hogy akkor úgy kéne tennem, mintha e tárgyban én okosabb volnék nálad, az pedig nem megy. Akkor arra gondoltam, hogy rólad írok, csakhogy rólad inkább novellát kéne írni, és talán Krúdynak, olyan fura figura vagy.
Mándy-novellahősnek mondtak már, és ő egy novellájában meg is írt. Nagyon jóba voltunk, de egyszer sajnos elvesztettem egy kéziratát, Jacques Tatiról írt, nyilván zseniálisan. Mándyról közismert, hogy mindig fecnikre ír kézzel, és én ezt elvesztettem. A telefon volt az oka, a telefon az én átkom, utálom is, meg dühít is, hogy nekem nincs, akkor is valami telefonfülkében csurgott rám a víz, miután elváltunk, na most ő ettől hihetetlenül megsértődött, joggal, hogy én elvesztettem a kéziratát, és mikor megmondtam neki, levágta a telefont. Én lehettem volna udvariasabb, nem kértem elnézést, és ezután nyolc-tíz évig, hogyha találkoztunk, tüntetőleg nem nézett rám, és amikor a Lukács uszodáról ír, ott szerepel egy undorító alak, aki fönt szalmakalapban szivarozik vigyorogva. Én tényleg álltam ott szalmakalapban, de életemben nem szivaroztam.
Akkor honnan veszed, hogy te voltál a modell?
Azt mondja Zsámboky, hogy ez a szemét alak elvesztette a novellámat. Persze ennek a dolognak semmi köze ahhoz, hogy én Mándyt változatlanul szeretem, és azóta már javult köztünk a helyzet, de a tüske megmaradt sajnos.
Hát akkor mégiscsak beszélgetünk. A múltkor majdnem egy hétig mindennap moziba mentem, Rohmer-filmeket néztem a Szinbádban minden délután, és arra gondoltam, mennyire más lenne az életem, ha ezt fiatal koromban tehettem volna. És rögtön te jutottál eszembe, előkaptam a könyvedet, és gyorsan elolvastam, mit írtál ezekről a filmekről. Ha a hatvanas években ilyen mozikban ilyen filmeket lehetett volna nézni nap mint nap, lehet, hogy te sem foglalkoztál volna francia filmekkel, nem írtad volna meg ezt a könyvet, hanem egész mást csinálnál. Lehet? Így van ez?
Hogy ami tiltott, az vonzóbb, erre gondolsz? Én a bolsevizmusnak ezt a tiltását nem úgy fogtam föl, mint gonoszságot, nincs abban semmiféle gonoszság, ez hozzátartozott, mint valami természeti tünemény. Dühöngeni pedig csak apróságokon lehet: természeti katasztrófákon, földrengéseken, Auschwitzon vagy Sztálinon nem lehet dühöngeni. Azt nem hiszem, hogy valami mással foglalkoztam volna, ha mások a körülmények. Párizs a Nyugat-nemzedékeknek is olyan vonzást jelentett, mint nekem, pedig nem voltak elzárva tőle, a legtöbben ők minden nyáron két hónapot ott töltöttek. Párizst én a filmekből ismertem meg, és olyan messzi, olyan egzotikus volt nekem, mint Tahiti. Ha magyar filmeket néztem, azt éreztem, mért nem az utcán nézem, amit a filmen látok. A filmnek mindig lényege a dokumentativitás, és engem az érdekelt, ami messze van. Persze a régebbi párizsi útjaimon, ’90 előtt, minden francia filmet megnéztem, mert biztos voltam benne, hogy egy se jut el ide. Most már szinte semmit nem érdemes megnézni, mert tudom, hogy minden eljut. Hogy a Rohmer-filmeket is játsszák itt, azzal bezárult a kör, mondhatják sznobizmusnak, de nekem ez a demokrácia. Hogy eljutott ide az összes Rohmer-film. Szerencse, hogy már megírtam a könyvemet.
Mert ha most lennél fiatal, nem ülnél a tanórák helyett moziban?
Kérdezd meg őket, a fiatalokat. A film elvesztette számukra az érdekességét.
Régebben a hülye filmek is fontosabbak voltak valamiért, nem?
Hát a kelet-európai hülye filmek, ahol a butaság szürrealitásba csapott át, a román, bolgár kémfilmek baromi érdekesek voltak nekem. Az amerikai filmek máshogy buták, unalmasak és bosszantók, és a magyar mozik az amerikai sikerfilmeknél is üresek egy hét múlva. A film elvesztette az érdekességét, ez egyértelmű. Elképzelhetetlen, hogy úgy hasson, ahogy ránk hatott. Legjobb példa erre a Sweet Movie, ha valami biztos volt, hát az, hogy ez a film soha nem jut el ide, és amikor Párizsban láttuk, Jovánovics György, Ajtony Árpád meg én, úgy emlékszem, egy üveg bor mellett őrjöngtünk, hogy az aztán szembe köpheti magát, aki ez után a film után hazamegy, és Ajtony szerintem részben ezért maradt kint, Jovánovics is évekig élt Németországban, csak én jöttem haza, de énrám is hihetetlen hatást tett, nemcsak az, hogy láthatom a Sweet Movie-t, de hogy ott helyben, Párizsban ülök, és úgy nézem, ez nekem elég sokat megért.
És miért jöttél haza akkor mégis? Talán, hogy tovább foglalkozhass azzal, amit a legjobban szeretsz? A gallomániáddal és a filmmániáddal?
Kint a gallomániások gyakran gallgyűlölővé válnak, az egy disszidens póz, amit rettentően utálok, elvégre senki sem kényszerítette őket, hogy éppen oda menjenek. Számomra az is mazochizmus lett volna, ha kint maradok, meg az is az volt, hogy hazajöttem. A kettő közt választhattam. És kint filmmel biztos nem foglalkoztam volna. Francia filmmel halálbiztos, hogy nem.
A könyvednek mintha Godard volna a főszereplője. Ő a legnagyobb szerinted?
Hát ez nehéz. A francia film két legnagyobbja szerintem Bresson és Tati. Godard, az valamiképp olyan, mint Voltaire. A francia kultúra legnagyobb alakja, de hogy nagy író lett volna? Godard is a francia film legnagyobb alakja, de nem a legnagyobb alkotója. Egyszer találkoztam vele, valami interjút próbáltam csinálni vele, ami nagyon rossz lett. A pesti Francia Intézet nagy vacsorát adott a francia filmhét alkalmából, várták Godard-t, ő volt a díszvendég, mindenki nyakkendőben, merthogy ott a nagykövet is, Godard nem jött, azután mégiscsak megjött, szakadt farmerben, mocskos ingben, borotválatlanul, és nem ült oda a megterített asztalhoz, hanem elvett egy széket, a falhoz vitte, ott leült a fal felé fordulva, háttal az embereknek, és nem szólt semmit. Godard figurája olyan, mint a filmjei: egy mindent felrúgó bohóc, bohócsipkával a fején, rikoltozó, provokatív zseni, aki vegyíti a zsenialitást a hülyeséggel. Nagyon közel áll hozzám, ő tényleg a hatvanas évek. Mint ahogy Jean-Pierre Léaud-t is hasonmásának érezte az ember.
A kisfiút a Négyszáz csapásban?
Az egész francia újhullám legendás, hisztérikus örök kamasz figurája volt. Most apaszerepben láttam, mint kövérkés figurát.
A könyved így fejeződik be (a francia filmről): „Messze sugárzó hatása azonban nem kereskedelmi sikereinek van. Inkább meg nem értettjeinek, marginálisainak, »bolondjainak«. A személyiség igénye az újkonzervatív akadémizmus ellencsapásai után is élő marad már. Hagyományok béklyójában, hagyományainak folytonos újraértelmezésével – a francia filmművészetet boldognak kell elképzelnünk.” Ezzel, ugye, Camus-ra utalsz?
Igen, a Sziszüphosz mítosza című könyvének befejezésére: Sziszüphoszt a kővel görnyedve boldognak kell elképzelni. Csak az bosszantott, hogy más szerzők is szokták idézni ezt, de illik a könyvemhez, úgyhogy végül maradt.
Egyszóval azt mondod, hogy a francia film a bolondoknak köszönheti sugárzó hatását?
Godard bolond és bohóc, de Bresson – aki elvonuló, mindig magányos, kevés filmet csinál, néma, fenyegető, súlyos filmeket, bohóckodásnak, de még humornak sincs nyoma a filmjeiben –, szóval Bresson is deviáns, Tatiról nem is beszélve.
Nyilván nem véletlen, hogy a könyvedben, amely nemcsak a francia filmről, hanem valamiképp a hatvanas–hetvenes évekről, a te ifjúságodról is szól, szóval, hogy ebben a könyvben az újhullámnak ezek a szörnyetegei és bolondjai szerepelnek a leghangsúlyosabban, hogy ezek voltak neked a legfontosabbak. Most milyen filmeket nézel? Vagy elérkezett az idő, amikor már nem szükségszerű, hogy filmekkel foglalkozol?
Mit nézzek? Amerikai filmeket nincs kedvem nézni. Az amerikai film a világ egyik legnagyobb horderejű szociológiai jelensége. Esztétikai szempontból írni nem lehet róla, kivéve egy-két alkotót, Cassavetest vagy Woody Allent, de ők nem is igazán amerikai filmesek. Az amerikai film a szociológusok hatalmas tárgya kell hogy legyen. Én most valami mást akarok: egy sok száz oldalas szörnyűséget akarok írni, az ideiglenes címe Ocsm.file, a világ ocsmányságainak könyvét.
Ezt te írod vagy Glauziusz Tamás? Ő már sok sikeres művet publikált: megjelent a Pajkos nő az árnyas utcán című regénye a JAK-füzetekben, az ERATO magazinban a Pinabubus című operalibrettója és a Holmi novellapályázatán harmadik díjat nyert. Vannak persze, akik azt mondják, hogy ti ketten egy személy vagytok.
Mások szerint meg sakkozni szoktunk a Lukács uszoda teraszán. Az Ocsm.file nagyon vaskos könyv lesz, ezt ketten írjuk, Glauziusz–Bikácsy.
Milyen könyv lesz ez? Valami franciás ocsmányság?
A francia irodalom Racine és Flaubert között a világ legnagyobb műveit hozta létre, utána egyre kevesebbet. De az irodalmi élet náluk óriási dolog azóta is, a franciák állandóan felfedeznek műveket, átalakítják az irodalomtörténetet, áttolmácsolják, átirányítják, mint valami váltóőrök a vonatsíneket. A szürrealisták felfedezték például Lautréamont-t, ezt a fiatalon, huszonnégy évesen meghalt, riasztó erotomániával, szörnyű ocsmányságokkal teli költőt, Apollinaire fölfedezte magának marquis de Sade-ot, és megírja a Tizenegyezer vesszőt, hogy fölülmúlja a mestert gusztustalanságban, riasztó ocsmányságban, mert a világ annyival szörnyűbb lett, hogy marquis de Sade már csak naiv meseíró, teli optimizmussal. Miért ne lehetne most az én vágyam, hogy „überoljam” Lautréamont-t és Apollinaire-t, groteszk módon, humorral megírva a világ teljes értelmetlenségét? Gombrowicz Naplójából merítek ehhez bátorságot.
Glauziusz Tamás talán annak a Glauziusz bácsinak az unokája, aki az Állami áruház című filmben énekli, hogy „Én életemben szenvedtem sokat”. Hát én, a kisunoka, nem szenvedtem sokat, nem voltam sem Auschwitzban, sem a Gulagban, de a létezés Auschwitz óta megvilágosodott teljes értelmetlenségét – nekem épp azért, mert nem szenvedtem – nagyon élesen kell látnom, az ocsmányságát kell látnom, csak azt szabad, és úgy akarok írni a létezés felfoghatatlan abszurdumáról, hogy röhögjünk már rajta egyet. A filmnek sokat köszönhetek, könyvem teli lesz Buńueltől lopott jelenetekkel. Nálam nagyobb írók is loptak, remélem, nekem is sikerül.
- Kultúra [6]